Imádkozás

„Mostanáig semmit sem kértetek az Atyától az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy a ti örömetek teljes legyen.” (Jn 16,24)

Talán egykor otthon a szüleid vagy nagyszüleid, talán a templomban a lelkipásztorod, talán az iskolában a vallástanárod tanított meg az első imádságra. Milyen szép visszaemlékezni ezekre a pillanatokra. Arra, amikor először tudatosult bennünk, hogy milyen fontos és milyen jó is imádkozni. Mert imádkozni nem csak akkor kell, amikor valamire nagyon szükségünk van, és már szinte mint utolsó lehetőségbe kapaszkodunk az imádságba. Imádkozni minden nap kell: reggel és este, étkezés előtt és étkezés után, a templomba bemenet és kijövet. Imádkozni kell, amikor valamiért hálásak vagyunk, amikor örömmel van tele a szívünk. Imával kezdhetjük a munkánkat, vagy az iskolások a tanulást. Imáinkban Istent hívhatjuk segítségül egy-egy döntéshelyzetben, betegségben vagy életünk bármilyen krízis helyzetében. Jézus azt üzeni ezen a vasárnapon neked, hogy amit az Ő nevében az Atyától kérsz, azt megadja neked. Így legyen! Ámen!

Imádság: Atyám, köszönöm, hogy az imáimat meghallgatod. Hálás vagyok az imádság lehetőségéért, mely lelki békét teremt bennem. Kérlek, áldd meg családjainkat és gyülekezeteinket, munkánkat és a pihenésünket! Ámen!

Sebestyén Elek Előd

Szeressétek egymást!

„Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, amiképpen én szerettelek titeket.” (Jn 15,12)

Szeretem a hitvesem. Szeretem a gyermekeim. Szeretem a rokonaimat és barátaimat. De vajon szeretem-e igazán Jézust? És mennyire szeretem Őt? Érdemes ezen elgondolkodni a böjti időszakban. Ő annyira szeretet minket, hogy életét áldozta a mi bűneinkért. Jézus végtelen szeretetére és alázatára utal az is, hogy az igeversben nem arról olvasunk, hogy ENGEM szeressetek, hanem, hogy úgy szeressétek egymást, ahogy én szeretlek titeket. A Heidelbergi Káté 4-ik kérdés-felelete a Máté evangéliuma 22. része alapján arra buzdít, hogy szeressük az Urat és szeressük felebarátainkat.
Hogyan szeretjük mi Istent?
A böjti időszakban milyen jó cselekedetet teszünk neki hálából és szeretetből? Vagy a böjt csak a gazdagoknak, vagy csak a szegényeknek, vagy csak az egészségeseknek, vagy csak a betegeknek szól?
Hogyan szeretjük mi felebarátainkat?
Azt hiszem mindenkinek tetszik az, ha mások szeretik. Talán még vissza is élünk mások szeretetével. De vajon mi tiszta szívvel szeretünk-e másokat, vagy csak azt, amit kapunk tőlük? A húsvét előtti időszak a lelki önvizsgálat ideje is. Segít elgondolkodni azon, hogy mennyire szeretem Istent és mennyire szeretem felebarátaimat. Ámen!

Imádság: Drága Jézusom, köszönöm a szereteted. Segíts ezen a héten hálából valami áldozatot hozni a hitemért, és valami jó cselekedettel kifejezni szeretetemet felebarátaim iránt. Ámen!

Sebestyén Elek Előd

Ne nyugtalankodj!

„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek én bennem.” (Jn 14,1)

Egy személy keresett fel egyszer. Elmesélte, hogy számára már teljesen hiábavalónak tűnik minden. A dolgok összekuszálódtak, és annyira nyugtalanok a mindennapjai. Árvaházban nevelkedett fel, majd albérletbe került. Ráadásul súlyos beteg is lett. Aggodalommal töltötte el a betegsége, a nehéz emberi sorsa, a kilátástalanság. Igen, gondolkozott azon is, hogy végez magával. Egy idős lelkész tanácsára azonban -bárhol is volt- mindig igyekezett felkeresni egy lelkipásztort, akinek ha mélyponton volt, kiönthette a lelkét. Ez pedig megnyugtatta.

Ma nagyon sokan családtervezésen, házépítésen, új autó vásárlásán, vagy épp egy jobb munkahely megszerzésén törik a fejüket. De talán ugyanilyen sokan vannak azok is, akik a családi problémák, a felhalmozódó feladatok elvégzése miatti aggodalom, az adósság, a szegénység, vagy lelki és fizikai bántalmazások miatt nyugtalanságban élik a mindennapjaikat.

Jézus ma nekik is, és mindannyiunknak üzeni, hogy ne nyugtalankodjon a szívünk: higgyünk Istenben és higgyünk Őbenne. Ámen!

Imádság: Uram, köszönöm, hogy a beléd vetett hitem legyőzi a nyugtalanságot. Kérlek, segítsd meg azokat, akik súlyos kereszteket hordoznak! Ámen!

Sebestyén Elek Előd

Jel

„És noha ő ennyi jelt tett vala előttük, mégsem hívének ő benne.” (Jn 12,37)

Jeleket kérünk. Isten megadja nekünk ezeket a jeleket. De vajon észrevesszük-e azokat? Vajon hiszünk-e nekik, vagy mindig kell valami más jel?
A Jézust követő sokaság számos csodának volt a szemtanúja. Látták, ahogy Jézus betegeket gyógyít meg, és azt is, ahogy feltámasztja a több napja halott Lázárt. Jeleket kaptak, de mégsem volt nekik ennyi jel elég. Az alábbi barátságos történet bemutatja nekünk a jelt kérő, de mégis kétségek között remegő embert: „Egy fiatalember egymagában ült az autóbuszon. Kitekintett az ablakon. Egy nő ült le a mellette lévő ülésre. Miután kicsit kedvesen elbeszélgettek a meleg tavaszias időről, a fiú váratlanul így szólt:
– Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, éppen úton vagyok hazafelé. Áradt a szó belőle, miközben mesélte, hogy egy szegény, de becsületes családban nőtt fel, és az a bűntett, amit elkövetett, mekkora szégyent és fájdalmat okozott szeretteinek, akiktől a két év alatt semmi hírt nem kapott. Tudta, hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az utat és meglátogassák őt a börtönben. És azt is tudta, hogy túl tudattalannak érzik magukat ahhoz, hogy levelet írjanak neki. Mivel választ nem kapott, nem írt nekik többet. Szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, reménytelen próbálkozást, hogy kapcsolatba lépjen velük. Bocsánatukért könyörgött, amiért csalódást okozott nekik. Miután kiengedték, felszállt az első buszra, ami éppen a házuk előtt haladt el… Ott, ahol felnevelkedett és ahol még most is élnek szülei. Szüleinek megírta, hogy ha megbocsátanak, egy jelet kér tőlük. Olyant, melyet jól lát az autóbuszból… Ha még visszafogadnák őt, kössenek egy fehér szalagot a kert almafájára. Ha nem látja ezt a jelet, nem száll le az autóbuszról, és örökre eltávozik életükből.
Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el. Nem mert kinézni az ablakon. Biztos volt benne, hogy az almafán nem fogja meglátni a szalagot. Útitársa végighallgatta történetét, majd udvariasan megkérte a fiút:
– Cseréljünk helyet! Majd én figyelek az ablakból.
Alig néhány ház előtt haladt el az autóbusz, amikor a nő meglátta az almafát.
Könnyeivel küszködve kedvesen megérintette a fiatalember vállát:
– Nézze! Nézze! Az egész fát szalagok borítják.” (Bruno Ferrero)
Keresztyén testvérem! Vajon te elhiszed-e, hogy az a fehér szalag ott van az almafán? Hiszed-e, hogy Isten téged is szeret, elfogad és megbocsát? Hiszel-e azoknak a jeleknek, melyeket a te életedben tett? Ámen!

Imádság: Uram, köszönöm, hogy a kérdéseimre feleletet, a kéréseimre pedig meghallgatást kapok. Végtelen kegyelmedből adj feloldozást minden megtérő bűnös gyermekednek! Ámen!

Sebestyén Elek Előd

Böjt

„Hát nem ez-é a böjt, amit én kedvelek: hogy megnyisd a gonoszságnak bilincseit, az igának köteleit megoldjad, és szabadon bocsátsd az elnyomottakat, és hogy minden igát széttépjetek? Nem az-é, hogy az éhezőnek megszegd kenyeredet, és a szegény bujdosókat házadba bevigyed, ha meztelent látsz, felruházzad, és tested előtt el ne rejtsd magadat?” (Ézs 58,6-7)

Böjtfő vasárnapján egy kapu nyílik meg előttünk, ami bevezet Jézus elkövetkezendő szenvedéseibe. A húsvéti ünnepkör ajtaján lépünk be, miközben megvizsgáljuk, hogy milyen a képmutatók böjtje, milyen az Istennek tetsző böjt és milyen a mi böjtünk.
Ézsaiás próféta, amikor a népet tanítja, bemutatja a képmutatók böjtjét. Elismeri, hogy a képmutatók rendelkeznek a szentség külső látszatával, amivel becsapják az embereket. Az Úr azonban megítéli a képmutatókat, s megbünteti gonoszságukat.
A próféta megmutatja, mik a kegyesség valódi kötelezettségei, amit Isten ajánl nekünk: nevezetesen a nyomorultakon és a nehéz teher alatt roskadozókon segíteni. Ebből arra következtethetünk, hogy a böjt akkor fogadható el, mikor az a szeretet társul hozzá, mellyel a felebarátaink iránt kell viseltetnünk.
A környezetünkben azt látjuk, hogy a böjtöt mindenki másképp értelmezi és gyakorolja. Ezt szorosan meghatározza az, hogy református közösségeink milyen más felekezetűekkel élnek együtt. Vannak felekezetek, melyek bizonyos naphoz, illetve kötött időszakokhoz kötik a böjtöt. S ha ezeken a napokon nem étkeznek, úgy tartják, hogy jól eleget tettek a kötelezettségeiknek. A böjt azonban nem Isten tisztelete, s Ő nem is parancsolta azt meg önmagában ugyanúgy, ahogyan más cselekedeteket megparancsolt a törvényében, hanem egy külső gyakorlat, mely az imádkozás segédlete, ami hasznos a test legyőzésére.
Néha talán túlságosan elhanyagoljuk a böjtöt, miközben megfeledkezünk arról, hogy az mindenképp az imádság kísérője kell legyen az életünkben. A böjti időszakban kísérjenek végig minket György Emőke versének sorai:

„Magába néz csendpercekkel,
tisztává lesz a könnyekkel.
Halkan, buzgón fohászkodik,
lassan-lassan átváltozik.

Nemet mond a csábításnak,
gátat az önpusztításnak.
40 nap magát zabolázza,
a felesleget lerázza.” Ámen!

Imádság: Köszönöm neked mennyei Atyám, hogy veled léphetek be a böjtfő kapuján. Segíts, hogy ebben az időszakban imámmal és böjtömmel tudjak ellent mondani a bűn kísértéseinek. Ámen!

Sebestyén Elek Előd

A jó pásztor

„Én vagyok a jó pásztor: a jó pásztor életét adja a juhokért.” (Jn 10,11)

A pásztor és a nyáj metaforája jól ismert Ezékiel könyvéből, de hogy a pásztor odaadja életét, ez új vonás. Ez csak Jézus jellemzője. Különösen azért jó pásztor ő, mert önmagát áldozza értük. A jó pásztor biztonságot nyújt a nyájnak. Nem engedi hozzájuk a rablókat és tolvajokat, és úgy táplálja, hogy jó legelőjű mezőkre tereli őket.

Mi is mindannyian nyájat őrző pásztorok vagyunk. Mi is védjük a magunk nyáját. Szülők a gyermekeiket, gyermekek az idős szüleiket, lelkipásztorok a gyülekezeteiket. Sokszor tőr veszély a mi nyájunkra is: betegség, irigység vagy harag. Sokszor érezzük, hogy oda lesz a mi kis nyájunknak az egészsége vagy békéje. Sokszor érezzük, hogy csak Jézussal együtt tudjuk megvédeni a ránk bízottokat. Ő mindannyiunk jó és gondviselő pásztora, Ő életét adta érettünk. Ámen!

Imádság: Drága Jézus, köszönöm, hogy életedet áldoztad a mi bűneinkért. Köszönöm, hogy jó pásztorunk vagy, aki gazdag, füves legelőkhöz vezetsz minket. Kérünk, vigyázz minden szerettünkre! Ámen!

Sebestyén Elek Előd

A vak ember

„Mester, ki vétkezett, ez-é vagy ennek szülei, hogy vakon született.” (Jn 9,2)

„Jaj, jaj, Uram, bocsátsd meg minden vétkemet…” – szoktuk sóhajtozni, amikor valami nagy fájdalommal járó betegségünk van. Úgy mondjuk ezt, mintha ha valami bűnünk megbocsátásával a betegséget is levennék rólunk. És tényleg, vajon valamit vétkeztünk, hogy betegek lettünk? Vagy az elődeink miatt van rajtunk a betegség?

Sokszor a betegséget büntetésként értelmezzük. Az Ószövetségben is találkozunk súlyos betegséget hordozó emberrel, Jóbbal. A betegséget azonban nem Isten bocsátotta rá, hanem az a Sátán próbára tevő tervének volt a része. Jób azonban hűséggel kiállta a próbatételt. Itt, ebben az újszövetségi történetben a tanítványok mikor meglátják a vak embert, megkérdezik Jézustól: „ki vétkezett, ez-é vagy ennek szülei, hogy vakon született?” (2. vers) A tanítványok is összefüggésben látják a bűnt és a betegséget. Jézus pedig nagyon egyszerűen és érthetően megadta erre a feleletet: „sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei; hanem, hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai.” (3. vers) Ámen!

Imádság: Gondviselő, jó Atyám! Köszönöm, hogy oltalmadban hordozod sorsomat. Imáimban viszek ma teeléd minden beteget. Különösen azokat, akikről az orvosok már lemondtak, s immár a Te kegyelmedbe és jóságodba bízva telnek mindennapjaik. Gyógyító szereteteddel öleld át őket! Ámen!

Sebestyén Elek Előd

A megbocsátó szeretet

„Aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ.” (Jn 8,7)

Az írástudók és farizeusok egy házasságtörő asszonyt vittek Jézus elé. Elmondták, hogy a mózesi törvények szerint meg kell kövezni őt. Jézus pedig azt válaszolta nekik, hogy az vesse rá az első követ, aki nem bűnös. Végül senki sem dobott rá követ. Mennyire más lenne a világunk, ha mi sem mások szemébe keresnénk a szálkát, hanem észre vennénk a sajátunkban a gerendát. Sok helyen most ünneplik a házasság vasárnapját. Boldog és hosszú házasságok azonban csak ott vannak, ahol a házaspárok igyekeznek ellenállni a kísértéseknek, és van bennük méltóság ahhoz, hogy meg tudjanak bocsátani egymásnak. Ámen!

Imádság: Atyám, köszönöm, hogy a számomra legértékesebb házastárssal ajándékoztál meg engem. Kérlek, áldj meg minden házasságot! Segítsd a hitvestársakat abban, hogy tiszta szeretet és megbecsülés legyen közöttük! Ámen!

Sebestyén Elek Előd

Ítélkezés

„Ne ítéljetek a látszat után, hanem igaz ítélettel ítéljetek!” (Jn 7,24)

A jeruzsálemiek azt kérdezik, hogy Jézus mimódon taníthatja az írásokot, holott nem tanulta. Jézus azt válaszolja, hogy az ő tudománya nem az övé, hanem azé, aki küldte. Arra inti a népet, hogy ne látszat szerint, hanem igaz ítélettel ítéljenek. Sokszor mi is tévesen skatulyázunk be másokat. Valakitől valamit hallottunk, és máris véleményt formálunk másokról. Meg sem várjuk, hogy megismerjük azt a másikat igazán. Imaheti időszak van. Megtörténhet velünk is, hogy az egyik vagy másik igehirdetőt már ismerjük vagy valamit hallottunk róla, és aszerint döntünk, hogy templomba megyünk vagy sem. Lehet egy városi igehirdetőt többre tartunk, mint egy vidékit. Ne nyáj szellemben a látszat szerint ítéljünk! Ámen!

Imádság: Uram, köszönöm, hogy te a szívünk őszinte érzései szerint ítélsz meg bennünket. Segíts, hogy mi is igazán megismerjünk másokat, és a jót keressük egymásban. Ámen!

Sebestyén Elek Előd

Öt kenyér és két hal

„Van itt egy gyermek, akinek van öt árpa kenyere és két hala; de mi az ennyinek?” (Jn 6,9)

Jézust csodát tett. Öt árpa kenyeret és két halat szaporított meg. Több, mint ötezren laktak jól. Az embereket ez megerősítette abban, hogy Jézus az eljövendő Messiás.

Ma is nagyon sokan vannak, akiknek élelemre van szükségük. Szülők vannak, akiknek a szívük sokszor attól szorul össze, mert nem tudják mit tesznek majd a gyermekük asztalára. A megoldást pedig sokszor másoktól várják. Hibáztatják a munkaadóikat, hibáztatják a politikai vezetőiket, mert kevésnek tartják azt, amit kapnak. Jézus csodát tett. Ez a csoda nem csak abból állt, hogy mindenki bőségesen ehetett kenyeret és halat, hanem főleg abból, hogy Jézus mellett a lelkük is megtelt hittel és szeretettel. Talán, ha mi is jobban és többet figyelnénk Jézusra, akkor több elégedett ember volna ezen a földön és több csoda is történne. Ámen!

Imádság: Gondviselő jó Atyám, köszönöm, hogy kirendeled számomra a mindennapi kenyeret. Tégy elégedetté, hogy naponként megköszönhessük neked mind a lelki, mind a testi táplálékot. Ámen!

Sebestyén Elek Előd

A bethesdai beteg csodálatos gyógyulása

„Vala pedig ott egy ember, aki harmincnyolc esztendőt töltött betegségében.” (Jn 5,5)

Egy ember beteg. Évtizedeket töltött el betegségben és várta a Bethesda tavánál, hogy egyszer vele is csoda történik és meggyógyul. A tó vizét időnként angyal zavarta fel, s aki először odalépett, az meggyógyult. Jézus találkozott ezzel az emberrel. Megkérdezte tőle, hogy meg akar-e gyógyulni. Ő azt válaszolta, hogy szeretne, de nincs embere, aki mikor a víz felzavarodik bevigye a tóba. Jézus meggyógyította ezt az embert.

Ma is nem csak egy, hanem sok millió ember beteg. A betegeknek mindig fontos kérdés, hogy van-e emberük, aki mellettük van. Aki segíti őket, aki együtt érez velük. Sokszor talán a betegek vissza is élnek ezzel a helyzettel. Ettől az embertől mégsem azt kérdezte Jézus, hogy van-e embere vagy sem -aki orvosokhoz vagy korházba viszi-, hanem azt, hogy megakar-e gyógyulni. Jézus bizonyára nem véletlenül kérdezte ezt. Most is sokan nem a gyógyulásra összpontosítanak, hanem azt fürkészik, hogy hányan állnak mellettük a betegségben, ki az, aki mellettük van, és mi mindent kellene a család vagy a rokonság megtegyen a gyógyulásukért.

A mai történet minden betegnek és leendő betegnek nem azt a kérdést teszi fel, hogy hány ember van mellette a betegségben, hanem azt, hogy akar-e meggyógyulni!? Ámen!

Imádság: Atyám, köszönöm, hogy oltalmazó két kezedben hordozod sorsomat. Imáimban viszem teeléd  a betegeket. Gyógyító szeretetteddel tégy csodát velük! Ámen!

Sebestyén Elek Előd

Adj innom!

„Jöve egy samáriabeli asszony vizet meríteni; monda néki Jézus: Adj innom!” (Jn 4,7)

Jézus Samárián haladt keresztül. Megállt a Jákob forrásánál, ahol egy asszonytól vizet kért.  A zsidók és a samáriak nem barátkoztak egymással. Kr.e. 722-ben, miután az asszírok elfoglalták Izráelt, lakosainak jelentős részét fogságba hurcolták, majd az asszír királyok a birodalom keleti feléből telepítettek lakosokat az izráeli királyságba. Utóbb a betelepített lakosokat az ott maradt zsidókkal együtt samaritánusoknak nevezték. Amikor a babiloni fogságból visszaköltözött zsidók hozzákezdtek a jeruzsálemi templom felépítéséhez, a samaritánusok felajánlották segítségüket, cserébe a templom közös használatát kérték, de a zsidók elutasították a segítséget, hogy ők már vallásilag és etnikailag nem tiszták. A samaritánusok saját templomot építettek a Garizim hegyén, de a zsidókkal szemben megmaradt az ellenséges érzés.

A samáriai asszony nem akart vizet adni, inkább magyarázkodott. Jézus azt mondta neki: „ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki ezt mondja néked: adj innom!; te kérted volna őt, és adott volna néked élő vizet.” (Jn 4,10). Mi vajon adjuk-e azt, amit Jézus kér tölünk, vagy mi is kitérő válaszokkal felelünk?  Ámen!

Imádság: Uram, köszönöm, hogy te megadod nekünk azt, amire igazán szükségünk van. Segíts, hogy mellémagyarázás nélkül mi is megadjuk neked azt, amit kérsz tőlünk. Ámen!

Sebestyén Elek Előd

Mit kell tennem?

„Valamit mond néktek, megtegyétek.” (Jn 2,5)

A galileai Kánában menyegzőt tartottak. Jézus, az édesanyja és a tanítványok is hivatalosak voltak. Amikor elfogyott a bor, Mária szólt Jézusnak. Jézus akkor azt válaszolta, hogy még nem jött el az ő órája. Ennek ellenére Mária megparancsolta a szolgáknak, hogy mindent megtegyenek, amit Jézus mond nekik. Később Jézus a vizet borrá változtatta. Csoda történt. Ez a csoda úgy valósult meg, hogy a szolgák engedelmeskedtek Jézusnak. Sok apró csoda történhet a mi életünkben is, ha engedelmesen tesszük mi is azt, amit Jézus kér tőlünk. A ránk váró héten, minden reggeli imádság vagy bibliaolvasás után kérdezzük meg Jézust arról, hogy nekünk ma mit kell tennünk. Ámen!

Imádság: Drága Jézusom! Köszönöm, hogy mindig mellettem vagy. Segíts, hogy mindig megtegyem azt, amire te kérsz engem. Ámen!

Sebestyén Elek Előd

A napkeleti bölcsek útja

„És mivel álomban meginttettek, hogy Heródeshez vissza ne menjenek, más úton térének vissza hazájokba.” (Mt 2,12)

A napkeleti bölcsek Heródes király írástudóinak és a papoknak az útbaigazítása alapján megtalálták a zsidók új királyát: Jézust. Hosszú utat tettek meg. Egy fényes csillag vezette őket. Amikor megérkeztek Betlehembe, átadták ajándékaikat: aranyat, tömjént és mirhát. A gonosz szívű Heródes arra kérte őket, hogy majd menjenek vissza és mondják el neki, hogy hol találták meg Krisztust. A napkeleti bölcsek azonban álomban intettek meg, hogy más úton térjenek haza. Úgy is tettek.

Egy évet hagyunk most magunk mögött, és egy újba lépünk be. Sok mindent bejártunk mi is ezalatt az év alatt. Sokaknak eredményes és sikeres volt ez az év, másoknak pedig veszteségeket vagy megpróbáltatásokat hozott. Lehet, hogy mi is néha „Heródes udvarába” botorkáltunk, ahol a jézusi szeretet helyett önimádattal, féltékenységgel vagy gyűlölettel találkoztunk. Lehet az is, hogy egész évben „Betlehemben” jártunk. Ott ahol Jézussal lehet találkozni. Ott ahol szeretetben élünk. Ott ahol nem tud kegyetlen gyorsasággal elhaladni az életünk szekere a másik mellett. Ott, ahol észre kellett venni a mellettünk haladó elesetett. Ahol egy-egy baráti vagy lelkigondozói beszélgetéssel lendületet adtunk egymásnak. Ahol volt időnk összekulcsolni a kezünket imára. Ahol volt időnk elmenni a templomba. Ahol volt időnk együtt játszani a gyermekünkkel. Ahol volt időnk segíteni a szüleinknek. Ahol volt időnk egy-egy jót beszélgetni a testvéreinkkel. Ahol megtudtuk mosolyogtatni a munkatársainkat. Hogy melyik utat választottuk, az főleg tőlünk függött.

A napkeleti bölcsek más úton tértek vissza. Ha a heródesi harag és gyűlölet útján jártunk, akkor hozzon az új esztendő irányváltást számunkra. És változtassunk irányt akkor is, ha Órigenész egy homíliájának soraiban magunkra ismerünk: „Időtök legjavát, sőt szinte az egészet világi foglalatosságokkal töltitek, egyik részét elfecsérlitek politizálásra, a másikat üzleti ügyek intézésére; az egyik földjével, a másik meg perekkel bíbelődik, és senki sem, vagy legalábbis igen kevesen szánnak időt arra, hogy Isten igéjét hallgassák. De miért elfoglaltságaitok miatt hibáztatlak benneteket? Miért a távollevőkre panaszkodom? Még ha itt vagytok, még ha eljöttetek is a templomba, nem figyeltek, hanem szokás szerint közönséges pletykálkodással mulatjátok az időt, és hátat fordítotok Isten igéjének, az isteni olvasmányoknak.” Ma nekünk nem kell mindenképp más útra lépnünk. Ha Isten ösvényén haladt az életünk, akkor menjünk folyamatosan azon tovább.  Ezekkel a gondolatokkal kívánom minden kedves olvasónak, hogy lépteinket az Úr vezesse a helyes úton az új esztendőben, és áldásait gazdagon hintse reánk minden egyes nap! Ámen!

Imádság: Gondviselő Atyám, köszönöm neked, hogy tenyereden hordoztad sorsomat egy újabb éven át. Köszönök mindent, amivel megajándékoztál. Köszönöm, hogy a megpróbáltatások óráiban sem hagytál magamra.  Segíts, hogy erős kezed megfogva haladjunk tovább. Ámen!

Sebestyén Elek Előd

 

Karácsonyi béke

„Felméne pedig József is Galileából, Názáret városából Júdeába, a Dávid városába, mely Bethlehemnek neveztetik, mivelhogy a Dávid házából és háznépe közül való volt; Hogy beirattassék Máriával, aki néki jegyeztetett feleségül, és várandós vala. És lőn, hogy mikor ott valának, betelének az ő szülésének napjai. És szülé az ő elsőszülött fiát; és bepólyálá őt, és helyhezteté őt a jászolba, mivelhogy nem vala nékik helyök a vendégfogadó háznál.” (Lk 4,7)

József és Mária Názáretből Betlehembe indult el. Augustus császár parancsolatára népszámlást tartottak a római birodalomban. Mindenkinek haza kellett térnie arra a helyre, ahol született. Mária a kis Jézussal a szíve alatt indult útnak. József és Mária vártak már a kisded megszületésére. Bizonyára azt szerették volna, ha békés körülmények között jön világra Jézus. De nem így történt. Óriási zűrzavar volt. Sokan indultak útnak. A vendégfogadók zsúfolásig megteltek emberekkel. Amire Józsefék megérkeztek Betlehembe már csak egy istállóban kaptak szállást. Itt született meg a világ a Megváltója. Milyen mostoha körülmények! Mennyire kiszolgáltatott helyzetben volt a szent család. Senki sem figyelt rájuk. Senki sem igyekezett segíteni nekik. Senki sem gondolt arra, hogy a Messiás ígéret pont most fog beteljesedni. Mindenki magával volt elfoglalva. A vendégfogadósok azzal, hogy jó pénzért kiadhassák szálláshelyeiket. Az útra kelt emberek pedig azzal, hogy az éjszakát valahol fedél alatt tölthessék el. Mindenki a maga érdekét nézte.
Karácsony közeledtével évről-évre egyre jobban átérezzük azt a zűrzavart, amiben akkor voltak az emberek. De most mégis megszólítanak bennünket Juhász Gyula szavai:

„Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Hogy anyja az Úr szolgáló leánya
És apja ács volt, dolgozó szegény.
És nem találtak más födélt az éjjel
A városvégi istállón kivül.
……………………………………………..
Ó emberek, gondoljatok ma rá,
S gondoljatok rá holnap és minden áldott
Napján e múló életnek s legyen
A betlehemi énekből öröm,
A karácsonyi álomból valóság
És békessége már az embereknek!” (Juhász Gyula)

Ahogy az életszínvonalunk emelkedik, a karácsonyból mi is egyre nagyobb zűrzavart teremtünk. Autók torlódnak fel az utakon. Emberek tülekednek a bevásárlóközpontokban. Mindenki a legszebb fenyőfát szeretné megvenni. Mindenki a legjobb ajándékot szeretné a fa alá tenni. Mindenki a legfinomabb ételeket szeretné az ünnepi asztalra tenni. És bár mi sokszor csak önmagunkkal vagy éppen a minket körülvevő békétlenséggel vagyunk elfoglalva, Jézus mégis megérkezik. Nekünk erre kell gondolni! Talán a mi szívünkbe is csendesen és alázatosan érkezik meg, ahogy egykor ott Betlehemben. És milyen jó, hogy megérkezik! Milyen jó, hogy megérinti ma a te szívedet is ezen az ünnepen és szeretettel tölti azt meg. Most ennek a szeretetnek a békéje költözzön be minden házba! Legyen ma Jézus számunkra a karácsony legértékesebb ajándéka! Ámen!

Imádság: Megváltó Jézusom, köszönöm, hogy a mi megváltásunkért születtél meg Betlehemben. Köszönöm a szeretetet, amit közénk hoztál. Köszönöm a békét, melynek ösvényére vezeted lépteink. Köszönöm, hogy vigyázol ránk. Áldd meg ünnepünket! Ámen!

Sebestyén Elek Előd

Nagyapa tányérja

„Szenvedjétek el egymást szeretetben.” (Ef 4,2)

Advent negyedik vasárnapja van. Holnap már szenteste. Itt az ünnep. Sok mindent előkészítettünk, mert várjuk a karácsonyt. Az ünnepet viszont könnyen rosszul élhetjük meg, ha ilyenkor a külsőségekre összpontosítunk, és nem a igazi lényegére tekintünk: Jézus érkezésére. Arra, hogy emberré lett Isten, felvette a sorsunk, s mindenben hasonló lett hozzánk. Most egy olyan elgondolkodtató történetet osztok meg a kedves olvasóval, ami segít nekünk abban, hogy az ünnep alatt a szeretet tiszta fénye gyúljon lángra bennünk, és félretegyünk nagyon sok felesleges külsőséget. Szól ez a történet mindenkihez, de elsősorban a szülőkhöz, akik nemcsak a szavaikkal, hanem a cselekedeteikkel mutatják meg, hogy mi is nekik a karácsony.
„Egyszer volt egy jómódú család, ahol anya, apa, nagypapa, és egy gyerek élt együtt egy fedél alatt. A családi étkezések mindig közösen, az asztalnál zajlottak. Karácsonykor mindig szép terítő, friss virág, és drága étkészlet került az asztalra, úgy, ahogy illik.
A nagypapa már öreg volt, reszketett a keze, sokat betegeskedett. Ezért kilötyögtette az ételt a drága asztalterítőre. Rossz szemmel nézte ezt a menye, és ezért korholta az idős embert. Karácsonykor azonban megelégelte a dolgot, és nem engedte a családi asztalhoz ülni. Így a nagypapa a sarokban ült le egy sámlira, ölbe vette a tányérját, és úgy evett.
Egy óvatlan pillanatban azonban kiesett az öléből a gyönyörű tányér, és tartalmával együtt leesett a konyha kövére, ami darabokra tört. Nagyon mérges lett az asszony, és a férje is, hogy a drága étkészletből eltört egy tányér, amit nagyon sajnáltak. Rá is ripakodtak az idős emberre az ügyetlensége miatt. Ezért karácsony másnapján elővettek egy csorba, megkopott cserépedényt, és az volt a nagypapa tányérja.
Ő nem ellenkezett, beletörődött a sorsába, és elfogadta az ócska holmit. Finom vacsora került bele, a nagypapa pedig könnyes szemmel evett. Szeretett volna ő is az asztalnál ülni a családjával. Újra megismétlődött az eset. Ez a kopott kis cserépedény is kiesett a nagypapa remegő kezéből, és ripityára tört össze a konyha kövén.
Az anya már készült, hogy ismét leszidja a nagypapát, amikor felugrott az asztaltól a gyermekük, és odasietett a cserepekhez. Elkezdte összeszedegetni óvatosan, egyenként. Erre az apja ráripakodott, hogy üljön le.”
A gyerek ránézett, és azt felelte.
– Nem ülök le. Összeszedem, és összeragasztom a cserepeket, hogy amikor ti lesztek öregek, akkor ti is ebből a tányérból egyetek! (Ismeretlen szerző) Ámen!

Imádság: Atyám, köszönöm neked, hogy ezen az adventen is tisztábbá tetted szívemet. Segíts, hogy az ünnep alatt Jézus legyen számomra a fontos, ne a teríték. Tedd áldottá mindenki ünnepét, hogy családjaink közösségében szeretetre, odafigyelésre és békére leljünk! Ámen!

Sebestyén Elek Előd

A három fenyőfa

„A fejsze pedig immár a fák gyökerére vettetett.” (Mt 3,10)

Advent harmadik vasárnapja van. Ma egy újabb gyertya gyúl meg az adventi koszorúnkon. Miközben megcsodáljuk ennek a gyertyának a fényesen pislákoló lángját és érezzük melegét, a szívünket is átmelegíti egy barátságos kis történet három fenyőfáról: „Három fenyőfa állt egy dombtetőn. A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebb fenyő nem volt olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.
– Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a legnagyobb fenyő – sóhajtotta ez a kicsike fa. Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett.
– Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának! – sóhajtott a legnagyobb fenyő.
– Bárcsak engem vinne! – mondta a kisebb fenyő.
– Bárcsak engem választana! – kívánta a harmadik fácska.
Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezért nem tudott repülni.
– Kérlek legnagyobb fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt? – szólította meg félénken a kismadár a fát.
– Nem lehet! – mondta a legnagyobb fenyő. Nem tarthatok madarakat az ágaim közt, mert éppen karácsonyfának készülök.
– Pedig úgy fázom – panaszolta a kismadár. A legnagyobb fenyő azonban nem is válaszolt. Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a kisebbik fenyőhöz.
– Kedves kisebb fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között? – kérdezte.
– Nem! – felelte a kisebb fenyő. Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának.
Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a harmadik fácskához.
– Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között? – kérdezte.
– Hogyne maradhatnál kismadár – felelte a harmadik Fácska. Búj csak egészen hozzám. Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik.
A kismadár felugrott a harmadik fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt. Hosszú idő múlva a harmadik fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon. Elhagyták a legnagyobb fenyőt, elhaladtak a kisebb fenyő előtt is, de amikor a harmadik fácska elé értek, elhallgattak. Mind a három fácska látta az apró csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből most kiszállott az utasa.
– Télapó vagyok- mondta. Karácsonyfát keresek egy nagyon kedves kicsi gyermek számára…
– Vigyél engem! – kiáltotta a legnagyobb fenyő.
– Engem vígy! – ágaskodott a kisebb fenyő.
A harmadik fácska azonban meg sem szólalt.
– Te nem szeretnél eljönni? – kérdezte tőle a Télapó.
– Dehogynem! Nagyon szeretnék – felelte a harmadik fácska. De hát itt kell maradnom, hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt.
– Kicsike fa – mondta a Télapó. Te vagy a legszebb fácska a világon. Téged viszlek magammal.
Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem ébredt. Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kismadárkával együtt, majd maga is beült mögéjük. És a kicsi szánkó ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi havon…” (Ismeretlen szerző)

Kedves Olvasó! Advent van. Karácsonra készülünk. A fenyőfácskákkal együtt mi is várakozásban vagyunk. És ez a történet ma üzen a számunkra. Talán mi is a karácsony várás közepette önzővé válunk. Csak magunkra gondolunk, mint a legnagyobb és kisebb fa. Talán, amikor Jézus hozzánk kopogtat be, mi is azt mondjuk, hogy nem tarthatjuk és ringathatjuk az ágaink között. Talán, mi vagyunk azok, akik mégiscsak az ágainkra engedjük Őt. Talán bennünk is nagyobb a jószívűség és a segítőkészség, mint a kívánságaink beteljesítése. Talán, mi vagyunk az a legkisebb, legszerényebb fa, akit a jócselekedete sikerre visz. Ámen!

Imádság: Uram! Várjuk a havas karácsonyt, várjuk a szépen díszitett fenyőfákat, a csillogást, de vajon várjuk-e Jézust igazán? Tégy szerénnyé bennünket, hogy a jócselekedeteink bőségesen árasszák el az adventet! Ámen!

Sebestyén Elek Előd

Melyiket a kilenc közül?

„Ekkor monda az az asszony, akié vala az élő gyermek, a királynak, mert megindult szíve gyermekén: Kérlek, uram, adjátok néki az élő gyermeket, és ne öljétek meg őt. A másik pedig azt mondja vala: Se enyim, se tied ne legyen; vágjátok ketté. Akkor felele a király, és monda: Adjátok amannak az élő gyermeket, és meg ne öljétek azt, mert az az ő anyja.” (1Kir 3,26-27)

Az elmúlt hét sokak számára az ajándékozásról szólt. A gyermekek izgatottan várták, hogy mit hoz majd számukra a Mikulás. Ajándékot kapni mindig öröm, de az amikor nem valaminek, hanem egymásnak tudunk örülni az a legnagyobb ajándék.

Ma meggyújtjuk a második képzeletbeli adventi gyertyánkat, ami újra egy történet lesz. Ez megmutatja nekünk, hogy a legnagyobb szegénységben is lehet boldog valaki, és a legnagyobb gazdagságban is telhetnek unalmasan valakinek a mindennapjai. Olvassuk el Jókai Mór Melyiket a kilenc közül? című történetét, s miközben  az „tükröt” tart elénk, vonjuk le a számunkra szóló következtetéseket:

„Élt egyszer egy szegény csizmadia itt ebben a nagy Pestvárosban, aki semmiképpen sem tudott a mesterségéből meggazdagodni. Nem azért, mintha az emberek összebeszéltek volna, hogy ezentúl ne viseljenek csizmát, nem is azért, mintha a magisztrátus megparancsolta volna, hogy ezentúl a csizmákat fele áron kell adni, munkát is jót csinált a jámbor, maguk a vevők panaszolkodtak, hogy nem bírják elszaggatni, amit ő egyszer megvarr: volt is dolgoztatója elég, fizettek is becsülettel, egy sem szökött meg kifizetetlen árjegyzékkel, és János gazda mégis – mégis – nem tudott zöldágra jutni, ahogy németül mondják, sőt nemnéha közel volt hozzá, hogy akármiféle száraz ágat jónak találjon arra, hogy onnan nézegessen le. – Hanem persze ez csak szóbeszéd volt nála; János gazda igaz keresztyén ember volt, s keresztyén ember nem akasztja fel magát, akármilyen szorongatott állapotban legyen is.

Azért nem tudott tudniillik semmi gazdagságra jutni János mester, mert másfelől az Isten olyan különösen megáldotta, hogy minden esztendőben rendszerint született neki egy gyermeke, hol egy fiú, hogy egy leány, és az olyan egészséges volt, mint a makk.

– Ó, én uram Istenem! – sóhajtozék gyakran János mester minden újabb számnál, amint lőn hat, lőn hét, lőn nyolc; mikor lesz már e hosszú sor után punktum? Egyszer azután eljöve a kilencedik; az asszony meghalt, és azután ott volt a punktum.

János mester egyedül maradt a kilenc gyermekkel a világon.

– Hej, sok van azzal mondva.

Kettő, három már iskolába járt, egyet, kettőt járni kellett tanítani, másikat ölben hordozni, kit etetni, kinek pépet főzni; emezt öltöztetni, amazt megmosdatni és valamennyire keresni! Bizony édes atyámfiai, ez nem csekély hivatal: próbálja csak meg valaki.

Mikor cipőt kellett szabni, egyszerre kilenc cipő! Mikor kenyeret kellett szelni, egyszerre kilenc karéj! Mikor ágyat kellett vetni, egyszerre az ajtótól az ablakig az egész szoba ágy, tömve, dugva apróbb, nagyobb, szöszke, barna, emberforma fejekkel!

– Ó, én Uram és Istenem, de megáldottál engemet; – sóhajtozék magában elégszer a jámbor kézműves, mikor éjfélen is túl ott ütötte a mustával a talpat a tőkénél, hogy ennyi lélek testét táplálhassa, s hurítgatta hol egyiket, hol másikat, aki álmában rosszul viselte magát. Kilenc biz ez, egész kerek kilences szám. No, de hála érte az Úristennek, még nincsen ok a panaszra; mind a kilenc egészséges, jó erkölcsű, szép is, jó is, épkézlábbal és gyomorral megáldva; s inkább kilenc darab kenyér, mint egy orvosságos üveg. Inkább kilenc ágy egymás mellett, mint egy koporsó közötte; az Úristen őrizzen meg tőle minden érzékeny apát, anyát, még akinek nyolc marad is, ha egyet elvesznek belőle.

Nem is volt János mester gyermekeinek semmiféle szándékuk a meghalásra; az már el volt végeztetve, hogy ők mind a kilencen keresztül dolgozzák magukat az életen, s nem engedik át helyüket senkinek; nem ártott azoknak sem az eső, sem a hó, sem a száraz kenyér.

Egy karácsonyestén János mester későn tért haza a nagy szaladgálásból, mindenféle kész munkákat vitt haza, kevés pénzecskét szedett be; ami ismét a mesterségéhez, meg a napi szükségek fedezésére kellett. Hazafelé futtában minden utcaszegleten látott aranyos, ezüstös báránykákkal, cukorbabákkal rakott asztalokat, amiket jámbor kofák árulgatnak olyan gyermekek számára, akik magukat jól viselik; meg is kérdik elébb, hogy a rossz gyermekeknek ne adjanak el belőle; János mester egy-egy helyen meg is állt: talán venni kellene belőle? Micsoda? Mind a kilencnek? Az sok volna. Egynek vegyen, hogy a többi azután irigykedjék rá? Nem; majd ad ő nekik más karácsonyi ajándékot, szépet is, jót is, ami el sem törik, el sem kopik, s aminek valamennyi örülhet, mégsem veheti el a másiktól.

– No gyerekek: egy, kettő, három, négy; mind itt vagytok, – szólt, haza érkezve kilencfejű családja körébe.

– Tudjátok-e azt, hogy ma van karácsonyestéje? Ünnep ám ez. Nagyon örvendetes ünnep. Ma este nem dolgozunk semmit, hanem örülünk valamennyien. A gyerekek úgy örültek annak, hogy ma örülni kell, majd felvették a házat.

– Megálljatok csak, hát még ha megtanítalak benneteket arra a nagyon szép énekre, amit én tudok. Nagyon szép éneket tudok ám; erre a napra tartogattam, karácsonyi ajándéknak! Az apróságok nagy zsivajjal kapaszkodtak apjuk ölébe, nyakába; majd lehúzták azért a szép énekért.

– No! Mit mondtam?! Ha jól viselitek magatokat. Aztán szépen sorba kell állni. Így ni, amelyik nagyobb, előbbre, amelyik kisebb, hátrább. Úgy szépen sorba állította őket, mint az orgonasípokat. A két legkisebb az apa térdére és karjára jutott.

– Már most csendesség! Majd én előbb elénekelem: ti pedig majd aztán utánam. Azzal komoly áhítatos képpel, levéve zöld sipkáját fejéről, elkezdé János mester azt a szép hangzatos éneket, ami így kezdődik: „Krisztus urunknak áldott születésén…” A nagyobb fiúk és leánykák az első hallásra megtanulták a dallamot, több baj volt a kisebbekkel, azok mindig félrevitték a dalt, s ki-kimentek a taktusból, végre mindnyájan tudták azt, s az volt aztán a nagy öröm, mikor mind a kilenc egyszerre vékonyan és vékonyabban zengedezé azt a szép dalt, amit maguk az angyalok énekeltek azon az emlékezetes éjszakán, s talán még most is énekelnek, amidőn ilyen szép kilenc ártatlan lélek őszinte örömének harmóniás hangja kéri onnan felülről a visszhangot tőlük. Bizonyára a gyermekek énekének örülnek ott fenn a mennyben. Hanem annál kevésbé örülnek odafenn az első emeleten. Ott egy gazdag nőtelen úr lakik, egymaga kilenc szobában: egyikben ül, a másikban alszik, a harmadikban pipázik, a negyedikben ebédel; ki tudná, mire használja a többit? Ennek sem felesége, sem gyermeke, hanem van annyi pénze, hogy maga sem tudja, mennyi? Ez a gazdag úr éppen nyolcadik szobájában ült ez este, és azon gondolkozott, hogy miért nincs az ételnek íze? Miért nincs a hírlapokban semmi érdekes? Miért nincs e nagy szobákban elég levegő? Miért nincs a ruganyos ágyban csendes álom? Amidőn János mester földszinti szobájából elkezdett elébb lassan, aztán mindig erősebben hangzani föl hozzá ama vidámságra ösztönző ének. Eleinte nem akart rá ügyelni, hogy majd vége szakad, hanem amikor már tizedszer is újra kezdték, nem állhatta tovább a dolgot. Összemorzsolta kialudt szivarát, s lement maga hálókabátban a csizmadia szállására. Éppen végezték azok a verset, amint benyitott hozzájok, s János mester egész tisztelettel kelt fel a nagy úr előtt háromlábú székéről.

– Kend János mester a csizmadia, ugye? – kérdé tőle a gazdag úr.

– Igenis szolgálatjára, nagyságos uram, parancsol egy pár fénymázas topánkát?

– Nem azért jöttem. De sok gyermeke van kendnek.

– Van biz, nagyságos uram, kicsiny is, nagy is. Sok száj, mikor evésre kerül a dolog.

– Még több száj, mikor énekelnek. Hallja kend János mester, én kendet szerencsés emberré akarom tenni. Adjon nekem egyet ide a gyermekei közől, én azt fiammá fogadom, felneveltetem, eljár velem utazni külföldre, lesz belőle úr, a többieket is segítheti.

János mester szörnyű szemeket meresztett erre a mondásra; nagy szó volt az! Egy gyermeket úrrá tenni. Kinek ne ütne ez szeget a fejébe?

– Hogyne adná? Persze, hogy odaadja, hiszen az nagy szerencse.

– No, válasszon kend közőlök hamar egyet; aztán menjünk. – János mester hozzáfogott a választáshoz:

– Ez a Sándorka. No ezt nem adom. Ez jól tanul; ebből papnak kell lenni; a második: ez leány, leány nem kell a nagyságos úrnak; a Ferencke: ez már segít nekem a mesterségben, enélkül nem lehetek el; a Jánoska: lám, lám, ez meg a nevemre van keresztelve, nem adhatom oda; a kis Józsi: ez meg egészen az anyja formája, mintha csak őtet látnám, ez ne lenne többet a háznál? No most megint leány következik, ez semmi; azután itt van a Palika. Ez volt az anyjának legkedvesebbje; ó, szegény asszony, megfordulna a koporsójában, ha ezt idegennek adnám; no ez a kettő meg még nagyon kicsiny, mit csinálna velök a nagyságos úr?

Úgy járt, hogy már a végére ért, még sem tudott választani. Azután alulról kezdte felfelé; de csak az lett akkor is a vége, hogy ő bizony nem tudja melyiket adja oda, mert ő valamennyit szereti.

– No, porontyok! válasszatok magatok; melyitek akar elmenni, nagy úr lenni, kocsiban járni? Szóljatok no! Álljon elő, aki akar.

A szegény csizmadia majd elfakadt már sírva, ahogy ezt mondta; a gyerekek azonban e biztatás alatt apródonkint mind a háta mögé huzódtak; ki kezét, ki lábát, ki bőrkötényét fogta meg apjának, úgy kapaszkodott bele, s bujt a nagy úr elől.

Utoljára János mester nem állhatta tovább, odaborult közéjök, átnyalábolta valamennyit, s elkezdett a fejükre sírni, azok pedig vele együtt.

– Nem lehet, nagyságos uram, nem lehet. Kérjen tőlem akármit a világon, de gyerekemet egyiket sem adhatom senkinek, ha már az Úristen nekem adta őket.

A gazdag úr azt mondta rá, hogy ő lássa, hanem hát legalább annyit tegyen meg a kedvéért, hogy ne énekeljen többet gyermekeivel ide alant, s fogadjon el tőle ezer pengőt ezért az áldozatért.

János mester soha még csak kimondva sem hallotta ezt a szót „ezer pengő”, és most a markába nyomva érzé.

A nagyságos úr megint felment a szobájába unatkozni, János mester pedig nagyot bámult azon az ismeretlen alakú ezer forintos banknótán, s azután elcsukta azt félelmesen ládájába, a kulcsot zsebébe tette és elhallgatott.

Hallgatott az apróság is. Nem volt szabad énekelni.

A nagyobb gyerekek mogorván kuporodtak le a székre, a kisebbeket csitítgatva, hogy nem szabad énekelni; a nagy úr odafenn meghallja.

Maga János mester hallgatva járt fel s alá a szobában, s gorombán kergette el magától azt a kis porontyot, aki feleségének kedvence volt, mikor odament hozzá, s arra kérte, hogy tanítsa meg őt újra a szép énekre, mert már elfelejtette.

– Nem szabad énekelni.

Azután leült duzzogva a tőkéhez, elkezdett buzgón szabdalni; addig faragott, addig szabdalt, míg egyszer azon vette észre magát, hogy maga is elkezd dudolni: „Krisztus urunknak áldott születésén”.

Először a szájára ütött, hanem azután megharagudott, nagyot ütött a mustával a tőkére, kirugta maga alól a széket; kinyitotta a ládát, kivette az ezer forintost, s futott fel az emeletre a nagyságos úrhoz.

– Nagyságos jó uram! Instálom alássan, vegye vissza a pénzt, hadd ne legyen enyim, hadd énekeljek én, mikor nekem tetszik; mert az több ezer forintnál.

Azzal letette az asztalra a bankót, s nyargalt vissza az övéihez, sorba csókolta valamennyit, sorba állítá orgonasíp gyanánt, közéjük ült alacsony székére, s rákezdék tiszta szívből újra: „Krisztus urunknak áldott születésén.” S olyan-olyan jó kedvük volt, mintha övék volna az a nagy ház. Akié pedig volt az a nagy ház, nagy egyedül járt kilenc szobáján keresztül, s gondolkozott magában, hogy vajon mi örülni valót talál más ember ebben a nagy unalmas világban.” Ámen!

Imádság: Atyám, köszönöm, hogy a legdrágább ajándék, amivel megajándékozol minket, azok a gyermekeink. Ők egyen egyenként mind különlegesek és értékesek számunkra. Add, hogy örülni tudjunk minden egymással töltött percnek. Add, hogy mindenki vállalja, megbecsülje és szeretettel felnevelje gyermekeit! Ámen!

Sebestyén Elek Előd

A kis gyufaárus lány

„Él az Úr, a te Istened, hogy nincs semmi sült kenyerem, csak egy marok lisztecském van a vékában, és egy kevés olajom a korsóban, és most egy kis fát szedegetek, és haza megyek, és megkészítem azt magamnak és az én fiamnak, hogy megegyük és azután meghaljunk. Monda pedig néki Illés: Ne félj…” (1Kir 17,12-13)

Megérkezett az advent. Még három vasárnap és itt a karácsony. Vasárnapról vasárnapra egy-egy gyertyát gyújtunk meg ilyenkor otthon az adventi koszorúinkon. És vasárnapról vasárnapra egy-egy képzeletbeli gyertyát gyújtunk meg együtt is, akik elolvassuk az igemagyarázatokat. Ezúttal ezek a gyertyák mindenki számára tanulságos történeteket jelentenek majd, melyek hétről-hétre felmelegítik a szívünket és világosságot mutatnak előttünk. S mire megérkezünk a karácsonyhoz, remélhetőleg már a szívünk megtisztult szobájába várhatjuk az érkező Jézust. Ma Hans Christian Andersen A kis gyufaárus lány meséjének elolvasása után elgondolkodhatunk azon, hogy mennyire figyelünk oda az árvák és szegények megsegítésére. Ez az első gyertya.

„Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy – az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el – azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg se találta a szegény kislány.

Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát se vettek tőle, és alamizsnát se adott neki senki: Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú szőke hajára, de nem is gondolt vele.

Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilvesztereste. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.

Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.

Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz, s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét! Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.

Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne – olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.

Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelánedények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.

Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsonyeste a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fa alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.

– Valaki meghalt! – mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta “Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az isten színe elé.”

Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.

– Nagyanyó! – kiáltott föl a kislány. – Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itt hagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!

És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.

A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek újesztendő reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál.

– Melegedni akart szegényke! – mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.” Ámen!

Imádság: Istenem, köszönöm, hogy ma meggyújtottad szívemben az egymásra való figyelésnek a gyertyáját. Hadd melegítse át szívünket az elesettekért való tenni akarás jóérzése. Oltalmadban hordozz minden olyan szegényt és árvát, akiket nemcsak ez a zord hideg bánt, hanem az elhagyatottság fagyos érzése is. Ámen!

Sebestyén Elek Előd

Jót tenni jó

„Igaz ez a beszéd, és akarom, hogy ezeket erősítsed, hogy igyekezzenek jó cselekedetekkel előljárni azok, akik Istenben hívőkké lettek. Ezek jók és hasznosak az embereknek.” (Tit 3,8)

„Egy kisgyereket mérgezett meg két másik társa” –  számoltak be a magyarországi hírforrások az elmúlt nap. Az elkövetők talán fel sem fogták a bűncselekmény elkövetése előtt, hogy milyen következménye lehet annak amire készülnek. Talán a pillanatnyi düh, irigység, féltékenység, vagánykodás motiválhatta az ötlet kieszelőjét. Mindez azt üzeni számunkra, hogy a rossz és a jó közötti különbséget minél korábban meg kell tanulni.  A gyermekeinknek pedig nem csak beszélni kell a jóról, hanem példát mutatni arra, hogy hogyan tudjuk megzabolázni a bennünk fellángoló indulatokat. Pál apostol példákat sorol fel a jócselekedetekről. Ezek között említi: senkit ne szidalmazzunk, ne veszekedjünk, gyöngédek legyünk, teljes szelídséget tanúsítsunk minden ember iránt. A jó cselekedetekről nem elég beszélni, hanem tenni is kell azokat.

Kedves Olvasó! Ezen a héten minden reggel, amikor felkelsz tűz ki magad elé egy jó cselekedetet, amit aznap megteszel. Este pedig köszönd meg Istennek, hogy segített neked valóra váltani az aznapi  célkitűzésed. Kezd a jócselekedetek gyakorlását a legszűkebb környezetedben, és meglátod nagyon sok jót lehet tenni ott, ahol élsz! Jót tenni jó. Ámen!

Imádság:  Gondviselő Atyám, köszönöm mindazt a sok jót, amit  a mindennapokban kapok tőled. Segíts, hogy ne szidalmazzak másokat, hogy ne veszekedjek, hogy türelmes legyek, hogy szelídséget tanúsítsak mások iránt, hogy ne a rosszat, hanem a jót keressem mindenben és mindenkiben! Ámen!

Sebestyén Elek Előd