Ki hívja segítségül Istent?

„Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.” (Róma 10:13)

Kerültél-e már nehéz helyzetbe életed során? Azt hiszem most az a válaszod, hogy: IGEN. Mindegy, hogy fiatal valaki vagy öreg, fordult már elő vele is, hogy valami megpróbáltatáson ment keresztül. Egy vizsga, egy családi vagy munkahelyi tragédia, mind-mind olyan esetek, amelyek arra ösztönöznek bennünket, hogy kezünket összekulcsoljuk, és Istent hívjuk segítségül.

Pál apostol a 10. fejezetben az olvasó figyelmébe ajánlja, hogy aki segítségül hívja az Úr nevét az nemcsak, hogy támaszt kap itt ezen a földön, de üdvösséget is nyer. Ezt egy költői képet használva írja körül: „Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre” (10. vers).

A szó ott van ajkadon (száj-fül) és a szívedben (szív-szem). Érdemes fölfigyelnünk arra, miként támaszkodik Pál arra a két tevékenységi zónára, amelyek szemben állnak a cselekvéssel (kéz-láb). A hangsúlyos végkövetkeztetés így hangzik: senki sem vall szégyent, senki nem veszt rajta, aki Jézusba veti hitét. Mindenki ugyanúgy üdvözül: a zsidó is, a pogány is. A lényeg, hogy elismerje és megvallja: Jézus az Úr. Ezt a kijelentést nagy valószínűséggel az ősegyház istentiszteletéből kölcsönzi Pál apostol.

Bízd te is bátran életed Istenre. Halld meg minden nap az Ő hozzád szóló szavát, lásd meg azokat a helyzeteket, amikor valami jót cselekedhetsz,  és ajkadat hittel nyisd meg a nehéz percekben segítséget kérni és vallást tenni arról a sok csodáról, melyet Jézus veled tett meg! Ámen!

Imádkozzunk a szükséget szenvedőkért!

 

Sebestyén Elek Előd

Mit nyújt a Szentlélek?

„Most azonban, miután meghaltunk annak a számára, ami fogva tartott minket, megszabadultunk a törvénytől, úgyhogy a Lélek új rendjében szolgálunk, nem pedig a törvény betűjének régi rendjében.”  (Róm 7:6)

Pünkösd van. Egy kicsit visszatekintünk ilyenkor a mennybemenetel napjára, amikor megígérte Jézus a tanítványoknak, hogy rövidesen megkapják a Szentlélek ajándékát, hogy általa erősek és szabadok legyenek. Elsősorban a bűn az, ami alól fel kell szabaduljunk, hogy igazán szabadokká legyünk.

A bűn alóli felszabadulásunk legitim következménye Krisztus halálának: ez nem szorul bizonyításra. De akarhat-e Isten hasonlóan felszabadítani bennünket a törvény alól is, hiszen a Tórát ő adta? – tehetjük fel a kérdést. Erre válaszolva kívánja Pál a 7. részben bizonyítani azt, hogy Krisztus halálának a törvény alóli felszabadulás is legitim következménye. Ezért a 6. és 7. r. között párhuzamosságuk ellenére is jelentős különbségek vannak.

Krisztus halálával való közösségünk minket is szabadokká tesz a Feltámadottal való új kapcsolatra, és ez a kapcsolat így legitim. Az általános elv és az illusztráció között eltolódás van, ez itt még folytatódik is: a keresztyén életre alkalmazva csak a hasonlat legfőbb vonásait tartja meg Pál. Az fejeződik ki ebben, hogy az emberi viszonylatok körében nincs adekvát kép annak szemléltetésére, amit Krisztus által tett Isten az emberrel. Földi életében Krisztus is a törvény alatt él, végigjárja a törvény útját a halálig, de halálával szabaddá válik a törvény alól. Ez áll az egész Krisztus előtti emberiségre: a sákramentumban vele vállalt sorsközösség szabadítja fel a törvény alól, a vele ilyen alapon kötött új kapcsolat a törvény szemszögéből nem illethető a paráznaság vádjával. A halál által jön létre ez a kapcsolat, a halál helyett az életre.

A kétféle kapcsolat kizárja egymást: ezt szemlélteti a test  és a Lélek  jegyében folyó emberi élet ellentéte. A törvény felgerjesztette azokat a szenvedélyeket, amelyek bűneinkben lettek nyilvánvalókká, és a halál gyümölcsét termették meg bennünk. Miután szabadokká lettünk a törvénytől, nem állunk többé a hatalma alatt, nem rendelkezik fölöttünk mindaz, ami eddig fogva tartott, nem köt a törvény betűjének rabsága, amelyben csak önmagunkkal törődtünk, és üdvösségünk kérdésével bajlódtunk. Új életlehetőséget kaptunk, amely a szó korszakos értelmében is új: a Krisztusban élő ember a Szentlélek munkáiban munkatársa Istennek.

Ma a Szentlélek kitöltetésének ünnepén, kérjük Istent, hogy nap, mint nap gazdagon árassza reánk szentlelkét, hogy mi is a bűnnel szakítva, lélekben pedig megújulva éljük mindennapjainkat! Ámen!

Imádkozzunk azért, hogy a Szentlélek sok ember szívét érintse meg!

Sebestyén Elek Előd

Hit vagy törvény?

„Hiszen azt tartjuk, hogy hit által igazul meg az ember, a törvény cselekvésétől függetlenül.” (Róma 3:28)

Egyik legfontosabb hitéleti kérdésünk az az, hogy mi által igazulhatunk meg Isten előtt? Pál apostol e kérdés során figyelembe veszi a törvény és a hit témakörét. Végül megállapítja, hogy hit nélkül a törvények betartása nem elég.

A kijelentés középpontjában ismét Isten igazsága áll, mint amelyről ősidők óta tanúskodott az ószövetségi kijelentés, éppen Jézus Krisztusra utaló próféciáival; de mint amely most nyilvánvaló, látható módon jelentkezik, előttünk áll a Krisztusban. Ezt a kettősséget kíséri egy másik: Istennek a Krisztusban megjelent és az embernek ajándékozott igazsága össze van kötve a törvénnyel abban, hogy az is ősidők óta erről tanúskodik. De nincs a törvényhez kötve abban, hogy független attól a jelentőségétől és funkciójától, amelyet Izráel juttatott neki a maga életében. Az új korszaknak ezt a döntő történését még két vonatkozásban határozza meg Pál evangéliuma: Isten igazságának ez a nyilvánvaló ajándékozása hit által történik abban az értelemben, hogy ebben a magatartásban veszi át tőle Jézus Krisztus, de abban az értelemben is, hogy csak azoké lehet, akik tőle is a teljes reáhagyatkozás magatartásában veszik át: így viszont mindenkié. Ennyire sokrétűen és ennyire töményen szól Pál a hitről mint az új ember életformájáról, élete teljes tartalmának foglalatáról, úgy, ahogyan Krisztusban is valóság Istenhez való viszonyát tekintve, és ahogyan mi kaptuk tőle.

Bízd ma életed Krisztusra, és hidd el te is, hogy az Ő drága vére téged is megváltott! Jézus által új, örök élettel ajándékoz meg Isten. És ha már ott lángol szívedben ez a hit, bizonyára arra vezet majd téged, hogy Isten törvényeinek megfelelően éld mindennapjaidat. Hit és törvények nem zárják ki egymást tehát, hanem kéz a kézben élhetnek benned is! Ámen!

Imádkozzunk azokért, akik szívében mégcsak pislákol a hit!

Sebestyén Elek Előd

Mindent visszakapsz!

„Az Úr pedig jóra fordította Jób sorsát, miután Jób imádkozott barátaiért, és kétszeresen visszaadta az Úr Jóbnak mindazt, amije volt.” (Jób 42.10)

Jób Istent szerető ember volt. A Kísértő tudva ezt, mindent megtett azért, hogy próbára tegye hitét. Kikérte őt Istentől, és mindenét elvette: a gyermekeit, a vagyonát és egészségét. Talán, könnyebb lett volna Jóbnak megátkozni Istent és hátat fordítani, mint ezt a sok szenvedést elviselni. Ő mégsem ezt tette, mindvégig hűséges maradt az Úrhoz.

Immár, Jób könyvének végén arról olvasunk, hogy Isten végül jóra fordította hű gyermekének sorsát. Megáldotta őt és mindent többszörösen visszaadott neki, gyermekekkel és vagyonnal ajándékozta újra meg. Bátran állapíthatjuk meg tehát, hogy „megéri” hűségesnek maradni Istenhez.

Életünk során annyi mindent elveszítünk mi is, annyi feladatot kapunk és annyi gond nehezedik a vállunkra. Néha lehet arra gondolsz: „Isten elhagyott engem”, könnyebb lenne a gonoszt szolgálni, és lehet a sorsom is jobb lenne. Jób története ma figyelmeztessen téged is arra, hogy Isten akkor is lát, amikor a fájdalmak felhői eltakarják Őt szemed elől. És ha Ő látja hűségünket, akkor többszörösen visszaadja mindazt nekünk, ami igazán fontos. Ámen!

Imádkozzunk a református egyházunk gyarapodásáért!

Sebestyén Elek Előd

A szeretet határai

„Én majd kérdezlek, te meg taníts engem!”  (Jób 38:3)

Kisgyermekes szülők gyakran tapasztalják, hogy csemetéjük mindenféle kérdést feltesz. Sokszor olyanokat, amelyekre felnőtt fejjel sem könnyű válaszolni. Minél több kérdésre kapnak feleletet, annál több ismertre tesznek szert.

Egy jó szülő igyekszik hasznos válaszokat adni. Nem mindegy tehát, hogy mi a kérdés, és az sem, hogy kitől kapjuk a választ.

A legjobb tanár, akitől tanulhatunk: Jézus.

A legjobb könyv, amelyből tanulhatunk: a Biblia.

A legnagyobb bölcsesség, amit elsajátíthatunk: a szeretet.

Ha szeretet van bennünk, akkor vagyunk igazán bölcsek, és akkor tudunk jó döntéseket hozni. Bátorítson minket a szeretet gyakorlására az alábbi történet is:

„Míg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ és vonalakat karcolt az autó oldalára.

Haragjában, a férfi megfogta a gyermek kezét és többször ráütött, nem ismerve fel, hogy a francia kulccsal üti.
A kórházban a gyermek elveszítette az összes ujját a törés miatt. Mikor a gyermek meglátta az apját, szemében fájó tekintettel kérdezte: “Apa mikor fognak visszanőni az ujjaim?”
Az apa felismerve tettének súlyát, szólni sem tudott.
Visszament az autójához és többször belerúgott.
Saját cselekedetétől feldúlva leült az autó elé és a karcolásokat nézte.
A gyermek azt írta: ”SZERETLEK APA!”
A tárgyak használatra vannak, az emberek szeretetre! A probléma a mai világban az, hogy az EMBEREK VANNAK HASZNÁLVA ÉS A TÁRGYAK SZERETVE!
Legyünk óvatosak és tartsuk emlékezetünkben ezt a gondolatot:
A tárgyak azért vannak, hogy használjuk, az emberek pedig hogy szeressük őket!
Légy ura érzelmeidnek:
– vigyázz a gondolataidra, szavak lesznek belőlük,
– vigyázz a szavaidra, cselekedetek lesznek belőlük,
– vigyázz a cselekedeteidre, megszokások lesznek belőlük,
– vigyázz a megszokásaidra, szenvedély lesz belőlük,
– vigyázz a szenvedélyedre, rabsággá és végzeteddé válhat!
A harag és a szeretet nem ismernek határt. Válaszd a szeretetet, hogy szép és kedves életed legyen!” Ámen!

Imádkozzunk az ártatlanul szenvedő gyermekekért!

Sebestyén Elek Előd

Kinek van igaza?

„Igaz vagyok, de Isten megtagadja igazságomat.” (Jób 34:4)

Jób igaznak tartja magát, és ismerve történetét, erős hitét, tudjuk, hogy ez így is van. Ma is sokan vannak, akik igaznak tartják magukat, és sokszor ők azok, akikben a leginkább csalódnak az emberek. Igaznak tartjuk mi magunkat reformátusok, és igaznak tartja magát minden Istenben hívő ember. Ám vannak, akik magukat mások fölé helyezik, és azt mondják, hogy csak az az igaz, amit ők állítanak. Különösen tapasztalják ezt azok, akik valamilyen szektát követőkkel élnek együtt. Sok család éppen az ő makacs igazuk miatt veszíti el egy-egy tagját. Egy fiatalember egy keresztyén lányt ismert meg. Megszerették egymást, ám csak akkor volt hajlandó elvenni a lányt, ha elhagyja a vallását és az övét veszi fel, mert szerinte az az igaz vallás. A lány elfogadta a vőlegénye akaratát, lemondott mindenről, ami őt a múlthoz, a gyerekkori hitéhez kötötte. Ám ezzel békétlenséget okozott és szétszakított egy családot.

Nem akkor vagyunk igazak, ha a magunk vallását, akaratát másokra ráerőszakoljuk. Isten bizonyára senkitől sem ezt várja. Igazán erősek akkor vagyunk, ha tiszteletben tudjuk tartani egymás meggyőződését. Ha el tudjuk fogadni egymás különbözőségét. Isten előtt igazak akkor vagyunk, ha tiszta szívvel szolgáljuk őt, az embertársaink között pedig szeretetet hintünk szét és nem haragot. Ámen!

Imádkozzunk a családok békéért!

Sebestyén Elek Előd

Becsüld és szeresd az ÉDESANYÁD!

„Bárcsak olyan volnék, mint amilyen hajdan, mint amikor még Isten vigyázott rám!” (Jób 29:2)

 

Ma Anyák napja van, az igéből pedig egy szülő szavait olvashattuk.

Jób szavai csendülnek fel, aki visszamereng a múltba. Életének egy olyan szakaszára emlékezik, amikor minden felhőtlen volt.

Szeretné, ha az Úr vigyázna rá. Emlékszik arra, amikor Isten mécsese világított felette, és a sötétben is fény világított előtte utat. Emlékszik arra, amikor körülötte voltak a gyermekei, és Isten gazdag áldása volt rajta.

Abban a nehéz lelki és fizikai állapotban, amelyben Jób volt, ezek az emlékek erőt adtak. Ő volt  mire emlékezzen. Ez már maga egy kiváltságos állapot. Volt olyan periódusa az életének, amikor minden a maga rendjén haladt, az egész család együtt volt. Sajnos, ezt nem mindenki mondhatja el, hiszen sokan vannak olyanok, akik szülő nélkül, árván nőnek fel. És olyanok is, akik nem részesedhetnek a gyermekáldásban. Családi életük pedig ezáltal nem úgy teljesedik ki, ahogy szeretnék. Sokan vannak, ma olyanok is, akik Jóbbal együtt már csak az emlékeikben hordozzák egy-egy szerettüket. Akik már csak a temetőkertben egy öreg sírhoz hajolva tudnak szólni édesanyjukhoz.

Ha még melletted van az édesanyád becsüld és szeresd őt. Őrizd minden szerettedet, és vigyázz rájuk, amíg még melletted vannak! Ámen!

Imádkozzunk az édesanyákért!

Sebestyén Elek Előd

A tanítványok örvendtek az Úrnak

„És ahogy ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok pedig örvendeztek, hogy látják az Urat.” (Jn 20,20)

A húsvét életforma, történések egész sorát indítja el Jézus feltámadása. Nem csupán egyszer villan fel az isteni szikra harmadnap reggelén az üres sírnál, de Isten Fiának különös gondja van arra, hogy gyakori jelenéseivel Lelket öntsön tanítványaiba, híveibe. Jézus a középre áll, mert ő dicsőségét másnak nem adja. Jézus a középen áll, így mindenki láthatja őt, a szorongó szemlélőknek nincs lehetőség egymással takarózni, elbújni előle. Jézus ott van, ragyog, mint a betlehemi csillag, belehasít a sötét éjszakába, bele a szellemi homályba, és azt igényli: rám figyeljetek. Az egyház nem tehet mást, mint felnéz erre a feltámadt Úrra, s látja benne a tökéletest, a győzhetetlent, a kezdetet és véget, alfát és az ómegát.

Az evangélium kidomborítja, hogy Jézus jelenése a tanítványi plénum előtt a hét első napján történik. Ez a feltámadás napja: a vasárnap. Nem véletlen, hogy a keresztyénség elhagyja a szombatnap megülését, és rááll a vasárnap ünneplésére. Ez egy új kezdet. Egy új teremtés. Mert két teremtésről beszél a Biblia. Az Atya kezdetben eget és földet alkotott, hat napon át munkálkodott, a hetediken megszentelte és megáldotta a teremtett világot. Ezzel beállítja az emberi lét és az élővilág bioritmusát. Azt a bizonyos biológiai órát. Az ember erre van programozva, és ha letérünk erről az ösvényről, szervezetünk hamarosan ellenszegül, megbetegszik, belerokkan. Mert nem rendeltetésének megfelelően használtuk. A háztartási cikkekhez mindig mellékelnek egy használati utasítást, amelyben leírják, hogy a gyártót nem terheli felelősség a készülék nem-rendeltetésszerű használatáért. Ha tehát a porszívómmal akarom a lefolyót kitakarítani, valószínűleg csalódni fogok. A hiba nem a készülékben van, hanem abban, aki kezébe vette. Nem tartottam be a használati utasítást, ezért elromlott. Mármost, nem tartom be az Atyától kapott használati utasításokat – ezek a bibliai igék – akkor előbb-utóbb le fogok égni, a motor nem bírja tovább azt a terhelést, aminek én tettem ki.

A hét első napja új teremtés: a megromlott univerzumban Isten már nem parancszóra teremt rendet, mint az Ószövetségben, hanem belső átalakulást indít el a Szentlélek erejéből. Ez az átalakulás azt jelenti, hogy „ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” (Róm 12,2) Egy olyan nagyszabású beruházás, aminek nincs párja a kezdeti teremtés óta. Ezért joggal veszi át a szombatnap tartalmát és helyét a megváltottak élet- és értékrendjében. Minden vasárnapnak a feltámadásról, és a Feltámadottal való találkozásról kell szólnia. Az átrendeződés – amiről szóltam – Jézus Krisztus élő jelenlétében valósulhat meg. Ahol nincs jelen Jézus, ahol nem érezhető és látható Jézus, ott marad minden a régiben.

Jézus megmutatja a sebeit: a kezét és oldalát. Nemcsak szóval köszönti szeretteit, hanem jelekkel. Ez azért fontos, mert a Megváltó nemcsak beszél a békességről, hanem tárgyi bizonyítékokkal támasztja alá. A találkozást, a viszontlátást az Ő sebei teszik hangsúlyossá. Jézus nem kérdezi az övéitől: akarjátok-é látni a sebeimet, hanem megmutatja nekik, mielőtt bármit is szólhatnának. A mennybemenetel után az egyháznak is megmarad a lehetősége a feltámadás örömének ismételt átélésre, az új nemzedékek megerősítésére, amikor Krisztus testét és vérét megjeleníti az istentiszteleten. A kenyér és bor nem hiányozhatott az első keresztyének istenimádásából, de éppenígy nem maradhat el a mai gyülekezet közösségéből sem: már Pál apostol szavaiból nyilvánvaló, hogy az úrvacsora ÚRFELMUTATÁS is, amennyiben az Úrnak halálát hirdetjük eljövetele napjáig. Ha ebben a megközelítésben olvassuk és magyarázzuk az evangéliumot, Tamás elvárása egészen más értelmet nyer: jogos és teljes mértékben őszinte az apostol kívánsága: neki is látnia kell a stigmákat. Mert Tamásnak nem elég a beszéd, nem elégíti ki, hogy a társai elmesélik Jézussal történt találkozásukat. Ez mind szép és jó – neki ennél több kell. Nem azt tanítja az evangélium, hogy Tamás beérte a prédikált bizonyságtétellel, a többiek határozott, erőteljes, meggyőző és hiteles kiállásával. A Krisztusi érintésre vágyni nem bűn, tisztázzuk egyszer és mindenkorra! De ennek a történetnek éppen itt van a liturgiai jelentősége, hogy Krisztus teljesíti Tamás óhaját, hogy a prédikált igét senki el ne válassza a kiábrázolt igétől. Ugyanúgy, ahogy a hitet ne válassza el a jócselekedetektől: mutasd meg nekem a te hitedet a cselekedeteidből, és én is megmutatom neked az én hitemet az én életemből! Erre kérjük a Szentlélek áldását! Ámen!

 

Geréb Miklós, Iriny

Nagyszombat: Jézus a sírban

„Ők pedig elmenvén, a sírt őrizet alá helyezék, lepecsételvén a követ, az őrséggel.” (Mt. 27:66)

Jézus testét az arimáthiai József sírjába helyezték. A főpapok attól tartva, hogy a tanítványok ellopják majd a sírból Jézus testét, őrséget állíttattak oda. Milyen mélységes fájdalom lakhatott az asszonyok szívében, amikor látták az óriási követ a sziklasír bejáratára helyezni. Véget ért minden – sajdulhatott a szívükbe. Ám övék volt a remény, és az ígéret is: „Harmadnapra feltámadok!”. Ez adott erőt nekik. Talán sokszor egy-egy sírnál megállva mi is azt érezzük belül: „Véget ért minden!”. Erősítsen bennünket is Jézus feltámadásról szóló ígérete. Ő legyőzte a halált! Ámen!

            Imádkozzunk a gyászolókért! Isten vigasztalása ölelje át őket!

Sebestyén Elek Előd

Könnyű telt hassal az éhezőknek megelégedésről pérdikálni…

“Isten nem vonja vissza haragját, meghunyászkodnak előtte a szörnyeteg segítői is.” (Jób. 9:13)

Jób kivetkőzött magából. Ezt az alábbi kijelentései alapján állíthatjuk: – ha szinte igazam volna, sem felelhetnék neki – ha segítségül hívnám és felelne is nékem, még sem hinném, hogy szavamat fülébe vette. Jób minden elképzelése, magyarázat-keresése feltételes módban hangzik el. Szeretné az igazát bizonyítani, a maga ügyvédje lenni, de nem tud: ártatlanságában még ő maga sem biztos. Feltételezi, hogy Isten felel neki, ugyanakkor bevallja, nem hinné, amit Istentől hall. Kiben van akkor a hiba? Istenben? Ha nem bízom benne, hogy van, meghallgat és felel? És ha végre felel, akkor bambán nézek és nem tudok reagálni, érzéketlen maradok, mozdulatlan maradok! Az Ószövetségben a mozdulatlanság halált jelent. Aki él, mozog. Az élőlények erről ismerhetők meg. (Ezért jelent halálos kórt Pálnak az efézusi levelében az örökös alvás, az ébredni nem akarás. Itt hangsúlyozza: serkenj fel, aki aluszol, támadjál fel a halálból, s felragyog néked a Krisztus.) – venné csak le rólam az ő vesszejét… akkor szólnék és nem félnék tőle. Jób úgy érzi, tehetetlenségének az oka, hogy Isten lecsapott rá, sarokba szorítja. Nem tartja sportszerűnek, ahogy Isten viselkedik vele. Ha Isten eleresztené, akkor már nem félne tőle. Hát persze, akkor könnyű lenne feleselni! No, de kedves Jób, komolyan gondolod, amit mondtál? Könnyű egészégesen a betegnek türelemről papolni. Könnyű telt hassal az éhezőknek megelégedésről pérdikálni. Tessék nincsetelenül, vagyon, család, egészség nélkül embernek maradni, higgadtnak maradni! A sátán vádja itt megalapozottnak tűnik, hiszen pontosan azt akarja igazolni, hogy Jób MÁS akkor, amikor gazdag, sikeres, boldog, és MÁS, amikor földönfutó lesz. Ha elfogadjuk, hogy Jób könyvének a kerettörténete az egyetemes embert a múlt-jelen-jövő tengelyén idő felett ábrázolja, vagyis az ember teremtését, bukását és megváltását foglalja össze, akkor Jób – mint egyetemes EMBER – elkeseredettségében épp a teremtésben megmutatkozó kiváltságát, az istenképűség méltóságát adja fel. A sátán csak ötletet ad a próbatételre, aki ténylegesen megbetegíti magát, az Jób. Miért nem tud ez az ember meggyógyulni?

1) Azért, mert bizalmatlan Istennel szemben: ő hóvízben és szappannal mosakodik, Istenről azt feltételezi, hogy posványba mártaná. Kedves Jób (és hozzá hasonló kortársaim), Isten Fia nem hólében, hanem vérével mosott meg. A böjtben egyet kérhetsz: tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek, moss meg engem, és fehérebb leszek a hónál! (Zsolt. 51.)

2) Azért, mert nem ismeri a közbenjárót Isten és ember között. Azt mondja: nincs is közöttünk igazlátó, aki kezét közbe vethesse kettőnk között! Kedves Jób (és társai), de igen, van ilyen személy: a mi Üdvözítőnk. Isten azt akarja, hogy lehetőleg minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. Egy az Isten és egy a közbenjáró közte és közöttünk – az ember Jézus Krisztus. (1 Tim 2,4-5). A közbenjáró nem sajátítható ki: nem egy emberé, nem az enyém, hanem a mindenkié, aki élni akar (Gal 3,2o). Ámen!

Geréb Miklós (Iriny)

 

Miért nem haltam meg, mikor megszülettem?

„Miért nem haltam meg, mikor megszülettem? Miért nem múltam ki, mikor anyám méhéből kijöttem?” (Jób. 3:11)

Amikor szépen süt a nap, a mosoly is szélesebb az arcunkon, de amikor a felhők mindent elsötétítenek felettünk olyankor a gondoktól elnehezedik az életkedvünk.

Jób életereje ki van merülve, heves indulatainak helyét búskomorság és halálvágy foglalja el. Kérdezni kezd, de miértjeire nem jön felelet. Megkérdezése nélkül, akarata ellenére dobták bele ebbe a rettenetes helyzetbe, most már csak a halál gondolata jelent neki nyugvópontot, a kimúlás lett vágyainak célja. Felfogása az Ótestamentum általános nézetével is ellenkezik, mely szerint az élet az Istennek legbecsesebb ajándéka. Régi boldogságának emlékei kiesnek lelkéből, és azt is elfelejti, hogy a Seol sivár, nem kívánatos hely. Úgy érzi, hogy a halál nyugalom, az élet pedig fájdalom.

Jób gondolatai Illés prófétára emlékeztetnek minket, aki szintén bánatában meg akart halni. Ám szerencsére életünk napjai nem a mi kezünkben vannak, hanem Isten kezében. Ha Ő feladatot bíz ránk, akkor azt végig kell vigyük! Ő adjon erőt nekünk, hogy a legnehezebb percekben se hagyjon el életkedvünk. Legyünk hálásak minden percért, és örüljünk minden napfelkeltének, amit megérünk! Ámen!

Imádkozzunk a súlyos kereszteket hordozókért!

Sebestyén Elek Előd

Igemagyarázat (Jób. 2:10)

„Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk.” (Jób. 2:10)

A jót könnyű megszokni, a rosszat annál kevésbé. Jób mégis teljes nyugalommal mondja, hogy a rosszat is el kell fogadnunk.

A második felvonás színhelye és lefolyása teljesen azonos az elsőével. Az Úrnak a Sátánhoz intézett kérdése is szószerint egyezik. A Sátán nem számol be, arról, hogy mit végzett. Az Úr maga állapítja meg, hogy Jób kiállotta a próbát, még mindig erősen áll feddhetetlenségében, tehát a Sátán ok nélkül ingerelte fel őt ellene. A Sátán azonban nem ismeri el vereségét: Jóbot személyében kell megtámadni, betegséggel kell sújtani, majd akkor megátkozza az Istent. Erre az Úr ismét kezébe adja Jóbot azzal a megszorítással, hogy életét nem veheti el. Jób felesége,a mikro látja Jób szenvedését arra szólítja fel férjét, hogy átkozza meg az Urat.

Augustinus az ördög segítőtársának nevezi Jób feleségét, aki úgy kísértette rosszra férjét, mint Éva Ádámot. A kérdésfeltevés arra szolgál, hogy Jób jellemének páratlanságát még jobban kiemelje a szerző. Jób elveti feleségének sugalmazását, melyet az talán nem is rossz szándékkal, hanem csak a helyzet okozta stressz hatása alatt mondott. Jób felesége, látva férjének kilátástalan állapotát, arra szólítja fel őt, hogy mondjon búcsút Istennek, fordítson neki hátat, adja fel hitét, hiszen úgysem várhat már tőle semmit. Akármelyik értelemben fogjuk fel az asszony megnyilatkozását, az mindenképpen kísértést jelentett Jób számára, amelyet határozottan vissza kellett utasítani.

Szinte mindennap belekerülünk egy hasonló élethelyzetbe. Velünk, vagy családtagjainkkal is előfordul, hogy súlyos keresztetet kell hordozzunk. Ilyenkor nekünk is dönteni kell arról, hogy hogyan állunk a kereszt hordozásához. Te alázattal hordozod a kereszteket, vagy átkozódáson töröd a fejed, mint a Jób felesége? Ámen!

Imádkozzunk a súlyos betegekért!

Sebestyén Elek Előd

Igemagyarázat (Jób. 1:21)

“Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!”  (Jób. 1:21)

Minden haláleset megviseli a hozzátartozókat, de amikor valaki a gyermekét (gyermekeit) veszíti el, az mindennél nagyobb fájdalom. Jób ezt a tragédiát éli át. Folyamatosan veszít el mindent, és mindenkit, aki közel állt hozzá.

A könyv szerzője egyszerű, de hatásos eszközökkel érzékelteti a csapások váratlan és lesújtó voltát. Egyetlen napon, amely éppoly békességben és boldogságban kezdődött, mint a többi, megy végbe az egész tragédia. Az egyes csapásokat a hírnökök jelentéseiből ismerjük meg. Az anyag elrendezése mesteri: az első és harmadik csapás eszközei emberek, a másodiké és negyediké természeti erők. A dráma csúcspontja a 18. versben Jób gyermekeinek elvesztése.

Jób az egymás után érkező hírmondókat ülve hallgatja végig. A hírek hallatára a csapások okozta fájdalom jeléül megszaggatja felső ruháját, és elvégzi a szokásos gyászszertartásokat. A fej megborotválása nem mehetett végbe pillanatok alatt, tehát a földre esés és leborulás nem tekinthető félig tudatos idegreakciónak, hanem az Istentől való függés, imádat és engedelmesség jelének. A 21. vers azt fejezi ki, hogy az élet és annak minden tartozéka Jób hite szerint Isten ajándéka, amit a halálban előbb-utóbb úgyis vissza kell adni, ha tehát Isten hamarabb elvette, abszolút joga volt hozzá. A szerző itt egy nem izraeli emberben a kegyes gondolkodásmód olyan magaslatát mutatja meg, amely mintakép lehet az izraelita számára is. Jób tömören megfogalmazott vallomását minden istenfélő ember utána mondhatja, aki hasonló helyzetbe kerül.

A tegnap vele történt mindez meg, de ma vagy holnap bármelyikünk kerülhet hasonló helyzetbe. Egy pillanat alatt elveszíthetünk mindent és mindenkit. Isten szeretete erősítsen minket is, hogy életünk legnehezebb pillanataiban hittel és reménnyel tudjuk elmondani: „az Úr adta, az Úr elvette!” Ámen!

Imádkozzunk azokért, akik gyermeküket veszítették el!

Sebestyén Elek Előd

Igemagyarázat (Jób. 1:8)

„Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat.”  (Jób. 1:8)

Do ut des – adok, hogy te is adjál, hangzik a régi latin mondás. A természeti vallások követőinek alapelve volt ez: valamit valamiért. Jób története egy egészen más példát mutat be nekünk. Önzetlenül ragaszkodik Istenhez. Ám most nézzük meg, hogy mit gondoltak Jóbról a háta mögött!

A könyv szerzője bepillantást enged a mennyei kulisszák mögé, ahol Jób sorsáról döntenek. Isten ott ül a trónján, előtte határozott időközökben megjelennek az Istennek fiai, hogy jelentést tegyenek neki. Közöttük van a Sátán is, akit Isten amazokkal együtt teljes ellenőrzése alatt tart. A Sátánhoz intézett kérdésben Isten szinte megerősíti és igazolja a Jób jelleméről mondottakat. Mivel annak a kornak általános gondolkozása szerint a kegyesség és az áldás ok és okozati összefüggésben vannak, Jób kegyességének Isten részéről történő aláhúzása azt a célt szolgálja, hogy a Jób sorsában csakhamar beálló tragikus változás csak annál megdöbbentőbb hatást gyakoroljon az olvasóra. Mivel a Sátán Isten véleményét megcáfolni nem tudja és kénytelen a tényeket tudomásul venni, Jób kegyességének őszinteségét kérdőjelezi meg: Avagy ok nélkül féli-e Jób az Istent? Nem te vetted-e körül őt magát, házát és mindenét, amije van? Jób kegyességének tehát megvan a magyarázata, megéri neki a dolog, hiszen Isten körülvette és megáldotta. A Sátán szemében Jób kegyessége csak üzlet. Ez a két vers fejezi ki a Jób könyvének tulajdonképpeni alapgondolatát és problémáját. Az a kérdés: van-e önzetlen istenfélelem a földön? Van-e olyan ember, aki Istent önmagáért szereti s nem a tőle kapott vagy remélt anyagi vagy lelki áldásokért? Erre a kérdésre feleletet keresni az egyik fő célja a Jób könyvének.

Ehhez kapcsolódik a másik vezető gondolat: az igaz ember szenvedésének problémája. Az Úr hozzájárult Jób kegyességének kipróbálásához, bizonyos határokat szabva a Sátán tevékenységének. Így az olvasó rögtön tudja, hogy a szenvedés mögött Isten megengedő akarata áll. A csapások célja, hogy bizonyítékot szolgáltassanak Jób hitének őszintesége és önzetlensége felől. Noha Isten átengedi szolgáját a Sátánnak, de a szálakat mégis ő tartja a kezében, s így a Sátán noha rosszat akar  mégis a jót munkálja. Jób természetesen erről a mennyei egyezségről semmit sem tud. És ha mr itt tartunk nekünk sem árt elgondolkodni afelől, hogy a mi áll a mi kapcsolataink hátterében. Járjunk mi is a Jób útján, aki érdekek nélkül is szerette és alázattal szolgálta az Urat! Ámen!

Segítsen Isten minket az érdekek nélküli kapcsolatokra!

Sebestyén Elek Előd

Igemagyarázat (Jób. 1:1)

„Élt Úz földjén egy Jób nevű ember, aki feddhetetlen és becsületes ember volt, félte az Istent, és kerülte a rosszat.”  (Jób.1:1)

Egy szép családra vágyik a legtöbb ember. Arra, hogy mindenki együtt legyen, és arra, hogy béke legyen közöttük. Jób könyve egy idilli, nagy családot mutat be. Itt jelen van az igazi Isten tisztelet, és ezt a Úr iránti hűséget a későbbeik során a problémák sem törik meg.

A szerző bemutatja a hőst: hazáját, nevét, jellemét, de sem hazájáról, sem koráról részletes formában nem beszél. Ezzel azt akarja érzékeltetni, hogy itt nem a történeti és földrajzi adatok a fontosak, hanem az egyetemes emberi mondanivaló. Jób: típus és példa, akinek sorsában és tapasztalatában az ember a maga történetét ismerheti fel bárhol, vagy bármely korban éljen is. Jób hatalmas keleti sejk, akit Isten nagy gazdagsággal áldott meg. A jószág nagy számából lehet következtetni a birtok nagy terjedelmére. Jellemző, hogy gazdagságának leírásában az arany nem szerepel. Isten áldásának másik bizonyítéka a nagy család. Jób szilárd és következetes istenfélelmét mutatja, hogy nemcsak feje, hanem papja is családjának, akinek még arra is gondja van, hogy gyermekeinek feltehetőleg elkövetett bűneiért esetről esetre áldozatot mutasson be. A szerző mindezt fontosnak tartja elmondani, mielőtt a függöny felgördülne és a dráma megkezdődnék.

A színhely Izraelen kívül van, amivel azt akarja mondani, hogy itt egyetemes emberi problémáról lesz szó. Jób neve, héberül Ijjób, nem mesterségesen képzett név, amelybe szándékosan helyeztek el valamilyen jelentést. A név már az amarnai levelekben is előfordul. Jelentését nem tudjuk. A négy jelző együttesen fejezi ki Jób tökéletes vallási és erkölcsi jellemét. Ellentéte a kettős életű, görbe utakon járó, hamis, csalafinta ember, aki mást mutat kívülről, mint amilyen belülről, ahogy azt a Sátán és később barátai is állították Jóbról.

Jób példa lehet ma minden szülőnek. Nemcsak a fedhetetlen, szorgalmas jellemben, de abban is, ahogy gyermekei sorsát is minden nap Isten kezébe helyezi. Értük is imádkozik! Hordozzuk imáinkban mi is szeretteinket, és örömmek köszönjük meg őket Istennek! Ámen!

Imádkozzunk a nagy családokért!

Sebestyén Elek Előd

Igemagyarázat (Náh. 3:14)

„Gyűjts vizet az ostrom idejére, javítsd ki erődjeidet!”  (Náh. 3:14)

A legerősebbek is elbukhatnak – összegezhetjük Náhum próféta üzenetét. Arra ugyan számítunk, hogy embertársainkkal akármi megtörténhet, de arra, hogy esetleg velünk is bármi megtörténhet, már nem biztos.

A harmadik rész egy történelmi eseményre emlékeztet: Nó Ámón (Théba) elestére. Ezért többen ezt a részletet a könyv legkorábbi egységének tekintik. Mások joggal mutatnak rá arra, hogy ez olyan esemény volt, amely egy emberöltő múltán is élénken élt a kortársak emlékezetében. Másfelől itt az a funkciója, hogy történelmi példával bizonyítsa: volt már olyan erősnek hitt város, hatalom, amely biztonságban érezhette magát, mégis elbukott. A felső-egyiptomi főváros, ahonnan az etiópiai királyok, a nubiai dinasztia tagjai egy ideig egész Egyiptomot kormányozták, bevehetetlennek számított. Joggal tartották sebezhetetlennek fekvése miatt, s mert az egyiptomi és etiópiai (Kús) haderőkön kívül líbiai és szomáliai (Pút) szövetségesek is támogatták. Mégis, éppen Asszíria vette be Assurbanipal vezetésével, ami egyben az asszíriai birodalom legtávolibb hódítását is jelentette. Az asszírok a maguk adta kegyetlen példán láthatták, hogy ők sem lehetnek biztonságban, és ugyanaz a sors vár rájuk.

Immár az asszíroknak is mindenre fel kellett készülniük.  Legyünk mi is készen arra, hogy bármikor Isten ítélőszéke elé kerülhetünk. Gyűjtsük addig össze a jócselekedetek vízcseppjeit, és erősítsük hitünk erődjeit még ma! Ámen!

Kérjük Istent, hogy segítsen minket a hitben erősen megállni!

Sebestyén Elek Előd

Igemagyarázat (Náh. 2:1)

„Jön már a hegyeken az örömhírt hozó, aki békességet hirdet!” (Náh. 2:1)

Biztos feltették már neked is ezt a kérdést: „Melyik hírrel kezdjem a jóval, vagy a rosszal?” Aztán, ha lehetne választani a jó hírnél meg is állnánk. Náhum próféta most jó hírrel látja el a népet. Elmondja, hogy új lehetőségek nyílnak meg Júda előtt.

Asszíria hatalmának megingása lehetőségeket jelentett Júda számára. Megnyílt a politikai függetlenség útja. Ezzel párhuzamosan fel lehetett számolni az idegen, asszíriai kultuszt is Jeruzsálemben. Júda nemcsak a Ninivétől való elszakadást kezdhette meg, hanem az északi országrész, az asszíriai provincia bizonyos területeinek visszaszerzésére is sor kerülhetett. Ezek a fejlemények reménységet ébresztettek a két országrész újraegyesítésére, az egykori teljes ország, a dávidi és salamoni birodalom feltámasztására is.

Az örömhír tartalma, a békesség nem csupán a harc, a hadiállapot végét jelenti a választott nép számára, hanem a sértetlen, ép, teljes és rendezett állapotot, szövetségi viszonyt is, ami egyben mindenkor az Úr ajándéka is népének, és az eschatologikus végső beteljesedés előjele. Júda népe békében várhatta az események bekövetkezését.

Kedves Olvasó! Azt nem tudom, hogy most milyen élethelyzetben vagy. Ám azt igen, hogy jó és rossz hírek közé most egyaránt üzeni az Ige azt, hogy öröm közeledik felénk. Töltse be mindannyiunk szívét a hála azért, hogy Isten minket is megsegít a mindennapi küzdelmeinkben. Nem hagy el minket, és örömre váltja fájdalmainkat! Ámen!

Kérjük Istent, hogy hintse a béke örömüzenetét oda, ahol most harcok dúlnak!

Sebestyén Elek Előd

Igemagyarázat (Náhum 1,7)

„Jó az Úr, erősség a szorongatás idején, és ő ismeri a benne bízókat.”  (Náhum 1,7)

„A nagyhatalmak tündöklése és bukása” ez a címe Paul Kennedy angol történész nagyszabású és világhírűvé vált művének, amely a XVI. századtól kezdve 2000-ig követi nyomon a nemzetközi erőviszonyokat.

Náhum próféta könyve úgy kapcsolódik ehhez, hogy ennek a könyvnek a témája egyetlen nagyhatalomra összpontosít, és annak a bukását jövendöli meg, ez a nagyhatalom Asszíria, melynek fővárosa Ninive.

Nagyhatalmak ma is vannak, és látva a körülöttünk zajló eseményeket, azt mondhatjuk, hogy ha nem is egy nagyhatalom tündöklésének lehetünk tanúi, de az erőviszonyok jelzése és a magamutogatás részükről biztos.

„Jó az Úr, erősség a szorongatás idején, és ő ismeri a benne bízókat”

Az a nagyhatalom, amelyik nem az Úrban bízik, az asszír nagyhatalom sorsára jut, de akik bíznak benne, azokat ismeri az Úr, és megerősíti azokat a szorongatás idején, mert Ő maga a jóság és az igazságosság.

Egyetlen nagyhatalom sem maradt fenn annyi ideig, mint az egyház, mert az Úr meg akarta és meg akarja azt tartani. Mindannyian az Ő kezében vagyunk, Ő rendelkezik felettünk is, a nagyhatalmak felett is, és ez megnyugtató, mert tudjuk, hogy „jó az Úr, erősség a szorongatás idején, és ő ismeri a benne bízókat”.  Ámen!

Imádkozzunk azért, hogy minél többen tapasztalják meg, hogy „jó az Úr, erősség a szorongatás idején, és ő ismeri a benne bízókat”.

Bencze-Kádár Bertold

Igemagyarázat ( Jónás 4:2)

„Mert tudtam, hogy te kegyelmes és irgalmas Isten vagy, türelmed hosszú, nagy a szereteted, és még a rosszat is megbánod.” ( Jónás 4:2)

Vannak alkalmak, amikor nem értünk egyet Isten akaratával. Néha még annak sem tudunk igazán örülni, amikor látjuk, hogy megbocsát egy általunk bűnösnek tartott embernek.

Jónás letelepedett a városon kívül egy gallyakból összetákolt kunyhó alatt. Titokban még mindig remélte, hogy talán mégis bekövetkezik Ninive pusztulása, és ezt a látványt szerette volna megérni. Ekkor következik egy újabb mesésnek tűnő epizód: Jónás kunyhója mellett sarjadt egy gyorsan növő bokor, és szétterülő levélzetével igen jó árnyékot adott a tűző nap ellen, aminek Jónás nagyon megörült. A 6. versben a héber qíqájón szó, amelyet a Vulgata és Luther nyomán töknek szoktak fordítani, eredetileg ricinusbokrot jelent, amely valóban gyorsan fejlődik. Maga a pontos növénytani meghatározás sem igazán lényeges, újabb fordítások egyszerűen csak egy bokornak, vagy éppen csodabokornak nevezik, hiszen Isten csodás tettéről és az azt követő tanulság megértéséről van szó. Egy napon ugyanis egy féreg, amelyet Isten rendelt oda megszúrja a bokor gyökerét, úgyhogy az elszárad, és az árnyékában alvó Jónás kínzó fejfájásra ébred. Szép a héber szövegben a sok szóösszecsengés. Isten úgy rendelkezett (vajeman), hogy egy bokor nőjön, aztán úgy rendelkezett, hogy egy féreg megszúrja a bokrot, s végül úgy rendelkezett, hogy tikkasztó keleti szél támadjon. Ezenkívül ugyanaz a héber szó (vattak) szerepel, amikor a féreg megszúrja a bokrot, és amikor Jónás napszúrást kap.  Az emberi reakció pedig megint ugyanaz, mint az előbb: Jónás végképp elkeseredve az élet helyett inkább már a halált választaná, ha lehetne.

Jónás csak akkor akar élni, amikor jól megy dolga, amikor valami nem úgy sikerül, ahogy ő szeretné, akkor elcsüggedten a halált várja. Haragszik azért, mert Isten megkegyelmezett a ninivebelieknek. Isten ma is megkegyelmez azokon, akik megtérnek bűnös útjukról. Mondd te is Pál apostollal együtt: „Bűnösök közt első vagyok én!”, hogy Isten neked is bűnbocsánatot ajándékozzon! Ámen!

Kérjük Istent, hogy segítsen bennünket mindig elfogadni az Ő akaratát!

Sebestyén Elek Előd

Igemagyarázat (Jón. 3:5)

”Ninive lakosai azonban hittek Istennek, böjtöt hirdettek, és zsákruhát öltött a város apraja-nagyja.”  (Jón. 3:5)

A figyelmeztetéseket ha csak meghllgatjuk nem sokat érünk vele. Akkor van igazán értékük, ha be is tartjuk azokat. Képzeljük csak el, ha már előre figyelmeztetnének arra, hogy óriási vihar közeledik, és mi annak ellenére, hogy tudjuk ezt, mégis könnyedén útnak indulnánk! Nem csoda, ha a vihar velünk is kárt okozna!

Jónást újra elküldi az Úr, hogy szólitsa fel az asszír főváros lakóit a megtérésre. Amire Ninive pogány népénél alig lehetett számítani, az elbeszélés szerint mégis bekövetkezett: a város lakói elhitték, hogy csakugyan Isten üzenete szól hozzájuk Jónáson keresztül, és ez a hit bűnbánatra, sőt életük megjobbítására indította őket. A bűnbánatot olyan külsőségek jelképezték, mint a böjtölés, a darócruhába öltözés: az önmegtagadásnak, a test fegyelmezésének a kifejezői ezek, amelyeknek persze akkor van értéke, ha a lélek megszomorodását fejezik ki.

Ninive bűnbánatának egyik fontos vonása az, hogy a város egész közössége osztozik benne. A bűnbánó emberekben persze ott élt a reménység, hogy talán elfordul róluk Isten haragja. Isten csakugyan kegyelmet gyakorolt, megbánta, hogy el akarta pusztítani Ninivét. Ő azt akarja, hogy a bűnös megtérjen és éljen!

Ninive lakói hallották Jónás figyelmeztetését. Hittek neki és bűnbánatot tartottak. Mi vajon csak meghallgatjuk az ige figyelmeztetését, vagy aszerint is élünk? Ámen!

Imádkozzunk minden bűnős megtéréséért!

Sebestyén Elek Előd