Embereket kell szolgálnom

unnamedTeológiára felvételizni egy nőnek nagy kihívást jelent, mivel számukra a teológiai helyek száma is korlátozva van. Lehet ez összefüggésbe hozható azzal, hogy Erdélyben bizonyos vélemények szerint idegenkednek a női lelkészektől, és talán azzal is, hogy az egyház is tart attól, hogy elnőiesedik ez a szakterület. Pakulár Julianna tasnádi lelkipásztornőtől érdeklődtünk a női lelkészség helyzete felől.

– Mi játszódott le benned, amikor a lelkészi pályát választottad? Nem riasztott-e meg, hogy a későbbiek során hátárnyba kerülhetsz férfi társaiddal szemben?

– 15 éves voltam, amikor megszületett bennem az elhatározás, hogy lelkipásztor szeretnék lenni, miután hallottam, hogy lányok is felvételizhetnek a lelkészképzésre. Igazság szerint semmi nem játszódott le bennem, az elhatározásom teljesen érzelmi alapú volt, nélkülözve mindenféle előítéletet, vagy elképzelést. Én egy dolgot tudtam: nekem embereket KELL szolgálnom. Ezt nevezhetném elhívásnak is, bárhogy is hívjuk, akkor az egyházi színteret láttam alkalmasnak arra, hogy ezt a hivatásomat betöltsem. Az, hogy mennyire volt kihívás vagy nem, nem érdekelt, mentem, és akartam. Sok munkám volt benne, főképp, hogy az első felvételim sikertelen volt. Akkor találkoztam azzal az akkori egyházkerületi vezetőségben, hogy nem szeretnék, hogy elnőiesedjen a szakma, azonban utólag visszatekintve ez egy embernek volt a magánvéleménye. Azóta sem találkoztam ezzel a gondolattal vagy szándékkal. Az, hogy ezen a téren /is/ férfiközpontú a szemlélet Erdélyben, az eléggé elavult már szerintem, és a tény, hogy a közvélemény szemében alapvetően „férfinak való” szakmában, hivatásban megjelenik egy-egy nő is, nem az – egyébként tévesen megítélt – emancipációnak a következménye. El kell fogadni, hogy kisajátítani nem lehet nemi szempontból semmit, főképpen olyan területen nem, ahol egyik vagy másik nem a maga sajátos vonásaival csak segíthet az adott területen. Az, hogy tartanak-e vagy tartottak-e a szakma elnőiesedésétől, nem az én dolgom, én egy sikeres felvételi után elfoglaltam az akkor megillető helyemet. Soha nem riasztott el az, hogy hátrányba kerülhetek a férfiakkal szemben.

Számtalan helyen szolgáltál már. Tapasztaltál-e valahol előítéletet a női lelkészek iránt? 

– Ha figyelembe vesszük a legációs helyeken való szolgálataimat, valamint az imaheti szolgálatokat is, akkor valóban nagyon sok helyen szolgáltam. Soha nem találkoztam előítéletekkel, sokkal inkább egészséges kíváncsisággal és mély tisztelettel. Mindig elfogadták a szolgálatomat és sok pozitív visszajelzést kaptam válaszul. Ezeket mindig sikerélményként könyveltem el. Azonban ez főképpen az igehirdetési szolgálatokra vonatkozik. Ami a lelkészi szolgálat egyéb területeit érinti, volt rá eset, hogy kellemetlenül éreztem magam, mondjuk egy olyan döntési helyzetben, ahol a hozzá értésem nem volt megfelelő, például építkezési ügyekben, közmunkák alkalmával, de ez egy belső, elrejthető tapasztalat volt. Igyekeztem mindig határozott lenni, még akkor is, ha egy egész presbitériummal álltam szemben egyedül nőként, általában ez meghozta gyümölcsét. Úgy érzem, tisztelték bennem a nőt, ha pedig tiszteletlenséggel találkoztam, akkor azt az emberi és nem női mivoltom szerint értékeltem.

Mennyire kell jobban teljesítenie egy nőnek az elismerésért, mint egy férfinak?

– Nem kell jobban teljesítenie. Szerintem az elhivatottság és szolgálatkészség mértéke kell, hogy meghatározza az elismerés kivívását. A velem szembeni elvárást nem tudom meghatározni. A határozott elképzelések és elvárások csalódáshoz vezethetnek. Én nem elismerésért szeretnék teljesíteni, hanem önmagamért és azért a szolgálatért és isteni elhívásért, ami bennem van. Igazából nem is foglalkozom mélyebben ezzel a kérdéssel. Az elvárást mindig a lényegen kívül eső dolognak tekintem. Azt hiszem, nekem már nincsenek is elvárásaim…

Úgy alakult, hogy a párod is lelkipásztor.  Van-e annak előnye, hogy mind a ketten lelkipásztorok vagytok?  Hogyan tudtok egymásnak segíteni a munkában?

– Hála Istennek úgy alakult, hogy a férjem is lelkész. Máshogyan nem is tudtam volna elképzelni a felállást. Nagyon sok előnyét látom annak, hogy mindketten ugyanazon a pályán vagyunk. Mi vagyunk egymás legjobb kritikusai és segítői. Értjük egymást szavakkal és szavak nélkül, ha pedig a véleményünk különbözik szolgálati vagy hitbeli kérdésekben, mindig sikeresen meg tudjuk oldani. Szolgálati kérdésekben, hogy ki hányszor és milyen szolgálatot végezzen, nincs vita, általában mindig az adott körülmények határozzák meg. Én úgy érzem, és biztos vagyok benne, hogy férjem és szolgatársam is ugyanígy érzi, hogy nagyon jól tudjuk egymást segíteni a munkánkban, legyen az szolgálati vagy magánéleti jellegű.

– Szerencsésebb-e az a helyzet, ha mind a ketten abban a közösségben szolgáltok, mintha két különböző gyülekezetben?

– Igen, sokkal szerencsésebb, azt gondolom és az elmúlt évek tapasztalatai is ezt mutatják, amióta ugyanabban a gyülekezetben szolgálunk. Tulajdonképpen, közös szolgálatunk idejéből az első 8 év sokkal nehezebb volt, amikor még két különböző gyülekezetben szolgáltunk. Igaz, hogy most ketten 3 helyen végzünk szolgálatot, de a két kisebb gyülekezet a nagy gyülekezetünk tövéről fakad. Sokkal egyszerűbb így, mert így tudjuk igazán kiegészíteni egymást a szolgálatokban. Van szolgálati terület, mely nekem, és van, amely a férjemnek egyszerűbb vagy nehezebb, így szolgálatainkat ez is meghatározza. Szerintem ez így rendben van.

– Meglátásod szerint mennyire nehéz azoknak a lelkésznőknek a helyzete, akiknek a társuk más szakterületen dolgozik. Vagy ennek egyáltalán nincs jelentősége?

– Van jelentősége, életünkben minden döntésünknek van jelentősége. Az is egy döntés, hogy egy lelkésznő nem egyházi berkekből vagy egyenesen a teológiáról választja meg a férjét. Persze, ugyanakkor ez két ember közös döntése. Mivel nem látok bele teljesen egy ilyen felállásba, ezért sok mindent nem mondhatok. Véleményem nyilván van, ami nem értékítélet, hanem csak megfigyelés vagy megállapítás. Szerintem bizonyos szempontból nehezebb, a szolgálatok, vagy a helyettesítés miatt, vagy abban, hogy a hétvégéket, amikor a férjnek szabad napjai vannak, nem tudják összeegyeztetni, talán ez lehet a legnehezebb. De ugyanakkor egyszerűbb lehet sima, mezei feleségnek lenni, mert a lelkésznő egy kicsit ki tud „lépni”munkahelyéről, amikor például a férje szakmai beszámolót tart saját életterületéről. És erre a „kilépésre” szükségünk van néha, akár belátjuk, akár nem. Én azok közé tartozom, akik ezt belátják, még akkor is, ha ezzel sok kolléganő nem ért majd egyet.

– Több év tapasztalata után, és számtalan lelkésznő életét ismerve, mennyire tartod nehéznek a nők sorsát ezen a pályán?

– Szerintem nem nehezebb lelkésznőnek lenni, mint tanárnak vagy orvosnak. Vagy bármely olyan szakma képviselőjének, amelyet elsősorban elhivatottságból végez az ember és neveléssel, tanítással, gyógyítással van összefüggésben. Az orvos is, a tanár is „hazaviszi” a munkáját, ahogyan a lelkésznő is állandóan készenlétben van, mert otthona a munkahelye is egyúttal. Talán ez a legnehezebb ebben. Ehhez különös erő kell, vannak, akik jobban bírják, vannak, akik kevésbé. Ezért mondtam imént, hogy néha szükségünk van arra, hogy kicsit kibújjunk a bőrünkből.

– A női lelkület milyen többletet tud hozni ebbe a szolgálatba?

– A női lelkület csak akkor hozhat többletet vagy mást a lelkészi szolgálatba, ha azt egy nő valóban megéli és tisztában van a saját női mivoltával, értékrendjével, másságával, nyilván a férfihoz képest. De én nem nevezném többletnek, mert ami esetleg többletet jelenthet, az más területen hátrány lehet. Ha nagyon konkrét akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy talán több az empátia, a gyengédség a nőkben. De ez nem erény, hanem a nőiség meghatározója. Teljesen egyértelmű, hogy ezeket pozitívumként bele lehet vinni a szolgálatba. Viszont egy nő, legyen az lelkésznő vagy lelkészné, esetleg mind a kettő, ugyanannyit tud ártani is, ha nem megfelelő módon éli meg ezeket a dolgokat, és nem a helyén kezeli a nőiségét, megtagadja, vagy túllihegi azt, mondjuk csak azért, mert azt gondolja, akkor több tiszteletet fog kivívni magának. Én azt gondolom: legyek szolgálattevő /nem szolga/, legyek nő, és ebben a kettőben találjam meg az egyensúlyt, a hozzáállásom legyen mindig pozitív, így biztos nem lehet gond. Nyilván nem ilyen egyszerű, de ha a kapcsolatom a Teremtővel állandó és stabil, soha nem fogom nőként rosszul megélni a lelkészi szolgálatot.

Sebestyén

Hozzaszolas

E-mail cime nem lesz publikus. Mezo kitoltese kotelezo *