Száz éve történt: 1919 – a magyar történelem gyászos éve

„Átkozott, aki elmozdítja az ő felebarátjának határát!” (5Móz 27,17)

„Több is veszett Mohácsnál” – ezzel a szólással vigasztaljuk magunkat, ha valami nagy csapás ér minket, mely a nemzetünket ért mohácsi vészhez képest eltörpül. Ez a legtöbb esetben igaz is. Hiszen mi fogható az 1526-ban Mohácsnál bekövetkezett csatavesztéshez, melynek következtében három részre szakadt az Apostoli Magyar Királyság? A válasz: 1919. Amikor öt részre szakadt a Magyar Apostoli Királyság. Az öt részből négy, idegen megszállás alá került, és még a maradék Csonka-országnak is előbb kommunista rémuralmat kellett elszenvedni, majd pedig román megszállást.
100 évvel ezelőtt, 1919-ben ugyanis a Magyar Apostoli Királyság megszűnt. Az I. világháborút megszenvedő Magyarországban kitört az Őszirózsás forradalom, a királyság helyett kikiáltották a népköztársaságot (1918. november 16), majd 1919. március 21.-én kikiáltották a tanácsköztársaságot és a kommunisták 133 napig tartó vörös-terrorja és rémuralma következett. Ám mindezzel még nem tetőződött be a magyarságot ért csapások és megaláztatások sorozata: 1919-ben bekövetkezett az, ami még egy évvel korábban is elképzelhetetlen volt: román megszállás. A Román Királyság hadserege 1919. augusztus 4.-én elfoglalta Budapestet és a magyar országházra kitűzték a bocskort.
Hogyan történhetett meg mindez? Hogyan lehet az, hogy 1918. november 4.-én, amikor az Antant és az Osztrák-Magyar Monarchia között aláírták a pádovai fegyverszünetet, mely lezárta az I. világháborút, a Magyar Királyság területén egyetlen idegen katona sem tartózkodott. Négy évi, kemény háborúskodás és hatalmas véráldozat után is, az Osztrák-Magyar Monarchia csapatai Olaszországban Isonzónál, Doberdónál tartották a frontot néhány hónap múlva pedig már önvédelemre sem volt hadseregünk? Oroszországban kitört a forradalom, Szerbiát és Romániát megszállva tartottuk 1918-ra. Hogyan omlott össze mindössze egy év alatt a Magyar Királyság és vele együtt a Kárpát-medence területi egysége?
Hogy közelebb jussunk az események megértéséhez, fontos, hogy néhány előzményt megismerjünk.

1914-es román árulás

Az I. világháború kitörése tulajdonképpen annak következménye, hogy egy szerb terrorista megölte Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörököst, Szarajevóban. Ekkor az Antant-hatalmak (Oroszország, Franciaország és Anglia) Szerbia mellé álltak, míg a Központi-hatalmak Ausztria-Magyarországot támogatták. A Központi-hatalmak: Németország, Ausztria-Magyarország, Olaszország és Románia voltak. Ám Olaszország szövetségeseit cserben hagyva, semlegessé nyilvánította magát. Példáján felbátorodva Románia is ezt tette. A románok számára fontos cél lett volna osztrák-magyar oldalon, Oroszország ellen, harcolni Besszarábiáért, ám még kecsegtetőbb volt, az Antant oldalán, harcolni Erdélyért.

A románok hadicélja: Nagy-Románia megalapítása
A XIX. században a román nép is végigjárta a „nemzetté válás útját”, amelyben döntő szerepe volt az erdélyi triászként emlegetett Samuil Micu-Klein, Gheorghe Sincai és Petru Maior munkásságának. Megszületett a román „eredetmonda”, a – mai napig hivatalos álláspontként hangoztatott – dák-román folytonosság elmélete, lezajlott a román nyelvújítás, azaz a román szókészlet és nyelvtan erős közelítése a latinhoz.
Havaselve és Moldva egyesítéséből létrejött a Román Királyság 1859-ben, majd egy évvel később megváltozott az „írásbeliség” is: az új állam a cirill abc-ről áttért a latinra. Mindezek eredőjeként az értelmiség megfogalmazta igényét a románság egy államban való összefogására, azaz a „román fejedelemségek újbóli egyesítésére”. A XIX. század végének és a XX. század elejének román propagandája ugyanis Erdélyt ősi dák-román földnek állította be, ahol a magyar állam erőszakos betelepítései és asszimilációs gyakorlata változtatta meg az eredetileg homogén nemzetiségi viszonyokat.
Magyar válasz röviden: a fellelhető összes forrás tanúsága szerint Erdélybe a XIII. századtól kezdve kezdett beszivárogni a román népesség, ami a török pusztítás nyomán a XVI-XVII. században öltött tömeges méreteket. Az 1900-as évek elején Erdély népességének fele volt román nemzetiségű, kb. 35 % magyar anyanyelvű, a többi szász és egyéb.
Az „újbóli egyesítés” fogalmának alapja Erdély viharos két évszázadának egy rövid epizódjából táplálkozik. A XVI. század fordulóján Vitéz Mihály, Havaselve vajdája szövetkezett az erdélyi fejedelemmel a törökök ellen, majd amikor Báthory Zsigmond lemondott a trónról, a Habsburg uralkodó nevében átvette a hatalmat. A székelyeket hamis ígéretekkel maga mellé állítva elfoglalta Erdélyt: 1599. november 1. és 1601. augusztus 5. között uralkodott. Megszerezte Moldva trónját is, ezért a román történetírás a „fejedelemségek” első egyesítőjét, vagyis Nagy-Románia megalapítóját tiszteli benne. Mihály vajda azonban soha nem egyesítette tartományait, erdélyi tartózkodása alatt román bojárjaival kormányzott, mindennapossá vált a rablás és az erőszak. Az anarchiát megelégelő rendek végül Habsburg segítséggel győzték le. Román nemzetről csak a XIX. század közepe után lehet beszélni, amikor a havaselvi vlachok (oláhok) és a moldovánok felvették a közös identitást és egy új népnevet alkottak maguknak.

1916-os román hátbatámadás
1915-ben Olaszország, felrúgva 30 éves szövetségesi viszonyát a Központi-hatalmakkal, és a korábban kinyilvánított semlegességet, hadba lépett az Antant oldalán. Az Antant Romániának is könnyen ígért területeket (a máséból…). Románia 1916. augusztus 17-én titkos szerződést kötött az Antant-hatalmakkal Bukarestben. E szerint, ha megtámadja Ausztria-Magyarországot és ha a háború végéig nem köt különbékét, az országhoz csatolják Erdélyt és Kelet-Magyarországot (Partium) a Vásárosnamény–Debrecen– Csongrád–Tisza vonalig.
Így a románok is hadba léptek az Antant oldalán és betörtek Erdélybe, 1916. augusztus 27-én. Az olaszok legalább adtak a formára: a hadüzenet előtt felmondták a Hármasszövetséget, a románok annyira siettek, hogy erre nem került sor, pedig ezt a 30 éve életben lévő szerződést folyamatosan megújították, utoljára 1913-ban. A négy hadseregből álló román haderő 380 ezer fővel (három hadsereggel) támadt a Déli- és Keleti-Kárpátok hágóin, az Orsovától Borgóig terjedő 500 km-es szakaszon. Brassót és a Székelyföldet hamar elfoglalták, hiszen ekkor Erdélyben alig 40 ezer osztrák-magyar katona állt velük szemben.

A románok kiverése Erdélyből – két hónap alatt
Az osztrák-magyar csapatok hamarosan erősítést kaptak, létszámukat feltöltötték így védekezésből ellentámadásba lendültek át. A 2. osztrák-magyar hegyidandár, a bajor Alpenkorps-al kiegészülve támadást indított a románok ellen és október 25-ére a német és osztrák-magyar haderők felszabadították Erdélyt. Az osztrák-magyar hadsereg nemcsak kiűzte a román csapatokat Erdélyből, hanem folyamatosan előrehaladva elfoglalták és megszállták Havasalföldet.
Bukarest megszállása
August von Mackensen német tábornok vezette a Duna-hadsereget, mely német, bolgár és török katonákból állt és 70 ezer katonát számlált. A románok ezzel szemben csak egy hadsereget tudtak állítani (a többi épp visszavonulóban volt Erdély felől). Szeptember legelején a Duna-hadsereg délről, Bulgária irányából áttörte a román védelmet, két hét múlva pedig Mackensen a dunai osztrák-magyar monitorflotta segítségével szeptember 23-án elfoglalta Konstancát. A román parlament, a kormány és maga I. Ferdinánd király is Jászvásárra (Iași) tette át székhelyét, a ploiești-i olajmezők infrastruktúráját pedig az angolok bombázták le. A román hadsereg puskalövés nélkül feladta Bukarestet és visszavonult Moldva területére. Az osztrák-magyar és német csapatok Erich von Falkenhayn tábornok vezetésével bevonultak Bukarestbe 1916. december 6-án.

Erich von Falkenhayn, tábornok

August von Mackensen, német császári tábornagy

Az 1917-es román összeomlás
Bár Moldva északi részén Oroszország segítségével a román hadsereg meg tudta vetni a lábát, az 1917-es októberi orosz forradalom és a breszt-litovszki béke után a román kormány kénytelen volt fegyverszünetet kérni 1917. december 9-én.

Az 1918-as Buftea-Bukaresti béke
A Román Királyság és a Központi-hatalmak 1918. május 7-én különbékét kötöttek. Ezzel lezárultak a Romániában folyó harcok. Bár a békeszerződés területileg csak kis mértékben károsította meg Romániát, amely Dobrudzsát Bulgáriának ítélte, viszont helyette megkapta Besszarábiát, a románok mégis „rablóbéke” névvel illették a szerződést. A béke megkötésével Románia megszegte az Antantnak tett azon ígéretét, hogy nem köt különbékét, ám ennek ellenére később mégis győztes hatalomként fejezhette be a világháborút. Az Antant e román szószegés felett szemet hunyt, így a Román Királyság a különbéke ellenére is megkapta később a követelt területek túlnyomó többségét. (Ugyanezért a szovjet-orosz delegációt kizárták az 1919-es párizsi béketárgyalásokról.)

Kik árulták el 1918-ban Magyarországot?
Feltevődik a kérdés, ha az I. világháború végén, 1918 novemberében nincs idegen katona a Magyar Királyság területén, akkor mégis mikor veszítettük el országunk kétharmadát?! Fájó kimondani, de belső árulás következtében történt mindez így. Országunkat nem a harctereken, nem nyílt csatában, hanem a hátországban kitört belső ellenségeskedés, széthúzás miatt vesztettük el. Ezekben a nehéz időkben lett volna leginkább szükség a magyar nemzeti egységre. Ehelyett az 1917-es szovjet forradalom mintájára a szociáldemokraták Károlyi Mihály (a „vörös gróf”) és a szabadkőművesek vezetésével, a kommunistákkal együtt, szervezkedni kezdtek, az ország védelme helyett a hatalom megszerzésére. Hazug jelszavakkal maguk mögé állították a nép és a munkások egy részét, csatlakoztak hozzájuk a hadsereg olyan elemei, akik a fegyelem helyett jobban szerették a káoszt és az anarchiát.
IV. Károly király, látva a forradalmi hangulatot, lemondott. Aki talán még megmenthette volna a helyzetet: gróf Tisza István miniszterelnök, őt azonban 1918. október 31-én, az őszirózsás forradalom utolsó napjaiban meggyilkolták.

A Vörös-terror
1919. március 21.-én a kommunisták ragadták magukhoz a hatalmat és Kun (Kohn) Béla, Szamuely Tibor valamint Cserny József vezetésével 200 fős különítményt állítottak fel, akik „Lenin-fiúk”nak nevezték magukat. Hírhedt páncélvonatukon járták az országot és mindenütt felléptek, ahol a „tanácsrendszert” veszélyeztető megmozdulást sejtettek. Több száz embert kivégeztek, kiknek legnagyobb bűne az volt, hogy szót emeltek a kommunizmus ellen.
A magyar emberek nem tudták eldönteni, hogy a vörösök ellen harcoljanak vagy az idegen megszállók ellen. Ám pont ez volt az ellenség célja. Ilyen zűrzavaros helyzetet kellett előidézni ahhoz, hogy Magyarországot elfoglalják. A Trianon-i békeszerződés egy papírdarab maradt volna, ha az elcsatolandó területekről a hazaáruló forradalmi magyar kormány nem vonja vissza a magyar hadosztályokat, ahogyan négy év küzdelmeiben megtartottuk, úgy azután is megtarthattuk volna hősies harcok árán területeinket. Ehelyett a legnehezebb időkben a „magyar” honvédelmi miniszter feloszlatta az olasz hadszíntérről hazaérkező győztes magyar hadsereget. Linder Béla, a hazaáruló Károlyi Mihály kormányának hadügyminisztere, azt mondta 1918 őszén, hogy „nem akarok többé katonát látni”. Lefegyverezték és hazaküldték a magyar katonákat. Azután mégiscsak látott katonát, igaz, román egyenruhában.

Román megszállás
1918. november végén – az osztrák-magyar fegyverletétel után 3 héttel – a román csapatok ismét támadásba lendültek Magyarország ellen. A Székely-hadosztály elkeseredett küzdelmétől eltekintve, mindenféle nehézség nélkül haladhattak nyugat felé. A Károlyi-kormány ugyanis nemhogy nem fejtett ki ellenállást, de ezt meg is tiltotta.
1918. december 1-jén a Román Nemzeti Tanács Gyulafehérvárott népgyűlést szervezett, ahol kimondták Erdély, a Bánság és Máramaros egyesülését a Román Királysággal. A „leendő kisebbségeknek” teljes körű nemzeti- és szabadságjogokat ígértek.
1918. december 22-én Kolozsvárott magyar népgyűlést tartottak, ahol a Magyarországhoz való tartozás fenntartása mellett álltak ki. Karácsony napján a román hadsereg bevonult Kolozsvárra, és minden demokratikus intézményt megszüntetett. 1919 januárjában a medgyesi szász közösség is a Romániával való egyesülés mellett döntött.
Míg az ország szívében a vörösökkel folytatott a magyarság élet-halálharcot, közben a Felvidéket a frissen megalakult Csehszlovákia foglalta el, Délvidéket a szerbek és a franciák szállták meg. A román hadsereg közben szinte zavartalanul haladt előre, 1919. április végére a Tiszáig jutottak. Ekkor már a vörösök is szembeszálltak a csehszlovákokkal, majd a Tiszánál támadást indítottak a románok ellen, de már késő volt. Elképzelhető milyen lehetett a magyar katonák morálja, mikor a vörösök még azt sem akarták engedni, hogy a magyarok piros-fehér-zöld lobogó alatt harcoljanak, hanem a vörös lobogót akarták az „internacionalista pacifizmus” jegyében rájuk kényszeríteni…
A Tanácsköztársaság augusztus 1-jei bukása után az Antant „határozott tiltása ellenére” a románok átlépték a folyót, és augusztus 4-én bevonultak Budapestre. A Tiszántúlon katonai kormányzóságot szerveztek, ennek ellenőrzése alá rendelték a helyi közigazgatást, s ez ott 1920 márciusáig tartott. Büntetőhadjáratot folytattak azok ellen, akiket „magyar érzelműnek” tartottak. Mindennapossá tették a botbüntetést, több internálótábort állítottak fel, százakat hurcoltak román börtönökbe és végeztek ki az ország területén. Constantin Diamandi szeptember közepi nyilatkozata szerint 27 000 magyar hadifoglyuk volt.
A román megszállás alá került területeken gyakoriak voltak a visszaélések és az erőszakos cselekmények. Eltervezetten folyt Magyarország kirablása is, amihez indokokat is gyártottak. Egyrészt az országban állomásozó csapataik ellátására hivatkoztak, másrészt háborús jóvátételre: így kárpótolták magukat a károkért, amit a Monarchia hadserege okozott Romániában. Ehhez gyorsan tegyük hozzá, hogy 1916-ban az addig semleges Román Királyság volt az „agresszor”, ő támadt rá a Központi-hatalmakra.
Így került Romániába több ezer mozdony, vasúti kocsik tízezrei, egész gyárak teljes gyártósorai, vagonszámra cipők, takarók, a legkülönfélébb ipari és mezőgazdasági cikkek, nem utolsó sorban

múzeumok gyűjteményei, műkincsek. Bár az Antant többször erélyesen követelte a nyilvánvaló szabadrablás leállítását, a román tábornokok erre nem reagáltak.
Több mint három hónap után a román katonaság 1919. november 14-16. kiürítette Budapestet és a Duna-Tisza közét. 1920-ban az egyre közeledő béketárgyalások és a belpolitikai helyzet meginduló konszolidációja nyomán február-március folyamán az Antant a demarkációs vonalak mögé parancsolta a román katonaságot.
Magyarország 1920. május 6-án kapta meg az első világháborút lezáró béke feltételeit, június 4-én pedig a Trianoni békediktátum véglegesítette a mai határokat, Erdély elvesztését. Magyarországból 104 000 négyzetkilométernyi területet csatoltak Romániához, amelynek 5,2 millió lakosából 2,9 millió volt román, 1,7 millió magyar, 560 ezer pedig német anyanyelvű. A románság 53,8 százalékkal éppen úgy alkotott többséget Erdélyben, mint a soknemzetiségű, ezért széthullásra ítélt Magyar Királyság területén a magyarság.
Erdély, Dél-Dobrudzsa és Besszarábia megszerzésével Románia 140 ezerről 297 ezer négyzetkilométerre növelte területét az első világháború után, lakossága 8-ról 16 millió főre nőtt.

Összegző kérdések
Elmondhatjuk, hogy az elmúlt évszázad sok vészt hozott ránk, ugyanakkor sok lehetőségünk is volt, hogy sorsunk jobb irányba formálódjon. Van, ami végleg elveszett. Az elmúlt száz év pontot tett az erdélyi német (szász és sváb) nemzet 800 éves történetére. Az erdélyi románság helyzete vajon javult-e mióta Közép-Európától elválasztva a Balkán része lett? Vajon az erdélyi magyarság és székelység története hogyan folytatódik az elkövetkező évszázadban?

„Bárcsak megáldanál engem s kiterjesztenéd határaimat s velem lenne kezed s nem engednéd, hogy elnyomjon a baj!” (1Krón 4,10)

Uri Imre – Érendréd

Sebestyén

Hozzaszolas

E-mail cime nem lesz publikus. Mezo kitoltese kotelezo *