RAGASZKODÓ REFORMÁTUSOK

„Hiszem, hogy nem a statisztikák fogják meghatározni, mi lesz a magyar reformátusok jövője, hanem a kegyelmes Úristen” – gyülekezeti riportsorozatunk következő részében az Erdélyi Református Egyházkerülethez tartozó Bogártelke reformátusságát mutatjuk be.

Utazásunk a Királyhágón túl, a Kalotaszegi Református Egyházmegyében folytatódik, ahol először Bogártelkére látogatunk. Kalotaszeg a reformációt követően hamar protestánssá lett, a történelmi Kalotaszeg területén csak Jegenye falu maradt teljesen katolikus, más települések lakói közül sokan a református vallás mellett döntöttek.

A település lelkipásztorával, Pataki Leventével a 16. században épített templomban beszélgetünk, melynek felújítása jelenleg is folyik. A kazettás mennyezet több sorát már restaurálták, a következő kazetták a reformáció hónapjában kerülnek helyükre. Maga a templom 1509-ben épült, mégsem a gótikus stílus jegyeit hordozza. Mint a lelkipásztor mondja: régebben nem sokan álltak meg megnézni az épületet, mert kívülről nem tűnik érdekesnek, azonban amikor a falakat megtisztították a cementrétegtől és előbukkantak a gótikus faragott kövek, már többen jöttek kifejezetten a templom miatt.

Napló a múltból

Pataki Levente elmeséli, hogy a reformáció korabeli gyülekezetről nem sok információ maradt fent, annyit lehet tudni, hogy a templomot a katolikus hívektől vették át, majd az 1730-as évekig használták. Ekkor jezsuiták foglalták vissza és nem engedték be a falu reformátusait. Erről egy  az 1700-as évekből származó lelkészi napló, úgynevezett Diárium számol be, melyet a település első önálló református lelkipásztora kezdett írni 1710-ben. A 18. század elejéig Bogártelke nem volt anyaegyházközség, de addigra a szomszédos Nádasdaróccal együtt úgy döntöttek, közösen meghívnak egy lelkipásztort – a társegyházi viszony egészen 1995-ig élt.

A településekre érkező lelkipásztor, Bükösi Miklós kezdte el írni a naplót, összefoglalta, milyen állapotok fogadták, beszámolt a környéket megtizedelő pestisjárványról és a templom katolikus kézre kerüléséről is. A gyülekezet így a nádasdaróci templomba kényszerült átjárni, azonban ez csak néhány évtizeden keresztül tartott.

Az ellenreformáció időszakából, az 1760-as évek végéről származik egy bejegyzés, mely szerint egy K. Istók nevű férfi a kilátástalannak tűnő helyzetben felkerekedett és ellátogatott II. Józsefhez, hogy egy korábbi ígéret szerint írásos jóváhagyást szerezzen a templom használatáról. „A leírás igen romantikus, eszerint Istók nem tágított az udvarból, míg személyesen nem beszélt a kalapos királlyal” – teszi hozzá a lelkész. Mint megtudjuk, megkapta az engedélyt és bár ennek a tárgyi emléknek azóta nyoma veszett, a hagyomány szerint a hazatérés után K. Istók felkeltette a település lakóit, betörték a templom ajtaját, kihordták és elégették a kegytárgyakat, majd visszafoglalták templomukat. „Ez arról is mutat valamit, milyenek voltak az akkori hívek. Ma vajon, ha gondunk van, mennének-e a hívek a legvégsőkig megoldani egy problémát?” – teszi fel a továbbgondolásra érdemes kérdést a lelkipásztor.

Megtartó erő

A közösség másik fontos emléke az 1763-ból származó harang, melyet az ellenreformáció korában öntöttek. Ez a harang sajnos már nem működik, de a gyülekezet közösségi termében mi is megnézhettük. Pataki Levente elmondja, hogy ez a terem ad otthont ősztől május közepéig az istentiszteleteknek, „sajnos a mai gyülekezetnek elegendő a 70-74 férőhelyes helység, csak ünnepekkor minősül kicsinek.”

Manapság kétszáz lelket számlál a gyülekezet, ez a létszám a második világháború után még a nyolcszázhoz közelített. A térségben a halálozások száma magas, a születéseké viszont alacsony, illetve sokan költöztek be a közeli Kolozsvárra, vagy át Magyarországra és Nyugat-Európába. A lelkipásztor elmondja, hogy 11 éve, mikor a faluba érkezett, még volt egy erős ifjúsági közösség, melynek tagjai az egyetem elvégzése után kirepültek. Az átlagos templomi részvétel jobb a kerületi aránynál, a gyülekezet negyede vasárnaponként elmegy az istentiszteletre, ünnepnapokon majdnem az egész – akkorra az elszármazottak is hazatérnek, az ünnepléshez hozzátartozik az istentiszteleten való részvétel is. Emellett van, akit hazahoznak megkeresztelni, vagy akár konfirmálni is. „A kalotaszegi ember nem vágott el maga mögött minden fonalat, erős a kötődés az itthon hagyott egyházával” – teszi hozzá Pataki Levente.

Csökkenő lélekszám

A lelkipásztor szerint nemcsak a múlt rendszerben, hanem még most is komoly megtartó erő az egyház. Azt is elmondja, hogy volt olyan alkalom, amikor például holland protestánsok nem értették, miért fontos hangsúlyozni a magyar reformátusságot. „Nyugaton nem fogják megérteni, nálunk ez miért elválaszthatatlan. A történelmi múltunk traumájához ez is hozzátartozik, nem eldönthető, hogy a keresztyénségem vagy a magyarságom fontosabb” – hangsúlyozza, majd hozzáteszi, hogy bár Kalotaszegen ez természetes, de még mindig nem kell annyira átélniük mindennapjaik során, mint az elszórványosodott gyülekezetekben. Mint megtudjuk, van olyan szórványban szolgáló lelkész, aki megvárta, még gyülekezetéből az utolsó tag is „ama túlsó partra szállt”, addig nem hagyta el a közösséget.

Pataki Levente az elmúlt egy évtized során közel ötven embert temetett el, azonban alig keresztelt meg tíz gyereket. A Kalotaszegi Református Egyházmegyében egy év alatt egy „bogártelkényi” embert temetnek el, a folyamatos fogyatkozásból könnyen kiszámolható, milyen állapotok jellemzik majd ötven év múlva a régiót. „Trianon után is sok statisztika megdőlt, ennek a kicsiny falunak a nyolcvan százaléka a mai napig magyar, ezért hiszem, hogy támaszkodhatunk arra a bizonyos kegyelemre, amire a reformátorok is rátapintottak – teszi hozzá. – Hiszem, hogy nem a statisztikák fogják meghatározni, mi lesz a magyar reformátusok jövője, hanem a kegyelmes Úristen.”

A fogyatkozó lélekszám mellett a népi hagyományok sem úgy élnek már, mint évtizedekkel ezelőtt, Fekete János Poncsa híres legényesét például az unokák már nem tudják eltáncolni. A lelkipásztor szerint a közösségi megtartó erő sokat lazult, amint a az utcai padok lassan eltűntek és inkább a televízió előtt ülnek manapság az emberek, megváltozik a közösség élete. Ünnepnapokon viszont még hordják a kalotaszegi népviseletet, emellett „a tisztaszoba még mindig a kalotaszegi ember szentélye, onnan indul az élet s ott is ér véget.”

Egyedül kegyelemből

„Számomra az a reformáció és a mindennapok célja, hogy ráismerjünk: minden kegyelem” – mutat rá. Mint mondja, az egyház legfontosabb szolgálata az igehirdetés, ami sokkal többet jelent a külsőségeknél: „Rám Isten az igehirdetés szolgálatát bízta, Vele kell meglelnem, hogy lehet ezt 11 év után is, ugyanabban a gyülekezetben, nem önmagamat ismételve folytatni.”

Pataki Levente számára a reformáció hasonlatos a megtéréshez, mindkettő folyamatos. A lelkipásztor szerint Pál apostol életét érdemes ehhez vizsgálni, ő is naponta döbbent rá, hogy kegyelemből él, ezt kellene mindenkinek megtapasztalnia. „Magunktól képtelenek vagyunk nem megbotlani, az Úr kegyelme állít talpra – fogytatja. – Én a szószékről is kihangsúlyozom: kegyelem, hogy ott állhatok.”

A lelkipásztor szép főhajtásnak tartja a szoborállításokat és konferenciákat a reformáció emlékévében, de sokkal fontosabbnak érzi, hogy emberközpontúbbá tegyük az egyházat. „A mai református igehirdetésekkel és igehirdetőkkel kapcsolatban kellene valamin változtatni – mutat rá. – Nekem is minden igehirdetés óriási kihívás, mert nem egyszerűen mondanom kell valamit, olyat kell mondanom, ami nemcsak a fülekig jut el, hanem a szívekig.”

Forrás: reformatus.ma

Hozzászólás

E-mail címe nem lesz publikus. Kötelező kitölteni *

*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>