Melyiket a kilenc közül?

„Ekkor monda az az asszony, akié vala az élő gyermek, a királynak, mert megindult szíve gyermekén: Kérlek, uram, adjátok néki az élő gyermeket, és ne öljétek meg őt. A másik pedig azt mondja vala: Se enyim, se tied ne legyen; vágjátok ketté. Akkor felele a király, és monda: Adjátok amannak az élő gyermeket, és meg ne öljétek azt, mert az az ő anyja.” (1Kir 3,26-27)

Az elmúlt hét sokak számára az ajándékozásról szólt. A gyermekek izgatottan várták, hogy mit hoz majd számukra a Mikulás. Ajándékot kapni mindig öröm, de az amikor nem valaminek, hanem egymásnak tudunk örülni az a legnagyobb ajándék.

Ma meggyújtjuk a második képzeletbeli adventi gyertyánkat, ami újra egy történet lesz. Ez megmutatja nekünk, hogy a legnagyobb szegénységben is lehet boldog valaki, és a legnagyobb gazdagságban is telhetnek unalmasan valakinek a mindennapjai. Olvassuk el Jókai Mór Melyiket a kilenc közül? című történetét, s miközben  az „tükröt” tart elénk, vonjuk le a számunkra szóló következtetéseket:

„Élt egyszer egy szegény csizmadia itt ebben a nagy Pestvárosban, aki semmiképpen sem tudott a mesterségéből meggazdagodni. Nem azért, mintha az emberek összebeszéltek volna, hogy ezentúl ne viseljenek csizmát, nem is azért, mintha a magisztrátus megparancsolta volna, hogy ezentúl a csizmákat fele áron kell adni, munkát is jót csinált a jámbor, maguk a vevők panaszolkodtak, hogy nem bírják elszaggatni, amit ő egyszer megvarr: volt is dolgoztatója elég, fizettek is becsülettel, egy sem szökött meg kifizetetlen árjegyzékkel, és János gazda mégis – mégis – nem tudott zöldágra jutni, ahogy németül mondják, sőt nemnéha közel volt hozzá, hogy akármiféle száraz ágat jónak találjon arra, hogy onnan nézegessen le. – Hanem persze ez csak szóbeszéd volt nála; János gazda igaz keresztyén ember volt, s keresztyén ember nem akasztja fel magát, akármilyen szorongatott állapotban legyen is.

Azért nem tudott tudniillik semmi gazdagságra jutni János mester, mert másfelől az Isten olyan különösen megáldotta, hogy minden esztendőben rendszerint született neki egy gyermeke, hol egy fiú, hogy egy leány, és az olyan egészséges volt, mint a makk.

– Ó, én uram Istenem! – sóhajtozék gyakran János mester minden újabb számnál, amint lőn hat, lőn hét, lőn nyolc; mikor lesz már e hosszú sor után punktum? Egyszer azután eljöve a kilencedik; az asszony meghalt, és azután ott volt a punktum.

János mester egyedül maradt a kilenc gyermekkel a világon.

– Hej, sok van azzal mondva.

Kettő, három már iskolába járt, egyet, kettőt járni kellett tanítani, másikat ölben hordozni, kit etetni, kinek pépet főzni; emezt öltöztetni, amazt megmosdatni és valamennyire keresni! Bizony édes atyámfiai, ez nem csekély hivatal: próbálja csak meg valaki.

Mikor cipőt kellett szabni, egyszerre kilenc cipő! Mikor kenyeret kellett szelni, egyszerre kilenc karéj! Mikor ágyat kellett vetni, egyszerre az ajtótól az ablakig az egész szoba ágy, tömve, dugva apróbb, nagyobb, szöszke, barna, emberforma fejekkel!

– Ó, én Uram és Istenem, de megáldottál engemet; – sóhajtozék magában elégszer a jámbor kézműves, mikor éjfélen is túl ott ütötte a mustával a talpat a tőkénél, hogy ennyi lélek testét táplálhassa, s hurítgatta hol egyiket, hol másikat, aki álmában rosszul viselte magát. Kilenc biz ez, egész kerek kilences szám. No, de hála érte az Úristennek, még nincsen ok a panaszra; mind a kilenc egészséges, jó erkölcsű, szép is, jó is, épkézlábbal és gyomorral megáldva; s inkább kilenc darab kenyér, mint egy orvosságos üveg. Inkább kilenc ágy egymás mellett, mint egy koporsó közötte; az Úristen őrizzen meg tőle minden érzékeny apát, anyát, még akinek nyolc marad is, ha egyet elvesznek belőle.

Nem is volt János mester gyermekeinek semmiféle szándékuk a meghalásra; az már el volt végeztetve, hogy ők mind a kilencen keresztül dolgozzák magukat az életen, s nem engedik át helyüket senkinek; nem ártott azoknak sem az eső, sem a hó, sem a száraz kenyér.

Egy karácsonyestén János mester későn tért haza a nagy szaladgálásból, mindenféle kész munkákat vitt haza, kevés pénzecskét szedett be; ami ismét a mesterségéhez, meg a napi szükségek fedezésére kellett. Hazafelé futtában minden utcaszegleten látott aranyos, ezüstös báránykákkal, cukorbabákkal rakott asztalokat, amiket jámbor kofák árulgatnak olyan gyermekek számára, akik magukat jól viselik; meg is kérdik elébb, hogy a rossz gyermekeknek ne adjanak el belőle; János mester egy-egy helyen meg is állt: talán venni kellene belőle? Micsoda? Mind a kilencnek? Az sok volna. Egynek vegyen, hogy a többi azután irigykedjék rá? Nem; majd ad ő nekik más karácsonyi ajándékot, szépet is, jót is, ami el sem törik, el sem kopik, s aminek valamennyi örülhet, mégsem veheti el a másiktól.

– No gyerekek: egy, kettő, három, négy; mind itt vagytok, – szólt, haza érkezve kilencfejű családja körébe.

– Tudjátok-e azt, hogy ma van karácsonyestéje? Ünnep ám ez. Nagyon örvendetes ünnep. Ma este nem dolgozunk semmit, hanem örülünk valamennyien. A gyerekek úgy örültek annak, hogy ma örülni kell, majd felvették a házat.

– Megálljatok csak, hát még ha megtanítalak benneteket arra a nagyon szép énekre, amit én tudok. Nagyon szép éneket tudok ám; erre a napra tartogattam, karácsonyi ajándéknak! Az apróságok nagy zsivajjal kapaszkodtak apjuk ölébe, nyakába; majd lehúzták azért a szép énekért.

– No! Mit mondtam?! Ha jól viselitek magatokat. Aztán szépen sorba kell állni. Így ni, amelyik nagyobb, előbbre, amelyik kisebb, hátrább. Úgy szépen sorba állította őket, mint az orgonasípokat. A két legkisebb az apa térdére és karjára jutott.

– Már most csendesség! Majd én előbb elénekelem: ti pedig majd aztán utánam. Azzal komoly áhítatos képpel, levéve zöld sipkáját fejéről, elkezdé János mester azt a szép hangzatos éneket, ami így kezdődik: „Krisztus urunknak áldott születésén…” A nagyobb fiúk és leánykák az első hallásra megtanulták a dallamot, több baj volt a kisebbekkel, azok mindig félrevitték a dalt, s ki-kimentek a taktusból, végre mindnyájan tudták azt, s az volt aztán a nagy öröm, mikor mind a kilenc egyszerre vékonyan és vékonyabban zengedezé azt a szép dalt, amit maguk az angyalok énekeltek azon az emlékezetes éjszakán, s talán még most is énekelnek, amidőn ilyen szép kilenc ártatlan lélek őszinte örömének harmóniás hangja kéri onnan felülről a visszhangot tőlük. Bizonyára a gyermekek énekének örülnek ott fenn a mennyben. Hanem annál kevésbé örülnek odafenn az első emeleten. Ott egy gazdag nőtelen úr lakik, egymaga kilenc szobában: egyikben ül, a másikban alszik, a harmadikban pipázik, a negyedikben ebédel; ki tudná, mire használja a többit? Ennek sem felesége, sem gyermeke, hanem van annyi pénze, hogy maga sem tudja, mennyi? Ez a gazdag úr éppen nyolcadik szobájában ült ez este, és azon gondolkozott, hogy miért nincs az ételnek íze? Miért nincs a hírlapokban semmi érdekes? Miért nincs e nagy szobákban elég levegő? Miért nincs a ruganyos ágyban csendes álom? Amidőn János mester földszinti szobájából elkezdett elébb lassan, aztán mindig erősebben hangzani föl hozzá ama vidámságra ösztönző ének. Eleinte nem akart rá ügyelni, hogy majd vége szakad, hanem amikor már tizedszer is újra kezdték, nem állhatta tovább a dolgot. Összemorzsolta kialudt szivarát, s lement maga hálókabátban a csizmadia szállására. Éppen végezték azok a verset, amint benyitott hozzájok, s János mester egész tisztelettel kelt fel a nagy úr előtt háromlábú székéről.

– Kend János mester a csizmadia, ugye? – kérdé tőle a gazdag úr.

– Igenis szolgálatjára, nagyságos uram, parancsol egy pár fénymázas topánkát?

– Nem azért jöttem. De sok gyermeke van kendnek.

– Van biz, nagyságos uram, kicsiny is, nagy is. Sok száj, mikor evésre kerül a dolog.

– Még több száj, mikor énekelnek. Hallja kend János mester, én kendet szerencsés emberré akarom tenni. Adjon nekem egyet ide a gyermekei közől, én azt fiammá fogadom, felneveltetem, eljár velem utazni külföldre, lesz belőle úr, a többieket is segítheti.

János mester szörnyű szemeket meresztett erre a mondásra; nagy szó volt az! Egy gyermeket úrrá tenni. Kinek ne ütne ez szeget a fejébe?

– Hogyne adná? Persze, hogy odaadja, hiszen az nagy szerencse.

– No, válasszon kend közőlök hamar egyet; aztán menjünk. – János mester hozzáfogott a választáshoz:

– Ez a Sándorka. No ezt nem adom. Ez jól tanul; ebből papnak kell lenni; a második: ez leány, leány nem kell a nagyságos úrnak; a Ferencke: ez már segít nekem a mesterségben, enélkül nem lehetek el; a Jánoska: lám, lám, ez meg a nevemre van keresztelve, nem adhatom oda; a kis Józsi: ez meg egészen az anyja formája, mintha csak őtet látnám, ez ne lenne többet a háznál? No most megint leány következik, ez semmi; azután itt van a Palika. Ez volt az anyjának legkedvesebbje; ó, szegény asszony, megfordulna a koporsójában, ha ezt idegennek adnám; no ez a kettő meg még nagyon kicsiny, mit csinálna velök a nagyságos úr?

Úgy járt, hogy már a végére ért, még sem tudott választani. Azután alulról kezdte felfelé; de csak az lett akkor is a vége, hogy ő bizony nem tudja melyiket adja oda, mert ő valamennyit szereti.

– No, porontyok! válasszatok magatok; melyitek akar elmenni, nagy úr lenni, kocsiban járni? Szóljatok no! Álljon elő, aki akar.

A szegény csizmadia majd elfakadt már sírva, ahogy ezt mondta; a gyerekek azonban e biztatás alatt apródonkint mind a háta mögé huzódtak; ki kezét, ki lábát, ki bőrkötényét fogta meg apjának, úgy kapaszkodott bele, s bujt a nagy úr elől.

Utoljára János mester nem állhatta tovább, odaborult közéjök, átnyalábolta valamennyit, s elkezdett a fejükre sírni, azok pedig vele együtt.

– Nem lehet, nagyságos uram, nem lehet. Kérjen tőlem akármit a világon, de gyerekemet egyiket sem adhatom senkinek, ha már az Úristen nekem adta őket.

A gazdag úr azt mondta rá, hogy ő lássa, hanem hát legalább annyit tegyen meg a kedvéért, hogy ne énekeljen többet gyermekeivel ide alant, s fogadjon el tőle ezer pengőt ezért az áldozatért.

János mester soha még csak kimondva sem hallotta ezt a szót „ezer pengő”, és most a markába nyomva érzé.

A nagyságos úr megint felment a szobájába unatkozni, János mester pedig nagyot bámult azon az ismeretlen alakú ezer forintos banknótán, s azután elcsukta azt félelmesen ládájába, a kulcsot zsebébe tette és elhallgatott.

Hallgatott az apróság is. Nem volt szabad énekelni.

A nagyobb gyerekek mogorván kuporodtak le a székre, a kisebbeket csitítgatva, hogy nem szabad énekelni; a nagy úr odafenn meghallja.

Maga János mester hallgatva járt fel s alá a szobában, s gorombán kergette el magától azt a kis porontyot, aki feleségének kedvence volt, mikor odament hozzá, s arra kérte, hogy tanítsa meg őt újra a szép énekre, mert már elfelejtette.

– Nem szabad énekelni.

Azután leült duzzogva a tőkéhez, elkezdett buzgón szabdalni; addig faragott, addig szabdalt, míg egyszer azon vette észre magát, hogy maga is elkezd dudolni: „Krisztus urunknak áldott születésén”.

Először a szájára ütött, hanem azután megharagudott, nagyot ütött a mustával a tőkére, kirugta maga alól a széket; kinyitotta a ládát, kivette az ezer forintost, s futott fel az emeletre a nagyságos úrhoz.

– Nagyságos jó uram! Instálom alássan, vegye vissza a pénzt, hadd ne legyen enyim, hadd énekeljek én, mikor nekem tetszik; mert az több ezer forintnál.

Azzal letette az asztalra a bankót, s nyargalt vissza az övéihez, sorba csókolta valamennyit, sorba állítá orgonasíp gyanánt, közéjük ült alacsony székére, s rákezdék tiszta szívből újra: „Krisztus urunknak áldott születésén.” S olyan-olyan jó kedvük volt, mintha övék volna az a nagy ház. Akié pedig volt az a nagy ház, nagy egyedül járt kilenc szobáján keresztül, s gondolkozott magában, hogy vajon mi örülni valót talál más ember ebben a nagy unalmas világban.” Ámen!

Imádság: Atyám, köszönöm, hogy a legdrágább ajándék, amivel megajándékozol minket, azok a gyermekeink. Ők egyen egyenként mind különlegesek és értékesek számunkra. Add, hogy örülni tudjunk minden egymással töltött percnek. Add, hogy mindenki vállalja, megbecsülje és szeretettel felnevelje gyermekeit! Ámen!

Sebestyén Elek Előd

A kis gyufaárus lány

„Él az Úr, a te Istened, hogy nincs semmi sült kenyerem, csak egy marok lisztecském van a vékában, és egy kevés olajom a korsóban, és most egy kis fát szedegetek, és haza megyek, és megkészítem azt magamnak és az én fiamnak, hogy megegyük és azután meghaljunk. Monda pedig néki Illés: Ne félj…” (1Kir 17,12-13)

Megérkezett az advent. Még három vasárnap és itt a karácsony. Vasárnapról vasárnapra egy-egy gyertyát gyújtunk meg ilyenkor otthon az adventi koszorúinkon. És vasárnapról vasárnapra egy-egy képzeletbeli gyertyát gyújtunk meg együtt is, akik elolvassuk az igemagyarázatokat. Ezúttal ezek a gyertyák mindenki számára tanulságos történeteket jelentenek majd, melyek hétről-hétre felmelegítik a szívünket és világosságot mutatnak előttünk. S mire megérkezünk a karácsonyhoz, remélhetőleg már a szívünk megtisztult szobájába várhatjuk az érkező Jézust. Ma Hans Christian Andersen A kis gyufaárus lány meséjének elolvasása után elgondolkodhatunk azon, hogy mennyire figyelünk oda az árvák és szegények megsegítésére. Ez az első gyertya.

„Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy – az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el – azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg se találta a szegény kislány.

Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát se vettek tőle, és alamizsnát se adott neki senki: Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú szőke hajára, de nem is gondolt vele.

Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilvesztereste. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.

Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.

Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz, s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét! Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.

Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne – olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.

Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelánedények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.

Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsonyeste a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fa alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.

– Valaki meghalt! – mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta “Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az isten színe elé.”

Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.

– Nagyanyó! – kiáltott föl a kislány. – Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itt hagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!

És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.

A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek újesztendő reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál.

– Melegedni akart szegényke! – mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.” Ámen!

Imádság: Istenem, köszönöm, hogy ma meggyújtottad szívemben az egymásra való figyelésnek a gyertyáját. Hadd melegítse át szívünket az elesettekért való tenni akarás jóérzése. Oltalmadban hordozz minden olyan szegényt és árvát, akiket nemcsak ez a zord hideg bánt, hanem az elhagyatottság fagyos érzése is. Ámen!

Sebestyén Elek Előd

Jót tenni jó

„Igaz ez a beszéd, és akarom, hogy ezeket erősítsed, hogy igyekezzenek jó cselekedetekkel előljárni azok, akik Istenben hívőkké lettek. Ezek jók és hasznosak az embereknek.” (Tit 3,8)

„Egy kisgyereket mérgezett meg két másik társa” –  számoltak be a magyarországi hírforrások az elmúlt nap. Az elkövetők talán fel sem fogták a bűncselekmény elkövetése előtt, hogy milyen következménye lehet annak amire készülnek. Talán a pillanatnyi düh, irigység, féltékenység, vagánykodás motiválhatta az ötlet kieszelőjét. Mindez azt üzeni számunkra, hogy a rossz és a jó közötti különbséget minél korábban meg kell tanulni.  A gyermekeinknek pedig nem csak beszélni kell a jóról, hanem példát mutatni arra, hogy hogyan tudjuk megzabolázni a bennünk fellángoló indulatokat. Pál apostol példákat sorol fel a jócselekedetekről. Ezek között említi: senkit ne szidalmazzunk, ne veszekedjünk, gyöngédek legyünk, teljes szelídséget tanúsítsunk minden ember iránt. A jó cselekedetekről nem elég beszélni, hanem tenni is kell azokat.

Kedves Olvasó! Ezen a héten minden reggel, amikor felkelsz tűz ki magad elé egy jó cselekedetet, amit aznap megteszel. Este pedig köszönd meg Istennek, hogy segített neked valóra váltani az aznapi  célkitűzésed. Kezd a jócselekedetek gyakorlását a legszűkebb környezetedben, és meglátod nagyon sok jót lehet tenni ott, ahol élsz! Jót tenni jó. Ámen!

Imádság:  Gondviselő Atyám, köszönöm mindazt a sok jót, amit  a mindennapokban kapok tőled. Segíts, hogy ne szidalmazzak másokat, hogy ne veszekedjek, hogy türelmes legyek, hogy szelídséget tanúsítsak mások iránt, hogy ne a rosszat, hanem a jót keressem mindenben és mindenkiben! Ámen!

Sebestyén Elek Előd

Közöttetek lakozom

„Ne tisztátalanítsd meg azért azt a földet, amelyben laktok, amelyben én is lakozom; mert én, az Úr, Izráel fiai között lakozom.” (4Móz 35,34)

A minap az egyik nagykárolyi római katolikus templom előtt haladtam el. A hívek épp egy esti miséről jöttek ki. Még a templom előtt jártam, amint máris feltűnt, hogy amíg az utca egyik oldalán Isten igéjét szívükbe záró hívek indulnak békésen haza, az utca másik oldalán hölgyek kínálják bájaikat. Igencsak nagy volt az ellentét a két látvány között. Nem is értem, hogy hogy nem szégyellik ezt tenni egy templom szomszédságában. Sajnos, ilyesmi történik egy kis városban is. Mennyivel másabb lenne ez a világ, ha az emberek bűneikkel nem fertőznék meg a templomok szomszédságát, de még a maguk háza tájékát sem. A harmincötödik fejezet korábbi verseiben a gyilkosság bűnéről és menedékvárosokról olvasunk. Az ige arra int, hogy nem szabad megfertőzzük a földet, ahol lakunk, és ahol az Úr is közöttünk lakik. Minden valószínűség szerint nem az igemagyarázatok olvasói és hallgatói azok, akik ne tudnák mi a helyes és helytelen, ezért imádkozzunk azokért, akiknek a szíve és élete meg van romolva és nem találják a helyes utat. Imádkozzunk azért, hogy minél többen legyünk, akik szeretetünkkel, békénkkel és hitünk tisztaságával tesszük élhetőbbé ezt a világot! Ámen!

Imádság: Uram, köszönöm, hogy szívem igédnek tiszta és drága otthona lehet. Jöjj, szentlelked által lakozz közöttünk. Tisztítsd meg a gyarló, bűnös szíveket! Ámen!

Sebestyén Elek Előd

Fogadalom

„Ha valamely férfi fogadást fogad az Úrnak, vagy esküt tesz, hogy lekötelezze magát valami kötésre: meg ne szegje az ő szavát; amint az ő szájából kijött, egészen úgy cselekedjék.” (4Móz 30,2)

A fogadalom önkéntes elkötelezés valamilyen adományra, áldozathozatalra, önmegtartóztatásra vagy böjtre. Alapvető kötelesség volt Mózes korában, hogy a hallható szóval kimondott, vagy éppen esküvel is megerősített fogadalmat halogatás nélkül teljesíteni kellett. Sokszor teszünk fogadalmat mi is. Konfirmációkor ígéretet teszünk arra, hogy hitben élő, jó reformátusok leszünk. Hűségesküt teszünk a templomban, amikor házasságot kötünk. Ígéretet tesz minden szülő és keresztszülő a keresztelés alkalmával, hogy gyermekét/keresztgyermekét hitben neveli. Számtalan nehéz élethelyzetben teszünk erről vagy arról ígéretet Istennek, csak hallgassa meg kérésünket. Arról pedig nem is beszélve, hogy amikor valami új kezdődik az életünkben sokszor teszünk fogadalmat arról, hogy ezt így vagy úgy fogjuk a jövőben tenni. Sikerül vajon ezeket a fogadalmakat betartani, vagy maradnak a szépen csengő ígéretek? Ámen!

Imádság: Gondviselő jó Atyám! Köszönöm, hogy te mindig hű maradsz ígéreteidhez. Segíts, hogy amit neked megfogadtunk, azt úgy is tegyük. Ámen!

Sebestyén Elek Előd

Emlékezés

„De meghaltak vala a csapás miatt huszonnégy ezeren.” (4Móz 25,9)

Sitimben az izraeliták Moáb lányaival paráználkodtak. Az Úr haragja miatt huszonnégyezren haltak meg. El tudjuk képzelni milyen sok család gyászolta a hozzátartozóját. Ma is nagyon sokan gyászolnak. A héten volt halottak napja. Ilyenkor még elevenebb a gyászolók fájdalma. Különösen azoké, akik egyedül maradtak. És azoké, akiknek szívéhez közel állt az elhunyt. Mert nem mindegy, hogy olyan valakit veszítünk el, akivel napi kapcsolatban álltunk, vagy olyan valakit, akivel éltében sem sokat törődtünk. Isten erőt ad a gyász fájdalmainak hordozásában. Idővel enyhíti a sebet. Ám a gyászt örökre magunkkal hordozzuk. A gyászt enyhíti a méltó megemlékezés. Ha ilyenkor -és rendszeresen máskor is- kimegyünk a temetőbe, imádkozunk, virágot viszünk ki, rendbe tartjuk a sírt, és nem hanyagoljuk el annak az emlékét, aki minket sem hanyagolt el. Az Úr adjon ma vigasztalást minden gyászolónak! Krisztus győzedelmes feltámadása adjon erőt és hitet afelől, hogy van feltámadás és van örök élet. Ámen!

Imádság: Drága Jézusom! Köszönöm, hogy a keresztfán bűneinkért vállalt áldozatoddal legyőzted a halált. Kérlek, lépj ma be minden gyászoló otthonába és gyógyítsd a sebzett szíveket! Ámen!

Sebestyén Elek Előd

Víz a kősziklából

„És felemelé Mózes az ő kezét, és megüté a kősziklát az ő vesszejével két ízben; és sok víz ömle ki, és ivék a gyülekezet és az ő barmai.” (4Móz 20,11)

Az Egyiptomból való szabadulás után a választott nép a Cin pusztáján haladt keresztül, ahol alig volt innivaló. A nép Mózesnek és Áronnak tették újra panaszba, hogy miért kellett őket erre a sziklás vidékre kihozni. Isten Mózes által csodát tett. A próféta megérintette vesszővel a kősziklát és víz fakadt abból. Lehet meg sem érdemelték, mert nem volt bennük elég kitartás. A mi életünk is egy vándorút. Bennünk van elég kitartás vajon olyankor is, amikor a békés napok után a megpróbáltatások sziklás napjain halad keresztül az életünk? Mi hálás szívvel haladjunk Isten felé. Legyen jó példa számunkra az alábbi történetnek a második szereplője: „Két ember útnak indult. Magukkal vitték az útra lámpáikat, amelyről tudták, hogy addig tart ameddig az életük. Valamennyit mentek. Megszólalt az első:
– Hosszú út áll még előttünk. Ki tudja, hogy a végére érünk-e valaha? Elhatároztam, mielőtt még késő lenne visszafordulok.
– Miért torpannál meg? – felelte a másik. Alighogy elindultál. Ha visszafordulsz, elveszíted mindazt, ami még előttünk áll. És különben is kihez térsz vissza? Ott nincs senki, aki visszavárna.
– Hogy egész életembe menjek? – makacskodott tovább az első. Nem, inkább visszafordulok, és nyugalomban élek. Itt éhség gyötör, ott meg bőség. Megérem az öregkort, és meghalok, ahogy mások is, éjjel álmomban, anélkül, hogy valamit éreznék.
– Akkor, egyedül folytatom az utam – szólt a másik. Talán nem megyek rajta végig, de mindent elkövetek, hogy minél nagyobb távot tegyek meg, és a fényt minél távolabbra vigyem. Az úton járás adja meg az élet értelmét. Az út végén biztosan vár valaki, és hiszem szüksége van rám. Ha semmi egyebet nem tudok adni neki, legalább egész életemen át feléje tartok.” Ámen!

Imádság: Atyám, ha lépteim a szenvedések köves talaján is haladnak, engedd, hogy bátor szívvel haladjak a feléd vezető úton. Köszönön református egyházamat, melyben vigyázol rám és tanításai által utat mutatsz előttem. Imádkozok a szenvedőkért, betegekért, és különösen azokért, akiknek a gyász nehéz terhe nyomja szívét ezekben a napokban. A te gyógyító szereteted adjon vigasztalást! Ámen!

Sebestyén Elek Előd

Hálaadás

„Szólj Izráel fiainak, és mondd meg nékik: mikor bementek a földre, amelyre én viszlek be titeket, akkor, ha majd esztek a földnek kenyeréből, adjatok felemelt áldozatot az Úrnak.” (4Móz 15,18-19)

Az egyik nagyon gazdag ember mondta egyszer, hogy ő nem hisz Istenben. Ha volna Isten, akkor nem engedte volna, hogy ő gyermekkorában ártatlanul annyit szenvedjen. Talán a saját életútjából kellett volna a leginkább ráébredjen arra, hogy csakis Isten segítségével juthat el valaki a nyomorúságból a leggazdagabbak közé. Ilyenkor pedig hálaadással tartozunk az Úrnak. Sokak pedig nem, hogy hálát adjanak, hanem egyenesen hátat fordítanak neki. Ez a veszély fenyegette a választott népet is. Ezért is hangzik nyomatékosan számukra a próféta szava: „mikor bementek a földre, amelyre én viszlek be titeket, akkor, ha majd esztek a földnek kenyeréből, adjatok felemelt áldozatot az Úrnak”.

Lehet, hogy sokszor mi is csak azt látjuk, ami hiányzik az életünkből. Csak azt, amit nem kaptunk meg. Ám vegyük észre azt a sok-sok ajándékot is, amit megkaptunk tőle. Te ezen a héten mi mindenért adsz hálát gondviselő Atyádnak? Ámen!

Imádság: Uram, köszönöm, hogy oltalmadban vezeted sorsomat. Köszönöm, hogy kegyelmedből bőven megteríted asztalunkat. Hálát adok az őszi betakarításért. Tedd késszé a szívem áldozni neked a javaimból, az időmből, erőmből és szeretetemből. Ámen!

Sebestyén Elek Előd

Köszönöm, Uram!

Uram, éreztem, szóltál hozzám
– így szólítottál: gyermekem! –
templomodban megérintettél,
hol némán hajtottam fejem.
Köszönöm, Néked, Istenem!

Uram, tudom, kiválasztottál,
veszni bárányod nem hagyod.
Mikor fájdalomban gyötrődtem,
Te bekötötted a sebem.
Köszönöm, Néked, Istenem!

Uram, fényt adtál a látásra,
örülni szép természeten.
Csodálni égen-földön látszó
hatalmadra nyitod szemem.
Köszönöm, Néked, Istenem!

Uram, engedtél új tavaszt még,
megtartottál kegyelmesen.
Virágszirmoknak záporában
látom, irgalmad végtelen.
Köszönöm, Néked, Istenem!

Uram, vezess Szent Lelked által,
ne lakjon bennem félelem.
Golgotán, Fiad szent vérével
megmentette az életem.
Köszönöm, Néked, Istenem!

Uram, ingó hitem táplálod,
ajkamra szót adsz szüntelen.
Igéddel hadd hirdessem másnak:
tart még a földi kegyelem.
Köszönöm, Néked, Istenem!

Uram, engedd, hogy küldetésem
teljesítsem hálatelten.
S ha erőm fogyva Hozzád térek,
végső sóhajom ez legyen:
– Köszönöm, Néked, Istenem!

(Ismeretlen szerző)

Manna és fürjek

„És meghallá Mózes, hogy sír a nép…” (4Móz 11,10)

Gyakran szoktuk hallani, hogy a történelem ismétli önmagát. Mózes története igazán alátámassza ezt az állítást. A világ ugyan egyre gyorsabb ütemben fejlődik és változik, ám bizonyos emberi tulajdonságok semmit sem változnak. Ezek közé tartozik az elégedetlenség. Isten az egyiptomi szabadulás után mannával táplálja a választott népet. Ők pedig nem elégednek meg, hanem zúgolódnak: „Kicsoda ád nékünk húst ennünk? Visszaemlékezünk a halakra, amelyeket ettünk Egyiptomban ingyen, az uborkákra és dinnyékre, a párhagymákra, vereshagymákra és a foghagymákra. Most pedig a mi lelkünk eleped, mindennek híjával lévén; szemünk előtt nincs egyéb mint manna.” (4Móz 11,4-6) Mózes -ahogy a mindenkori vezetők- nagyon nehéz helyzetbe kerül a nép elégedetlensége miatt. Ahelyett, hogy hálásak lettek volna, azért amit kaptak, inkább „sírtak”. Végül Isten fürjeket ad, így a manna mellé hús is kerül. Vajon mi megelégszünk-e azzal, amit Istentől kapunk? Észrevesszük-e egyáltalán mindazt, amivel Isten megajándékozott és megajándékoz minket? Ámen!

Imádság:
Atyám!
Köszönöm a felébredő Napot és a pihentető éjszakákat!
Köszönöm, hogy két lábam szentházadba vezet!
Köszönöm, hogy két kezemmel átölelhetem családomat!
Köszönöm, hogy ajkammal gazdag jóságodat dicsérhetem!
Köszönöm, hogy két szememmel látom az ösvényt, mely tehozzád vezet!
Köszönöm, hogy vagy nekem! Ámen!

Sebestyén Elek Előd

Fogadalom

„Szólj Izráel fiainak, és mondd meg nékik: Mikor férfi vagy asszony külön fogadást tesz, nazireusi fogadást, hogy így az Úrnak szentelje magát.” (4Móz 6,2)

Az egyik presbiter rendszeresen lottózott. Az volt a fogadalma, hogyha Isten megsegíti és nyer, akkor abból sok pénzt felajánl az egyházközség javára. Sajnos nem nyert, vagy legalábbis az egyházközközségnek nem hozott adományt belőle.

A Mózes negyedik könyvében nazireusi fogadásról olvasunk. De vajon milyen fogadás lehetett ez? A názirság Istennek szenteltséget jelentett, ahol bizonyos külsőségek demonstráltak egy vallásos magatartást. A názir név összefügg azzal a nézär szóval, amelyet pl. 2Móz 39,30-ban olvashatunk, s amely a főpapi fejdíszt képező diadémnak a neve. Egy más szóhasználat szerint viszont a szabadon növő haj az Isten-adta életerőnek a jellemzője (Bír 5,2). Összekapcsolva a kettőt, a názirokat fogadalom kötelezte arra, hogy nyíratlan „hajkoronát” viseljenek, függetlenül minden esetleges divatváltozástól. Ezeknek a szent embereknek volt egy másik jellegzetes fogadalmuk, semmiféle szeszes italt nem fogyasztottak, sőt még a szőlő gyümölcsét sem. Végül nem volt szabad holttestet érinteniük, vagy gyász-szertatásban részt venniük. Olyan emberek voltak a názirok, akik születés szerint nem tartoztak a papok, vagy léviták közé és nem szertartások végzésével, hanem magatartásukkal képviselték az Úr ügyét.

Helyezzük erre a hétre képzeletbeli tarisznyánkba ezt az utolsó gondolatot. Ne csak szavakkal, hanem a názirokhoz hasonlóan -természetesen másmilyen módon- cselekedeteinkkel képviseljük az Úr ügyét. Ámen!

Balázsy Károly: FOGADALOM

Hányszor kél szívedben erős fogadalom:
“Holnaptól kezdődőn nem így telik napom.
Megyek betegekhez, szegényhez, árvához,
Viszek vigasztalást, kiáltom: ’Imádkozz’!
Reggel elindulok, holnap véghezviszem,
Nem hagyom már tovább, nyugtalan a szívem.
Beosztom időmet, jusson Jézusomnak,
Viszem ígéretit és hívását sokaknak.”

Szíved tenni készül nyomor és könny láttán,
Indulnál … nem lehet, meggátol a Sátán.
Legtöbb tennivaló mindig akkor kerül,
Ha ki segítni kész, éppen útra készül.
Vendég is érkezik: “csak éppen egy szóra!”
Egy szóból mégis lesz nem egy, de két óra.
Hivatalos ügyek, vagy harag, lárma,
S ha még lenne más is, mind utadba állna.
Csakhogy meg ne indulj, halaszd el máskorra,
Majd még lesz alkalom, lesz még szükség szódra,
Miért éppen mostan? (Jön így a gondolat)
Csak maradj nyugodtan. Így telik el a nap.
Napokból a hetek, hetekből hó s évek.
Így érjük meg lassan tétlenül a véget.

Testvér éber legyél, határozott, s vigyázz!
Sokat imádkozzál, jól lépj és ne hibázz!
Az évek eltűnnek, a vég jön váratlan,
A koporsód indul, s mindennek vége van …
S (Te) ki élted fájáról sok gyümölcsöt remél(sz),
Jézus búsan mondja: “Csak levél … csak levél!

Imádság: Áldott légy Istenem, hogy gondviseléseddel veszel körül engem és szeretteimet. Segíts, hogy egyetlen nagy fogadalmunk legyen: a te drága szent Fiad hű követése. Ámen!

Sebestyén Elek Előd

Az Úr napja

„Ímé, eljön az Úrnak napja…” (Zakariás 14,1)

Az idős hölgy miután kijött az orvosi vizsgálatról kétségbeesetten jegyezte meg a nővérnek: „Kedvesem, ha meggyógyulok, meglátja mindegyiküknek olyan ajándékot hozok majd…, csak gyógyuljak meg!” Bizony naponta ezrekben tevődik fel a kérdés: mi fog történni velem, mennyi időm van még hátra? Zakariás próféta azt írja, hogy eljön az Úr napja, eljön a végső idő. Ez pedig tény. Minden egyes nappal az Úr napjához kerülünk közelebb. Az „Úr napja” kifejezés általában olyan eseményeket jelöl, amelyek a történelem végén következnek be. Az emberek többsége egy olyan időszakra vagy konkrét napra gondol az „Úr napja” hallatán, amikor beteljesedik Isten terve és célja a világgal és az emberiséggel. Ez pedig nem szabad kétségbeeséssel vagy félelemmel eltöltsön bennünket. Sőt, az, aki az Úr kegyelmére bízza mindennapjait nem fél ettől a naptól. Erről a kegyelemről Reményik Sándor egyik versében így fogalmaz:
“Először sírsz.
Minden-csak-kegyelem
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.” Ámen!

Imádság: Uram, köszönöm, hogy minden egyes nap újabb ajándék számomra. Imáimban viszem teeléd a betegeket, özvegyeket és árvákat. Ámen!

 

Sebestyén Elek Előd

Két kéz

„Ne féljetek! Erősödjenek meg kezeitek!” (Zakariás 8,13)

Mennyi mindent jelent egy ember életében a kéz. Kisgyermekként szüleink erős keze a biztonságot jelentette. Milyen jó volt annakidején megfogni a kezüket és érezni mellettük a biztonságot. Érezni azt, hogy valaki vigyáz ránk, gondoskodik rólunk. A gyermekévek után megismertük a hitvesünket. Milyen jó volt megfogni a kedvesünk kezét, és a templomban egymásnak örök hűséget és szeretet fogadni. Akkor ez a két egymást megérintő kéz a hűséget és szerelmet jelentette. Milyen szomorú azonban az, amikor ez a két kéz elengedi egymást és válással ér véget egy-egy csodálatosnak ígérkező kapcsolat. Telnek az évek, és lassan elerőtlenedik a kezünk. Talán a munkaeszköz is kiesik majd egyszer a kezünkből. Talán egyszer mások kell ellássanak, de talán annyi erőnk mégis lesz, hogy imára kulcsoljuk két kezünket. Akkor az a két egymásba fonódó kéz a hitet fogja jelenteni. A mai ige arra biztat, hogy ne féljünk. Legyen erős a kezünk mindig elvégezni a munkánkat, és legyen erős a kezünk mindig imára kulcsolni azt: fiatalon és idősen egyaránt. Legyen a mi kezünk szeretteink számára biztonság, hűség, hit és szeretet! Ámen!

 

Imádság: Gondviselő jó Atyám! Köszönöm, hogy van két kezem, amiket minden nap imára kulcsolhatok és amikkel dolgozni tudok. Imáimban viszem teeléd mindazokat, akik két kezük szorgos munkájával tartják el családjukat. Hozzád imádkozok a testi fogyatékosággal élőkért. Kérlek, adj melléjük szerető, gondoskodó kezeket. Ámen!

Sebestyén Elek Előd

Örvendeni jó

„De én örvendezni fogok az Úrban, és vígadok az én szabadító Istenemben.” (Habakuk 3,18)

Milyen sok elkeseredett ember van. Van, aki betegsége vagy gyásza miatt szomorú. Van, aki a családi vagy munkahelyi problémái miatt szomorkodik. Van, aki elégedetlen másokkal, önmagával, a sorsával vagy bármi mással, és emiatt szomorú. És milyen sokszor valóban jogos is a szomorúság. Habakuk próféta arról ír könyvében, hogy: „a fügefa nem fog virágozni, a szőlőkben nem lesz gyümölcs, megcsal az olajfa termése, a szántóföldek sem teremnek eleséget, kivész a juh az akolból, és nem lesz ökör az istállóban, de én örvendezni fogok az Úrban”. Szörnyű nyomorúságról beszél, de mégis az öröm gondolatával folytatja sorait.

Keresztyén testvérem! Én nem ismerem a te élethelyzetedet. Nem tudom, hogy téged, most milyen gondolatok foglalkoztatnak. Azt azonban tudom, hogy emberek milliói vannak, akiknek sokkal rosszabb most, mint neked. Akik óriási sikerek és ajándékok helyett örülni tudnak annak, hogy az Úr családdal ajándékozta meg őket, hogy minden reggel felragyog felettük a nap, hogy valaki kedvesen szól hozzájuk, hogy valaki átöleli, szereti és ápolja őket. Kívánom, hogy ragyogja be az Úr mosolya az előtted álló hetet. Az Ő áldása kísérje minden léptedet, és tudj vele örülni a legkisebb apróságoknak is. Mindazoknak, amik nem kerülnek pénzbe, de mégis a legértékesebbek: egy kedves szónak a hitvesedtől, egy ölelésnek a gyermekedtől, egy telefonhívásnak a távolban élő családodtól, egy e-mailnek egy régi baráttól, vagy bármi másnak, ami igazán fontos neked. Ámen!

Imádság: Atyám! Köszönöm, hogy annyi mindenért van okom örülni. Segíts, hogy ezeket meg is lássam. A legnagyobb öröm számomra, hogy a Te oltalmazó két kezedben hordozod sorsomat. Legyen áldott szent neved! Imáimban viszem teeléd a betegeket, gyászolókat, fogyatékosággal élőket és magányosokat. Adj gondoskodó kezeket melléjük! Ámen!

Sebestyén Elek Előd

Istennel járni

„… és mi is a mi Urunk Istenünk nevében járunk örökkön örökké.” Mik 4,5

Néhány nappal ezelőtt az orvosi rendelő előtt várakoztunk. Egyszer csak egy roma család érkezett meg. Mindenki felfigyelt rájuk, mert egy kislányt hoztak az orvoshoz, de volt hozzá öt kísérő. Annyira nem csodálkoztam el rajtuk, mert tudom, hogy náluk a csapatszellem kulturális sajátosság. Az is érdekes volt, hogy előbb románul beszéltek, majd miután hallották, hogy mi magyarul beszélünk magyarul, egymás között pedig cigányul. Csodáltam is, hogy milyen jól beszélik mind a három nyelvet anélkül, hogy annyi iskolát végeztek volna. És csodáltam bennük az összetartást, hogy ha beteg valaki közülük, akkor ott vannak mellette, orvoshoz kísérik, mindent megtesznek érte. Milyen szép az, amikor egy családról el lehet mondani, hogy összetartanak és mindig egymás mellett vannak. És milyen szép, amikor egy család elmondhatja magáról azt, hogy mi nemcsak egymással tartunk össze, de mindannyian az Urat szolgáljuk és az Ő akarata szerint járunk el. Legyen mindannyiunk közös hitvallása: „mi is a mi Urunk Istenünk nevében járunk örökkön örökké.” Ámen!

Imádság: Atyám, köszönöm neked, hogy gyermekeddé választottál és a te ösvényeden járhatok. Imádkozok a családok egységéért, az iskolát kezdő tanulókért és oktatókért. Legyen áldásod az új tanéven! Ámen!

Sebestyén Elek Előd

A szeretet fegyvere

„Fegyver által halnak meg az én népemnek minden bűnösei…” (Ámós 9,10) 

Keresztyén testvérem, szeretsz-e harcolni?  Nem mindenki szeret, ám mégis sokszor kell harcba állni életünk során. Kisgyermekként erősen kézbe kell ragadjuk a tanulás fegyverét, hogy felnőtt korban helyt tudjunk állni a tudományok és mesterségek világában. Szülőként meg kell ragadni a gondoskodás fegyverét ahhoz, hogy lelkiismeretesen felneveljük gyermekeinket. Idősebb korban meg kell ragadni a hálaadás fegyverét ahhoz, hogy elfogadjuk az évek múlását és megköszönjük azokat az értékeket, amelyekkel az esztendők során megajándékozott Isten. Most mégis egy másik fegyverre hívnám fel a figyelmet, ami mindig ott kell legyen a kezünkben: fiatalon és öregen, örömben és bánatban. Ez a fegyver a SZERETET. A gyűlölet ellen nem a harag fegyverét, hanem a szeretetet és megbocsátást kell felvennünk. A bűnösök fegyver által halnak meg – írja Ámos próféta, de a szeretet: hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irígykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr. (1Kor 13,4-7)

Imádság: Atyám, vértezz fel engem a szeretet fegyverével, hogy áldani tudjam azokat, akik engem átkoznak, hogy imádkozni tudjak azokért, akik engem gyűlölnek, hogy elfogadjam akaratodat, akkor is, amikor súlyos terheket hordozok, hogy szeretetet hinthessek oda, ahol békétlenség, fájdalom és félelem van. Ámen!

Sebestyén Elek Előd

Hazugság

„Eltévelyítették őket az ő hazugságaik…” (Ámos 2,4)

„Hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát” – tartja a közmondás, mégis nagyon sokan építenek hazugságokra. Sokszor a hazugság által próbálja jobb színben feltüntetni magát, máskor pedig ezzel próbál kimagyarázni dolgokat az ember. Közben pedig sokszor megfeledkezik a közmondás régi igazságáról. A hazugság bűnéről már a Biblia első hasábjain olvashatunk, amikor a Sátán becsapja az első emberpárt. A Szentírás több helyen is megemlíti a hazugságot: „Ne lopjatok, ne hazudjatok, és senki se csalja meg atyjafiát!” (3Móz 19:11); „Uram, ments meg engem a hazug ajaktól és a csalárd nyelvtől!” (Zsoltárok 120:2); „Ne hazudjatok egymásnak, mert levetkőztétek a régi embert cselekedeteivel együtt.” (Kol 3:9)
Kedves Olvasó! Legyen ez az utolsó gondolat az, amit ezen a héten ott hordunk a szívünkben: ne hazudjunk egymásnak, hanem, mint hit által újjászületett emberek, járjunk az igazság útján, és ne tévesszük meg egymást hazugságok által! Ámen!

Imádság: Uram, őrizz meg az egyenes úton. Ne engedd, hogy a hazugság ösvényén járjak. Imádkozok azokért, akiket hazugsággal megtévesztenek mások. Védd meg őket Atyám! Köszönöm, hogy idén is megáldottad az aratók két kezének munkáját. Imádkozok azért, hogy nap mint nap friss kenyér kerüljön minden éhező ember asztalára. Ámen!

Sebestyén Elek Előd

Jó hír!

„Jobb a jó hír a drága kenetnél…” (Préd 6,1)

Milyen jó hír az, amikor elmondhatjuk másoknak, hogy gyermekünk született, új autót vagy házat vásároltunk. De vajon a boldogságnak, az örvendezésnek tárgyi feltételei vannak csupán? Az nem tölt el örömmel, amikor valaki, akit rég vártunk végre megérkezik hozzánk?  Az nem tölt el örömmel, amikor a gyülekezet közösségében együtt dicsőíthetjük az Urat? Az nem tölt el örömmel, amikor Isten válaszol az imádságunkra? Minden bizonnyal ezeknek ugyanúgy vagy jobban örülünk. Tegyük fel, hogy valakinek megvan mindene, amit csak kívánhat: vagyon, hatalom, nem szenved semmiben hiányt, hosszú életkor, amely messze túlhaladja az elképzelhetőt is. Csak éppen az hiányzik neki, hogy élvezhesse is mindezt. Milyen szörnyű sors! Van eledele, de az élet nem esik jól. Van vagyona, de beleunt nézésébe is, gondozásába is. Van pénze, de amit kaphat érte, nem elégíti ki. Van rangja, hatalma, de olyan teher jár vele, hogy roskad alatta. Sok gyermeke csak szomorúságát növeli. Van hosszú élete, de nem tud mit kezdeni vele. Mindezek tetejébe: más fogja megkapni és élvezni majd vagyonát. Szomorú dolog! Mert más dolog gazdagnak lenni és egészen más dolog örvendező élethez jutni. Legyen ma jó hír számunkra, hogy megváltó Jézusunk örvendező élettel kíván megajándékozni minket ezen a héten is. Ámen!

Imádság: Uram, számomra az a legnagyobb örömhír, hogy Jézus drága vérén megváltott és szeret engem. Kérlek, adj jó hírt oda, ahol szomorúság, kétségbeesés és bizonytalanság van. Ámen!

Sebestyén Elek Előd

Szolgálat

„Akkor monda a nép Józsuénak: Nem, mert mi az Úrnak szolgálunk!” (Józsué 24,21)

Józsué azt mondta a választott népnek, hogyha elfordulnak Istentől és idegen isteneknek szolgálnak, akkor Isten is elfordul tőlük. A nép ígéretet tett Isten szolgálatára. Az Úr szolgálata sokszor nehéznek vagy hiábavalónak tűnik, de mindezek ellenére mégis jó Őt szolgálni, ahogyan azt az alábbi történet is igazolja: „Egyszer egy ember a házában aludt, amikor valami hirtelen felébresztette. Jézus jelent meg a szobájában, és mindent betöltött a fény. Az Úr így szólt: volna egy feladatom számodra. Mutatott neki egy nagy sziklát, és azt mondta neki, próbálja eltolni minden erejével. Az ember megpróbálta, és több napig reggeltől estig dolgozott; válla szögletessé vált az állandó nyomástól, és minden erejével próbálta eltolni a sziklát. Minden este kimerülten tért vissza a házába, és azon gondolkozott, hogy hiába dolgozott egész nap. Ekkor jött be a képbe a Sátán, mivel látta, hogy az ember kezd elcsüggedni. Néhány gondolatot ültetett az ember fejébe, mint például: minek gyilkolod magad ezzel a feladattal, a szikla sose fog elmozdulni. Vagy: már ezer éve ezzel szenvedsz, de még csak egy karcolást sem ejtettél a kövön. Az embernek kezdett úgy tűnni, hogy lehetetlen a feladata és haszontalan szolgának tartotta magát, amiért nem bírta megmozdítani a hatalmas követ. Ezek a gondolatok elcsüggesztették az embert, és elvették a lelkesedését. Ezért egyre kevesebb erőfeszítést tett a feladat teljesítésére. Minek kínozzam magam? – gondolta. Ezen túl csak rászánom az időmet, de minimális energiát fektetek bele, és az is elég lesz. És így is tett, vagy legalábbis elhatározta, hogy így fog tenni, mígnem egy nap úgy döntött, az Úr elé viszi a gondjait. Uram, – mondta – keményen dolgoztam a szolgálatodban és elég sokáig is, minden erőmmel próbálkoztam, hogy elvégezzem, amit rám bíztál. Mégis, ennyi idő után sem tudtam elmozdítani a követ egy milliméterrel sem! Mi a baj velem? Csalódást okoztam neked? Fiam, annak idején arra kértelek, szolgálj engem, és te beleegyeztél. Arra kértelek, told a sziklát minden erőddel. Megtetted. De egyszer sem említettem, hogy elvárnám, hogy megmozdítsd a sziklát, legalábbis nem a magad erejéből. A te feladatod az volt, hogy toljad. Most meg idejössz kiábrándultan, mert azt gondolod, csalódást okoztál nekem, és fel akarod adni. De tényleg így van? Nézz magadra! A karjaid erősek és izmosak; megerősödtél. A kezed kemény, a lábad vastag és erős. Megnőttél és sokkal többre vagy képes, mint annak idején. De még mindig nem sikerült elmozdítanod a sziklát, és jössz hozzám nehéz szívvel, erőtlenül. Fiam, én fogom elmozdítani a sziklát. Az elhívásod arra szólt, hogy engedelmes legyél, és told a sziklát, eddzed a hited és bízz a bölcsességemben, és ezt megtetted.” Szolgáljunk Istennek mi is örömmel és hűséggel! Ámen!

Imádság: Atyám, tégy késszé a szolgálatra: szolgálni Téged és szolgálni szeretteinket. Imáinkban visszük teeléd az egyházi intézményekben dolgozókat. Ámen!

Sebestyén Elek Előd

Menedék

„Válasszatok magatoknak menekülésre való városokat, amelyekről szóltam néktek Mózes által.” (Józsué 21,2)

 

A mózesi törvény rendelkezése szerint Izráel területén hat menedékvárost kellett kiválasztani, hogy az, aki nem szándékosan ölt embert, a vérboszszuló elől oda menekülhessen. A törvény rendelkezése szerint a menedékvárosokhoz utat kellett készíteni, az utat rendben kellett tartani. A Talmud szerint minden keresztútnál útjelző tábla volt a következő felirattal: „A menedékvárosba”. Ez azt a célt szolgálta, hogy a menekülő könnyen eljuthasson a menedékvárosba, s menekülés közben ne tévedjen el.

Milyen nehéz elfogadni azokat, akik valamilyen bűnt követtek el. Sokszor talán teljesen jogosan ítéljük el őket, sokszor talán nincs miért pálcát törjünk felettük. Izraelben a bűnösök számára biztosítottak olyan városokat, ahol  lehetőség volt a bűnbánatra. Itt minden valószínűséggel igyekeztek segítséget nyújtani az újrakezdésben. Vajon milyenek a mi közösségeink? Mi igyekszünk-e segíteni azoknak, akik a mi gyülekezetünkben új életet próbálnak kezdeni? Ámen!

Imádság: Mindenható Istenem! Köszönöm, hogy te kegyelmet osztó Isten vagy, aki új esélyt adsz a megtérő bűnösnek. Engedd, hogy ne ítéljünk és ne ítéltessünk. Imádkozunk a börtönökben raboskodókért, a megtérőkért és új életet kezdőkért. Ámen!

Sebestyén Elek Előd

Igazságos elosztás

„Ezek pedig ama földnek királyai, akiket levertek Izráelnek fiai, és akiknek földjét birtokba vették a Jordánon túl, napkelet felé, az Arnon pataktól fogva a Hermon hegyéig, és az egész mezőséget kelet felől.” (Józsué 12,1)

 

A honfoglalás Izráel történetében jelentős fordulópont volt. Az Egyiptomból való kivonulással az Ábrahámnak tett ígéret beteljesedett. Megtörtént a meghódított föld elosztása a tizenkét törzs között. A Jordántól keletre eső terület meghódítása Mózes életében történt. Mózes ki is osztotta két és fél törzsnek birtokul. Ha a keleti és nyugati országrész területét összehasonlítjuk, aránytalannak tűnik a törzsek közti felosztás, a két és fél törzsnek jutó terület kiterjedése nem sokkal kisebb a kilenc és fél törzsnek jutó résznél. A törzsek közti felosztás azonban nem a terület nagyságát vette alapul, hanem a föld termékenységét. A keleti vidék a Jordántól nyugatra eső területhez hasonlítva terméketlenebb, viszonylag kevesebb ember megélhetését tudta biztosítani. Ezért igazságos, hogy a terméketlen földből nagyobb kiterjedésű terület jut egy törzsre. Az elosztásnál tehát igyekeztek igazságosak lenni. Törekedjünk mi is mindig arra, hogy helyesen osszuk el a dolgokat. Az élet ugyanis számtalanszor hoz hasonló helyzetekbe minket is, amikor nem könnyű igazságosnak lenni. Ámen!

 

Imádság: Gondviselő jó Atyám! Légy áldott mindenért, amit tőled kaptunk. Bocsásd meg, ha néha úgy ítéljük meg, hogy a másiknak több jutott, mint nekünk, és elégedetlenek vagyunk. Taníts meg a legkevesebbet is megbecsülni! Ámen!

 

Sebestyén Elek Előd