Húsvét arcai – prédikáció

toll„Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől. Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk: Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették. Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és elmentek a sírhoz….

Asszony, miért sírsz? Kit keresel? Ő azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom. Jézus nevén szólította: Mária! Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: Rabbuni! – ami azt jelenti: Mester. (Jn 20,1-3 és 15-16)

Sokan szeretnek festeni. Most hadd vegyünk mindannyian ecsetet a kezünkbe, és együtt fessük meg a húsvéti eseményeket. A vásznon három alak kontúrja rajzolódik ki, akiknek viszont a színeket együtt adjuk meg. Az első a Mária alakja, a második a Péteré, a harmadik pedig Jézusé.  Vegyük sorra a bibliai szereplőket, és ahogy megrajzoljuk őket, az események szálai is kibontakoznak előttünk.

Az első a Mária arca. A nyitó jelenetben Mária, aki mellékszereplő, látja, hogy a követ elmozdították a sírról. Ő természetesen reagál erre: “Elvitték az Urat a sírból” (Jn 20,2). Hinni még nem hisz. Majd Péter és a többi tanítvány kap helyet az események színpadán. A következő jelenetben pedig ismét Mária lesz a főszereplő. Még mindig a természetes magyarázattal kísérletezik. Hinni akkor kezd, amikor meghallja és meglátja az Urat. Jézus hangját végül fölismeri báránya. De ki is volt Mária Magdolna? Az evangéliumok összesen hét alkalommal említik Jézus különböző női kísérőinek neveit. A felsorolások közül hat Mária Magdolnát említi elsőként, a hetedik bejegyzés Jézus anyját helyezi a sor elejére, míg másutt Mária Magdolna egyedül szerepel. A Jézussal való kapcsolatában Máriát úgy mutatják be, mint a nő, aki „szolgálatára volt”, ill. aki „gondoskodott róla”. A négy evangélium pontosan megegyezik abban, hogy a Jézus temetése utáni napon Mária Magdolna azok között volt, akik először a sírhoz mentek. Az utolsó evangéliumi megjelenésekor pedig – Márk és János evangéliumában – ő az, aki először beszél a sírnál a feltámadt Jézussal, de Máté evangéliuma szerint is, amikor Jézus először megjelent, a másik Mária (Jézus anyja?) társaságában ott volt Mária Magdolna is. A fentieken kívül mindössze még egyetlen megjegyzés szerepel az evangéliumokban, amely Mária Magdolna „vétkére” utal. Ezt a Lukács-féle bemutatásban találjuk, majd az utalás megismétlődik a feltámadási jelenetben. Egyes feltételezések szerint (E. Hennecke) Mária Magdolna Jézus bizalmasaként – János evangéliuma szerint – megelőzte a tanítványokat, magát Péter apostolt is. Mindezt azonban a gnosztikus és apokrif irodalom hatásának is lehet tekinteni, így a kérdés történetileg megnyugtató módon egyelőre nem dönthető el. Viták folynak továbbá arról is, hogy Mária Magdolna, Betániai Mária valamint a „bűnös nő” nem azonosak-e? Mind az azonosításnak, mind a megkülönböztetésnek helye lehet. A Lukács evangéliumában ezt olvassuk: „Vele volt a tizenkettő és néhány asszony, akiket a gonosz lelkektől és a különféle betegségektől megszabadított: Mária, melléknevén magdalai, akiből hét ördög ment ki.” (Lk 8,2). Még mielőtt vádaskodni vagy általánosítani kezdenénk, le kell szögeznünk, hogy Mária sem volt bűnösebb, mint közülünk bárki. Egy bűnös ember volt, akit meggyógyított Jézus. Mária nagyon hálás volt. Jézus hű követője maradt. Ott állt a kereszt alatt Máriával, a Jézus anyjával és a többi asszonnyal. Most pedig arról olvasunk, hogy már korán reggel a Jézus sírjához igyekezett. A sírhoz érkezve nem értette, hová lett Jézus. Először nem hisz, de amikor meghallja Jézus szavát, felismeri a halált legyőző Megváltót. Hány Máriához hasonló ember él ma is ebben a világban. Sok mindenben hasonlítunk hozzá. Nekünk is vannak bűneink. Hajlamosak vagyunk arra, hogy másokét nagyobbnak lássuk a magunkétól, de ez még nem tesz bűntelenné senkit. Hasonlítunk hozzá a bűneinkkel. Jézus minket is meggyógyít. Aki élete során találkozik Jézussal, azt feloldozza bűnei alól. Megtisztítja, és új életet ajándékoz neki. Lehet te is átélted már ennek a csodáját. Talán egy nap a templomban, vagy otthon bibliaolvasás közben megérintette Jézus a te szívedet is. Érezted, hogy szakítanod kell a bűneiddel, a múltaddal. Ő új életet ajándékozott neked. Mária Magdolna hálás volt, és örökre Jézus követője maradt. Vajon a te szívedet eltölti-e a hála? Hűen követed-e Mesteredet?

A második a Péter arca. Péter és a szeretett tanítvány, a főszereplők a sírhoz sietnek. Látják a halotti lepleket és a fejét takaró kendőt. Pétert ez zavarba hozza, de a szeretett tanítvány hittel válaszol erre: “Látta és hitt”. Ez a szeretett és szerető tanítvány keveset látott, mégis hitt. A tanítványok, akik a második jelenetben lépnek színre, a következő jelenetben a középpontba kerülnek. Először félnek, majd a félelem örömmé változik az “Úr láttára” (Jn 20,20). Számukra az adja a hitet, amit látnak. Péter az Újszövetség szerint Bethsaidából származott, de Jézus Krisztus idejében Kapernaumban élt testvérével, Andrással. Az is bizonyos, hogy Péternek volt felesége, de leszármazottairól csak későbbi korok legendái írnak. A Genezáreti tavon halásztak. Akkor is éppen hálót vetettek ki a tó halaira, amikor Jézus megkérte, hogy legyen a tanítványa. A Biblia szerint ekkor a következőket mondta Péternek: „Kövessetek engem, és azt mívelem, hogy embereket halásszatok.” (Mt 4,19) Péter pedig ment, és Jézus legbuzgóbb tanítványává vált. Az írások szerint ezért is fogadta olyan hitetlenül tanítómestere azon állítását, hogy meg fogja tagadni. Péter ezt nem akarta elhinni, és így felelt: „Ha mindnyájan megbotránkoznak is te benned, én soha meg nem botránkozom.” (Mt 26,33) Ekkor hangzott el Jézus ismert mondata, vagyis „Azt mondom néked, ezen az estén, míg a kakas kukorékol, háromszor fogsz engem megtagadni”. Miután Jézust letartóztatták, Péter valóban háromszor tagadta le, hogy tanítványa volt, csak hogy életét mentse. Amikor a kakas megszólalt, Péternek eszébe jutottak Jézus szavai, és megbánta tettét. Innentől még buzgóbban hitt, és hirdette Jézus igéjét. Péter halász volt, akit Jézus emberhalásszá hívott. Az ő arcában is felismerjük a mienket. A húsvéti történetből Péter tekintetében a kereső ember arcát látjuk. Krisztus követőjét, aki Mesterét keresi. Ki az, aki most e sorokat olvassa és ne volna Krisztusnak elhívott követője? Senki. Jézus téged is elhívott arra, hogy embereket vezess a hit útjára. A lelkipásztorokat, hogy nagyobb közösségekben halásszák a lelkeket Krisztus anyaszentegyházába. De mindenkit, hogy a családjában összegyűjtse, és Jézushoz vezesse a szíveket. Cseppet sem könnyű feladatot bízott ránk Krisztus. Vannak helyzetek, amikor nekünk sem könnyű megállni a bástyán. Amikor ideig-óráig felhők takarják el előlünk Krisztust. Félelem költözik a szívünkbe, és ilyenkor néha még mi is megtagadjuk, hogy az Ő tanítványai vagyunk. Péter megszégyellte magát. Megbánta, amit tett, és később még nagyobb lelkesedéssel és bátorsággal tett bizonyságot mások előtt Megváltójáról. Ez a bátorság és erő hassa át a te életedet is, hogy mindig bátran tehess bizonyságot a feltámadott Krisztusról.

A harmadik a Jézus arca. Krisztus arcvonása bizonyára jól ismert mindannyiunk előtt. Ki ne ismerné az ő szeretettől ragyogó tekintetét. A megbocsátó, a gyógyító, a csodát tevő tekintetet. Milyen sokszor találkoztál már ezzel a tekintettel! Az Ő megbocsátó szeretete ragyogott fel, amikor talán gyermek- vagy felnőttkorodban valami óriási hibát követtél el. Talán még szégyent is hoztál a családodra, de ők nem haragudtak rád, megbocsátottak neked. Az Ő gyógyító szeretette vitt fényt az életedbe, amikor a betegség miatt összeszorult a szíved. A könnyeidtől nem láttad a kiutat. Nem tudtad, hogyan tovább. Meggyógyulsz-e, vagy az, akinek a betegágya mellett virrasztasz? És egy nap meghallgattattak az imádságaid. Krisztus gyógyító tekintete ragyogott rád. Az Ő csodát tevő tekintetét láttad meg talán egy olyan helyzetben, amikor teljes reménytelenségben voltál.

Amikor évekkel ezelőtt autóstoppal utaztam és beültem egy idegen autójába, aznap nem tudtam, hogy Jézus csodáját fogom megtapasztalni. Megérkeztünk Münchenbe. Az egyik benzinkútnál kiszálltam az autóból. Nem vettem észre semmit. Mindent rendben találtam. Úgy éreztem, hogy némi élelmet kell vásárolnom magamnak. Ekkor fedeztem fel, hogy az összes pénzem és iratom az autó csomagterében maradt. Egy idegen országban voltam, amelyiknek a nyelvét sem ismerem. Mégis valami végtelen nyugalom töltött el. Hittem abban, hogy az autós rövidesen visszahozza majd az irataim és a pénzem is. Nem tudtam, hogy milyen távolságot kell még megtegyen a városban. Azt sem, hogy egyáltalán belenéz-e a csomagtérbe aznap. Sőt, még azt sem tudtam, hogy becsületes ember-e? Bíztam Isten gondviselésében. És valóban átélhettem aznap a krisztusi csodát. Ő visszavezette az idegent, és az mindenemet visszahozta. Abban a pillanatban úgy éreztem Jézus gondviselését és csodáját élem át. Bizony sokszor tekint ránk Jézus csodát teremtő gondviselésével. És most a húsvéti történetből megtudjuk azt, hogy Jézus sokszor halk és szelíd hanggal is szól hozzánk. Ha jól figyelünk erre a hangra, akkor felismerjük Őt.

Jézus így szólt Máriához: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel? Ő azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom. Jézus nevén szólította: Mária! Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: Rabbuni! – ami azt jelenti: Mester.” (Jn 20,15-16) Amíg Mária a könnyeivel küszködött, amíg kétségbe volt esve, nem ismerte meg Jézust. Nem tudta, hogy a Megváltó szól hozzá. Amíg nem szólította a nevén, addig azt hitte, hogy egy idegen szól hozzá. Ám, amikor Jézus a nevén szólítja, azonnal felismeri szelíd hangját. Milyen jó, hogy Jézus szólt ehhez a könnyes szemű, bánatos asszonyhoz. Milyen jó, hogy a feltámadt Jézus hozzánk is szól. Saját nevünkön ismer, és számon tart minket. Milyen jó, hogy sokszor megszólított a neveden téged is. „Gyermekem, ne aggódj, ne sírj! Veled vagyok, én legyőztem a halált! Nem hagytalak el, és nem hagylak el téged!” Ugye sokszor hallottad már szelíd szavát? Megismertük tehát, hogy Jézus arca a megbocsátó, a gyógyító, a csodatevő és a halál felett is győzedelmeskedő arc. Tudod, kedves testvérem, hogy miért olyan szép ünnepük a húsvét? Nem azért, mert ilyenkor újjáébred a természet, hanem azért, mert Jézus feltámadása azt üzeni számunkra, hogy van új élet a földi elmúlás után. Azért, mert a feltámadt Krisztus téged is, és engem is megkeres most az ünnepen – de minden más nap is -, hogy nevünkön szólítson minket és megkérdezze: „Miért sírsz? Kit keresel? Töltse ma be a szívedet a hála és az öröm, hogy neked élő Krisztusod van, aki érted vállalta a kereszthalált.

Kedves Olvasó! A mai prédikációból három tekintet ismerhettünk meg. Egy képzeletbeli festményre együtt rajzolhattuk fel a bűneitől megszabadult, új életet kapott magdalai Mária arcát. Megformáztuk az emberhalásszá vált, tagadó, de tetteit megbánó Péter arcát. És újra magunk előtt láttuk Jézus szelíd arcvonását, miközben jobban megismerhettük a feltámadott Krisztus arcát. Vajon a három tekintet közül a mienk melyikhez hasonlít jobban? Talán egy kicsit mindenkinek az arcvonásában felfedeztük a mienket is. Segítsen minket a mennyei Atyánk, hogy a mi arcunkon keresztül is Jézus tisztasága és szelídsége sugározzon ebbe a világba! Ámen.

Sebestyén Elek Előd

Útelágazás – újévi prédikáció

tollMost azért eredj, elküldelek téged a fáraóhoz és hozd ki az én népemet, az Izrael fiait Egyiptomból.” (2 Móz 3,10)

Szeretsz-e utazni?  Sokan vannak, akik örömmel indulnak egy-egy útnak, de sokan vannak olyanok is, akik az otthon biztonságát kedvelik, és nem szívesen mennek sehová. Vannak utak, amelyeket kihagyhatunk, nem kell megtennünk, és van olyan út is, amin ha akarunk, ha nem, de járni kell. Ilyen az életünk útja, amelyre Isten elindított és azon haladni kell.

Az év végéhez érkezve és egy új év küszöbén megállva, egy útelágazáshoz érkezett az életünk. Ennél az elágazásnál két irányba halad tovább az út. Ma nem lesz nehéz a helyzetünk, mert mind a két útra ráléphetünk és néhány lépést meg is teszünk azokon. Nem kell választani a kettő között, mert mind a kettő Isten felé vezet. A különbség az, hogy más-más korba vezetnek minket: az első út Mózes korába irányít vissza bennünket, a második pedig a jelenbe.

Hadd induljunk el tehát az első irányba, ami a messzi múltba kalauzol vissza: az egyiptomi fogság korába. Jákob Egyiptomba vándorolt családja megsokasodott, és az új fáraó már nem ismerte József érdemeit és veszélyt látott az izraelitákban. Ezért Pitom és Ramszesz városokban robotmunkára kényszerítette az izraelitákat, hogy így vessen gátat a szaporodásuknak. Amikor a fáraó látta, hogy rendelete eredménytelen maradt, utasította a bábákat a születendő fiúgyermekek megölésére, csak a lányokat hagyhatták életben. A bábák azonban nem engedelmeskedtek, és az izraeliták száma tovább növekedett. Ezután következett Mózes története és küldetése. Anyja hónapokig rejtegette a gyermeket. Amikor tovább nem titkolhatta a fiút, egy szurokkal bekent kosárba tette, és a folyó partján a nád közé helyezte, remélve, hogy valaki megtalálja és megszánja. A fáraó leánya látta meg, megszánta, magához vette, és a Mózes nevet adta neki. Mózes a királyi udvarban is izraelitákhoz tartozónak vallotta magát. Amikor felnövekedett, felkereste népét és segíteni próbált nekik. Egy alkalommal Mózes megölt egy izraelitát ütlegelő egyiptomit, és emiatt menekülni kényszerült Midiánba. Itt élt idegenként, majd megházasodott, és megszületett fia is. Apósa Midián papja. Isten azonban nem feledkezett meg szorongatásban szenvedő népéről és meghallgatta imájukat. Egy égő csipkebokorban Isten kinyilatkoztatta neki szent nevét. Majd azt a megbízatást adta, hogy Izraelt szabadítsa ki a fáraó kezéből. A vonakodó Mózesnek megerősítésül csodajeleket tett és szóvivőül Áront rendelte mellé. Mózes ekkor elfogadta a küldetést, és családjával együtt visszatért Egyiptomba. Mózes és Áron a fáraó elé járultak, hogy engedje meg az izraeliták kivonulását a pusztába. A 10 csapás után a fáraó elengedte a népet. Az izraeliták Ramszeszből Szukkot felé indultak. Szukkotból a Sás-tenger menti pusztán vezető úton mentek tovább. Isten nappal felhőoszlopban, éjjel tűzoszlopban haladt velük, hogy mutassa az utat.

A fáraó azonban megbánta, hogy elengedte az izraelitákat, ezért harci szekerekkel felszerelt seregével üldözőbe vette őket. Az Úr parancsára Mózes a tenger partján kinyújtotta kezét, és Isten erős széllel visszaszorította és kiszárította a tengert. A kettévált víz között az izraeliták átkeltek.

Egyiptomból a Sínai-hegyig Isten gondoskodása kísérte útján a választott népet. Az izraeliták a Sás-tengertől a Sur pusztája felé vették útjukat. Háromnapi menetelés után nem találtak vizet, és Marába érve is csak keserű vízre bukkantak, ezért zúgolódni kezdtek Mózes ellen. Mózes Jahve parancsára egy fát dobott a vízbe, amitől az édessé vált. Marából Elimbe tartottak, ahol bőséges vízforrások várták őket. Innen Szin pusztájába jutottak. A pusztában az izaraeliták ismét zúgolódni kezdtek Mózes és Áron ellen az éhség miatt. Isten azonban húst és kenyeret ígért a népnek: fürjek lepték el a tábort, és manna hullott a tábor környékére. Az izraeliták táborról táborra vándoroltak Szin pusztájában. Refidimnél lázongás tört ki a vízhiány miatt, Mózes azonban botjával a sziklából vizet fakasztott. Mózes ezzel vétkezett. Isten arra kérte Mózest, hogy szóljon a sziklához és abból majd iható, édes víz fakadt, de Mózes népe elégedetlensége miatti dühében kétszer ráütött a sziklára, így fakadt belőle víz.

Egyiptomból való megmenekülésük után három hónappal Sínai pusztájában, a Sínai vagy Hóreb heggyel szemben táboroztak le Izrael fiai. Isten megjelent Mózesnek és szövetséget ajánlott fel, amelyet a nép készséggel fogadott.   Isten közölte a szövetség feltételeit a tízparancsolatban, amelyet Mózes elmondott a népnek. Másnap égőáldozatot mutattak be, felolvasta a szövetség könyvét, a nép pedig ígéretet tett Jahve parancsainak megtartására. Mózes ezután meghintette a népet a szövetség vérével.

Mózes Isten hívására felment a hegyre, hogy átvegye a kőtáblákat a törvénnyel és a parancsokkal, a népet pedig Áronra és Hurra bízta. Mózes negyven nap és negyven éjjel maradt a hegyen, ahol Isten átadta Mózesnek a két kőtáblát a törvényekkel. A nép, amikor látta, hogy Mózes késlekedett lejönni a hegyről, Istenről képmást – aranyborjút – készíttetett magának Áronnal, hogy így imádja az egyiptomi szolgaságból magszabadító Istenét. Jahve a hegyen figyelmezteti Mózest a nép elpártolására. Amikor Mózes, kezében a kőtáblákkal, visszatért a táborba és látta az aranyborjú körül táncoló népet, a hegy lábánál összetörte a kőtáblákat, az aranyborjút elégette. Magához szólította azokat, akik hűségesek maradtak Jahvéhoz. Lévi fiai Mózes mellé álltak, és leszámoltak a táborban az elpártolókkal. Isten parancsára Mózes két új kőtáblát készített, és másnap ismét felment a Sínai hegyre, ahol Jahve felírta rá azokat a szavakat, amelyek az eltört táblákon voltak.

Mózes és a választott nép hosszú és cseppet sem könnyű utat tettek meg, amíg elérkeztek az Ígéret földjére. Mózes nehezen vette rá magát a nép vezetésére, de mégis engedelmeskedett az Úr kérésének. A választott nép pedig örömmel indult útnak a rabszolgasorsból. Mégis voltak az út során helyzetek, amikor egyesek visszakívánkoztak az egyiptomi húsosfazekak mellé, a stabilitást jelentő szolgasorsba.

A messzi múlt útjáról visszatérve, hadd lépjünk az útelágazás másik irányába: a jelenbe. Egy képzeletbeli utazásra hívlak most téged. Ülj be az autóba és helyezd magad kényelembe. Állítsd be a visszapillantó tükröt, az ülést, mert az autóvezető te leszel. Egy hosszú útra indulsz. Ezen az úton te dönthetsz arról, hogy mikor indulsz. Indulhatsz reggel vagy este. Ha este, akkor kevesebben lesznek az úton, de a sötétből bármikor eléd ugorhat a veszély. Ha nappalra tervezed az utazást, akkor a világosságban csak lassabban haladhatsz.  Sokkal többen lesznek kint az úton, de messzebbre láthatsz. Sok veszély leselkedhet azonban így is rád. Az utad egyenes útszakaszokon haladhat át, ahol könnyebb haladni, nagyobb sebességre válthatsz, de kevés időd marad arra, hogy megcsodáld a körülötted levő tájat, mert a nagy sebesség miatt, biztonságosabb ha az utat nézed. Életednek is vannak ilyen egyenes szakaszai, amikor könnyebb előre haladni. Amikor a sikerek, az egészség sebességével száguldhatsz és pillanatok alatt megelőzhetsz másokat. Ugye örömmel haladsz ezen az útszakaszon? Ám nemsokára településeken át vezet az út. Itt lassítani kell. Vissza kell venni a sebességből, mert bármelyik pillanatban bárki áthaladhat előtted az úttesten. Itt több mindenre kell figyelned, a kerékpárosokra és a gyalogosokra is. Ha óvatlan vagy, vagy nagy sebességgel haladsz könnyen balestet okozhatsz. Nem biztos, hogy a te hibádból. Vannak felelőtlen autóvezetők, kerékpárosok és gyalogosok, akik azt hiszik, hogy csak az övék az út. Akik ismerik a maguk jogait, de nem tőrödnek a másikéval. Akik lehet, hogy annyira lelassítanak előtted, hogy a te haladásodat is gátolják. De ha megelőzöd őket, akkor dühödten visszaelőznek és az úttest közepén megállnak előtted, hogy te is megállj. Felelősségre vonnak, hogy hogyan merted őket megelőzni. Bizony, az új évben is lesznek olyan emberek, akik irigyek lesznek rád. Akiket nem érdekel majd az, hogy te is haladnál a lehetőségeidnek megfelelően a törvények betartásával, őket mégis zavarni fogja, ha megelőzöd őket, akkor is ha jól tudják, hogy útban vannak előtted és akadályozzák az előrejutásod. Lesznek kerékpárosok, akik párosával haladnak előtted, és hiába észlelik a közeledésed, akkor sem térnek le az úttest szélére vagy egymás mögé. Neked kell nagykörben kikerülnöd őket, ha nem szeretnél összeütközni velük. Bizony, lesznek az új évben is önző emberek, akik azt hiszik, hogy minden az övék, és minden körülöttük forog. Akik hiába tudják, hogy nekik az útszélén kellene haladni, akkor is fontoskodni akarnak, és az út közepére hajtanak. Lesznek gyalogosok, akik csak annyit tudnak, hogy a gyalogátjárón nekik van elsőbbségük, és eszük ágában sincs körülnézni, mielőtt rárohannak az átjáróra. Ha te nem vagy elég figyelmes és gyors, könnyen baleset történhet és mindenki téged fog hibáztatni. Bizony, lesznek ebben az évben is olyan emberek, akik csak a saját maguk jogait ismerik, és körültekintés nélkül gázolnak át mindenen.

Folytassuk tovább az utazást, ha már néhány településen áthaladtunk, előbb-utóbb kanyaroktól gazdag emelkedőkön halad tovább az utunk. Itt is lassítani kell. Csak alacsony sebességgel tudsz előrejutni, de mindig itt a legszebb a táj. A kanyarok a völgyből a magasba, a magasból a völgybe vezetnek el. Ha felérsz a csúcsra, a legszebb kilátás tárul eléd. Sok kanyar lehet az életedben: a betegséged, amely visszafog az előrehaladásban. Arra figyelmeztet, hogy vissza kell venni a tempóból, a munkahajszából. Csak békében és csendben éld az életed! Kanyar lehet egy-egy veszteség, amikor valamit vagy valakit elveszítesz, és ez ráébreszt arra, hogy az életed nem a múltra kell visszanézzen és nem a jövőben kell kalandozzon, hanem mindennap hálás kell lenned azért, akid és amid megvan. Ma kell örülnöd, és megbecsülnöd azt, amit kaptál Istentől! Ma értékeld azt, hogy reggel feltudsz kelni az ágyból. Vannak testrészeid és dolgozni tudsz. A kezed kinyújthatod, hogy megfogd a hitvesed kezét. Ajkaidat kinyithatod, hogy elolvasd a gyermekednek vagy unokádnak a legszebb mesét. Lábaidra cipőt húzhatsz, hogy elindulj és meglátogass egy öreg édesanyát vagy édesapát, egy megtört szívű barátot vagy szomszédot. Sokféle kanyar akad a mi életünkben is, ami lelassítja az élet útján való gyors haladást. Kanyarok, amelyek Istenre és egymásra irányítják a figyelmünket. Amelyek elcsendesedésre kényszerítenek, és amelyektől, ha tovább haladunk, ráébredünk arra, hogy milyen szép helyeken is vezettek át ezek minket. Lelkünk a magasságba, Isten felé emelkedett, és átértékeltük az életet.

Az utazás során te döntheted el, hogy kiket viszel magaddal. Haladhatsz egyedül és magad mellé fogadhatsz másokat is. Ha azt szeretnéd, hogy vidám, élményekkel teli és biztonságos legyen az utazásod, akkor kérd meg Jézust, hogy üljön melléd. Mondd el neki, hogy melletted van hely a számára. És azt is, hogy szeretnéd, ha mindig ott lenne veled. Mondd el a szeretteidnek, hogy melletted még sok hely van a számukra is. Azt szeretnéd, ha egy olyan közös úton haladhatna az életetek, ahol csak lassan lehet haladni, ahol észre kell venni a másikat, ahol nem lehet lelketlenül átgázolni a másik emberen, ahol a megpróbáltatások közelebb visznek Istenhez és egymáshoz. Ugye milyen jó, hogy nem egyedül kell járni ezen az úton? Hogy magunkkal vihetjük Jézust, és mindazokat, akik fontosak nekünk. Hogy kinyithatod autód ajtaját, és elmondhatod: „Jertek, foglaljatok helyet mellettem, mert én nem akarok magányosan utazni!”

Kedves Olvasó! Egy évet lezárva újra mérföldkőhöz érkezett az életünk. A prédikáció egy útelágazás elé vezetett minket. Az egyik út az Egyiptomból a Kánaán földjére tartó választott nép hosszú vándorlását mutatta be. Amíg erről olvastunk, láthattuk és érezhettük, hogy Isten vezetésével a leghosszabb út is szép lehet. Ha engedjük, hogy Ő vezessen, akkor életünk valaminek a rabságából a szabadság felé vezet. A másik út egy jelenkori utazásra indított minket. Amíg erről olvastunk láthattuk, hogy minden úton vannak egyenes részek, amikor minden szépen halad az életünkben. Ám vannak útszakaszok, amikor lassítani kell, amikor oda kell figyelnünk a mellettünk haladó emberekre is. Mindeközben  meggyőződhettünk arról, hogy akkor igazán szép és biztonságos az utunk, ha nem magányosan, hanem magunk mellett Jézusnak és szeretteinknek helyet adva halad az életünk. Ámen!

Imádkozzunk azért, hogy minden út közelebb vezessen minket Istenhez az új évben is!

Sebestyén Elek Előd

Szentháromság – prédikáció

toll„Halld Izráel: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr!” (5 Móz 6,4)

Keresztyén testvérem! Engedd meg, hogy ez alkalommal három pogácsát helyezzek lelked tarisznyájába, amelyből bármikor táplálkozhatsz. Az első pogácsa az Atya, a második a Fiú, a harmadik pedig a Szentlélek nevet viseli. Mialatt sorra megismerkedünk a három pogácsával, jobban megismerjük a Szentháromság egy Istent is.

Az első pogácsa az Atya Istenről szól. Ennek a pogácsának azt a nevet is adhatnánk, hogy ÖNZETLENSÉG. Ahhoz, hogy megismerjük e pogácsa belső tartalmát és megtudjuk, hogy mit is jelent az Atya Isten számunkra, az Ábrahám történetének egy részét osztom meg veled. Isten próbára tette Ábrahám hitét. Azzal a feladattal bízta meg őt, hogy ha valóban erősen hisz ígéretében, akkor fogja az egyetlen fiát: Izsákot és áldozza fel a Mórijah hegyén. Ábrahám engedelmeskedett az Úrnak. Fogta Izsákot és két szolgáját, hogy véghez vigye a hegyen mindazt, amit kért tőle Isten. Ám mielőtt a hegyre felértek volna, a két szolgának megparancsolta, hogy ők maradjanak hátra és Izsákkal folytatta tovább az utat. Együtt vitték az áldozathoz szükséges eszközöket. Izsák a hátán vitte a fát. Amikor megérkeztek a helyszínre, Izsák megkérdezte apjától, annak ellenére, hogy minden, megvan ami az áldozáshoz szükséges, mégis maga az áldozat hol van? Ábrahám bölcsen válaszolt és ezt mondta: „Isten majd gondoskodik róla.”

Keresztyén testvérem! Milyen erős hite lehetett Ábrahámnak, amikor elindult, hogy egyetlen gyermekét áldozza fel. Nem utasította vissza az Úr kérését és nem fordult vissza. Pedig egyáltalán nem volt könnyű helyzetben, hiszen jól tudta, hogy csak Izsák által teljesedhetik be az ígéret, miszerint Isten nagy néppé teszi őt. És most, lám az egyetlen gyermekét, aki a jövendőt hordozza viszi az oltárra. Milyen nehéz lehetett Ábrahámnak, hiszen minden szülő mennyire aggódik és vigyáz a gyermekére. Ügyel arra, hogy semmi baja ne essék. Mindentől óvja, nemhogy még életveszélyes helyzetnek tegye ki, amelyben elveszítheti a gyermekét. A gyermekében látja a jövőjét, a biztonságot, és bízik abban, hogy azt a gondoskodást, amit belefektetett idős korában visszakapja majd.

Amikor Ábrahám az oltárra fektette gyermekét, Isten megbizonyosodott arról, hogy valóban rendkívül erős a hite. Hang szólalt meg, mely így szólt: „Ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy.” Végül egy, a szarvánál a bokorban fennakadt kost áldoz fel Ábrahám Istennek az oltáron.

Az Ábrahám történetéből láthatjuk, hogy milyen önzetlen az igazi atya. Képes a legdrágább kincsét is feláldozni. Ilyen a mi gondviselő jó Atyánk, aki képes volt önzetlenül az ő egyszülött fiát értünk, emberekért feláldozni. Ábrahám önzetlen áldozatott tett volna Istenért, Az Úr pedig önzetlen áldozatott hozott értünk, emberekért. Az ATYA ezt jelenti számunkra.

A második pogácsa a Fiú Istenről szól. Ennek azt a nevet is adhatnánk, hogy TOLERANCIA. Betekintve a pogácsa tartalmába Jézus egy újabb jellemvonását ismerhetjük meg. Jól ismerjük már Jézusnak tekintetét, ám most egy jellemvonása különösen kiemelkedik előttünk. Jézushoz a kapernaumi százados sietett, hogy segítséget kérjen tőle. Amikor odaérkezett hozzá, elmondta neki, hogy a szolgája beteg. Jézus mindenféle előítélet nélkül igyekezett is ahhoz, hogy elinduljon és meggyógyítsa a beteg embert. Nem foglalkozott azzal, hogy ki milyen nemzetiségű, vagy melyik társadalmi réteghez tartozik. Számára egy dolog volt lényeges, hogy aki bajban van, azon segíteni kell. Mindenkit egyformának látott és mindenkit elfogadott. A százados, mikor látta, hogy Jézus készül elindulni hozzá, csak annyit mondott: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj. Csak egy szóval szólj és meggyógyul az én szolgám”. Jézus, akkor így felet neki: ”Legyen a te hited szerint.” És az a szolga meggyógyult. Lám, Jézus milyen csodákat tud tenni azoknak az embereknek az életében, akiknek hitűk van. Ezt jelenti számunkra Jézus. Ő, a Fiú Isten mindannyiunkért jött, mindannyiunkat elfogad, és mindannyiunkat hite szerint meggyógyítja. Sok seb van a mi életünkben, a mi szívünkben is. Mindenkinek megvan a maga saját keresztje, amit hordoz. Jézus azt jelenti számunkra, hogy nem vagyunk egyedül, valaki ott áll mellettünk, valaki vigyáz ránk. Valaki elfogad minket és valaki segít. Bizonyára sokszor megtapasztaltuk már mi is egy-egy nehéz sötét éjszakán vagy nappalon, amikor egy betegágy mellett virrasztottunk és arra kértük Jézust, hogy ne hagyjon el minket. Segítsen, gyógyítson meg bennünket, vagy gyógyítsa meg őt, akiért annyira aggódunk, akinek annyira szeretnénk, ha az Úr még egy néhány nappal, néhány hónappal vagy néhány évvel megsokasítaná az életét. Szeretnénk, ha még sokáig együtt lehetnénk. Megtapasztaltuk már mi is nem egy alkalommal, és még meg is fogjuk, hogy Jézus meghallgatja a mi könyörgéseinket is. Gyógyít és csodákat tesz közöttünk. Jézus a társat, a gyógyítást jelenti számunkra.

A harmadik pogácsa a Szentlélek Istenről szól. Ennek a pogácsának azt a nevet is adhatnánk, hogy GYÓGYULÁS. Ha a tartalmába betekintünk, itt is egy csodálatos történetet láthatunk. A Biblia lapjain végiglapozva először az Atya Istent ismerjük meg, majd az Újszövetség hasábjain Jézust és a Szentlélek kitöltetését. Miután a tanítványok életében beteljesedett a Jézus által tett ígéret és kapták a Szentlelket, minden megváltozott  bennünk. A félénk emberek bátrak lettek, gyógyítani tudtak és csodákat tettek. Péter és János egyik alkalommal, amikor Jeruzsálemben az Ékes kapuhoz érkeztek egy sánta koldussal találkoztak. Ez a koldus a mindennapi fennmaradásához próbált alamizsnát koldulni az emberektől, hiszen munkaképtelen volt, és neki is élni kellett. Amikor a tanítványok meglátták ezt a koldust, megesett rajta a szívük. Péter akkor hozzáfordult és azt mondta neki: „Aranyom és ezüstöm nincsen, de amim van azt odaadom neked. A Názáreti Jézus nevében mondom, kelj föl!” Péter megfogta ennek az embernek a kezét, felemelte és lám, megtörtént a csoda. A Szentlélek ereje által meggyógyult. A tanítványok sokkal többet adtak ennek a koldusnak, mint amit aranyban vagy ezüstben ki lehet fejezni. Az egészségét kapta vissza, ami többet jelent mint bármennyi pénz. El tudjuk képzelni, hogy milyen boldog lehetett ez a meggyógyult ember, mert tudta, most már új életet kezdhet. Isten ugyanígy munkálkodik közöttünk is az Ő Szentlelke által. Néha sokkal többet kapunk tőle, mint amit kérünk, vagy amit egyáltalán megérdemelnénk. Néha csak azért imádkozunk, hogy valaki egy kedves szót szóljon hozzánk és ehelyett Istentől nemcsak egy kedves szót kapunk. Embereket küld oda mellénk, akik meghallgatnak minket, akik kedvesen szólnak hozzánk, és akik vigyáznak ránk. Néha csak valami apró örömöt kérünk Istentől, de valami sokkal hatalmasabbal ajándékoz meg minket. Talán egy gyermek vagy unoka születésével, akinek érkezése szóban ki nem fejezhető öröm számunkra.  Ugye milyen sokszor megtapasztaltuk már mi is, hogy valamit kértünk az Urtól és tőle többet is kaptunk, mint amire számítottunk, vagy mint amit reméltünk? Szentlelke által Ő bizony ma is tevékenykedik közöttünk. Embereket indít el felénk és indít néha minket mások felé, hogy egymásnak megbocsássunk, egymást szeressük és egymásnak kedvesességet, örömöt vigyünk.

Isten ez alkalommal három pogácsát helyezett a lelkünk tarisznyájába útravalóul. Az első önzetlenséget, a második a toleranciát, a harmadik pedig a gyógyulást tartalmazza magában. Vigyük nap mint nap lelkünkben ezt a táplálékot, hogy amikor úgy érezzük szükségünk van rá, legyen miből erőt, bátorítást merítsünk!   Ámen!

Imádság: Atyám! Köszönöm neked, hogy szent igéddel táplálod lelkemet. Legyen áldásod az egyház-, a családok-, és a nemzet egységén! Ámen!

Sebestyén Elek Előd

EGYSÉG 

toll„A hívõk sokaságának pedig szíve-lelke egy vala; és senki semmi marháját nem mondá magáénak, hanem nékik mindenök köz vala. És az apostolok nagy erõvel tesznek vala bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról; és nagy kegyelem vala mindnyájukon. Mert szûkölködõ sem vala õ közöttük senki; mert valakik földek vagy házak birtokosai voltak, eladván, elhozák az eladottak árát,És leveték az apostolok lábainál: aztán elosztatott az egyesek közt, a mint kinek-kinek szüksége vala.József is, ki az apostoloktól Barnabásnak neveztetett el (a mi megmagyarázva annyi, mint Vígasztalás Fia), Lévita, származása szerint ciprusi. Mivelhogy néki mezeje vala, eladván, a pénzt elhozá, és az apostolok lábainál letevé.” (ApCsel 4,32-37)
 
Kedves Olvasó! Egy ideális világot hogyan képzelnél el? Lehet, sokféle válasz hangzik el, de egy biztos, hogy mindenki egy olyan világot lát maga előtt, ahol nincs szegénység, nincs veszteség és nincsenek könnyek.
Most az Ige tükrén keresztül megnézzük, hogy hogyan hoztak létre egy élhető, számunkra is ideális környezetet maguknak az apostolok és az első keresztyének, majd szemügyre vesszük, hogy mi vesz minket ma körül. Végül pedig arról olvashatunk, hogy Jézus mit üzen nekünk.
A fent olvasható igében egy ideális világ tárul elénk. Akik hittek, együtt voltak, mindenük közös volt. Vagyonukat, javaikat eladták, szétosztották mindenkinek, ahogyan éppen szükség volt rá. Az apostolok korában megvalósult az, amire ma nagyon sokan vágynak, és amit talán sokan gyanakvással hisznek el. Jézus tanítása valósággá válik az őt követők között. Meghallgatták szavait és igyekezetek aszerint élni. Úgy élték meg a közösséget, hogy mindenüket megosztották egymással. Nem sajnálták amijük volt, eladták és elosztották. Mindez az egymásról való teherhordozást jelentette, ami bizonyára nemcsak abban mutatkozott meg, hogy anyagilag segítették a másikat, hanem imádságaikban hordozták egymás sorsát, és ápolták a beteg testvéreiket. Ma, vajon hányan tennék meg azt, hogy mindenüket megosztva vagyonközösségben éljenek? Egymás terhét őszintén hordozzuk imádságainkban? Természetesen egy ideális világban a vagyonunkat nem kellene megosztani, mert mindenki szeretné a másikat és mindenkinek volna mindenből elég. A közösség a szegényeket önkéntes adományával segítette.  Jeruzsálemben – a kezdeti időkben – a Jézusban hívők szabad elhatározásán fordult, hogy a vagyonközösségre lépnek-e egymással vagy sem. Az előző fejezetek jelentései úgy értelmezhetők, hogy mindenki ezt tette, aki hívővé lett, tehát nem kivételes, hanem általános dolog volt körükben a vagyonközösségre lépés. Hogyan lehetett azzá? Most sértő lenne számunkra, ha azt mondanánk, hogy ezek a jeruzsálemi keresztények nem papokból és kedves hívekből álltak össze, hanem kikből? A hivők sokaságának egy volt a szíve-lelke- írja az Ige. Hívőkből álltak, akik hittek. Mit hittek? Tetteik alapján gondolhatjuk, hogy elhitték Jézusnak, hogy az Isten országa lehetséges. Elhitték, hogy Isten országa vagyoni különbségek megtartása mellett – fából vaskarika. Elhitték, hogy el kell indulni a különbségek megszüntetése felé. Pünkösd után voltak Jeruzsálemben nem kevesen, akik élet és vagyonközösségben éltek egymással. Nem az összes jeruzsálemi hívő élt egymással vagyonközösségben! De voltak, akik abban éltek. Ezzel indult a Jézusi három esztendő, s ez volt a pünkösd utáni folytatás is.
Ma, egészen más társadalmi körülmények között élünk, ami viszont nem változott, hogy ma is nagyon sok szegény és elesett ember él. Mit látunk a környezetünkben? Egyre több elszegényedett embert. Embereket, akik anyagilag állnak a csőd szélén és embereket, akik erkölcsileg, lelkileg váltak szegényekké. Akiknek nincs kihez fordulniuk, mert egyedül maradtak maguk bajával. Akik egyedül kell megharcoljanak a nélkülözéssel, vagy a lelküket ért sebekkel, és akik mellé kevesen állnak oda segítő kezet nyújtani. Mert lenézik, mert megvetik őket. Mert szégyen a szegényekkel társalogni, barátkozni. Látunk nagy, szekularizálódó közösségeket, ahol egy cél hajtja az embert, az hogy minél nagyobb vagyonra tegyek szert. A módszerek már nem számítanak, ha kell becsapom a másikat, ha kell gátlástalan vagyok, ha kell erkölcstelen vagyok. De, látunk egy másik közösséget is, akik keresik ma is Jézus keskeny ösvényét, akik a maguk kevesét örömmel osszák meg a bajbajutottakkal. Képesek tenni valamit a rászorulókért, mert van bőven a saját környezetünkben is olyan személy -akár családtag, akár barát-, akinek a mi segítségünkre van szüksége. Korunkat jól jellemzi a következő rövid történet: “
A régi Keleten bambuszból és papírból készített lámpásokat használtak, melyekben gyertya égett. Egy vak embernek, aki a barátjánál járt látogatóban egyik este fölajánlottak egy lámpást, hogy hazaútra vigye magával.
-Nincs szükségem lámpásra – mondta a vak.  Nekem mindegy sötét van-e vagy világos.
-Tudom, hogy az út megtalálásához nincs rá szükséged – válaszolta a barátja – , de ha nincs nálad, beléd ütközhet valaki. Vidd hát magaddal! A vak elindult a lámpással, és alig ment pár lépést, mikor valaki egyenesen belészaladt.
-Miért nem vigyázol – kiáltotta oda az idegennek -, nem látod ezt a lámpást?
-Kialudt a gyertyád, testvér! – felelte az ismeretlen.” A környezetünk tele van egymásba ütköző emberekkel.
Most pedig lássuk, hogyan élte meg Jézus a vagyonközösséget és milyen üzenetet vonhatunk le magunknak ebből. Jézus a három esztendőn keresztül a Tizenkettővel vagyonközösségben élt: Júdás volt a pénztárosuk, és közös pénzből vásároltak élelmet. Magán vagyonukat hozták-e be a közösségbe? Lukács jámbor asszonyai gondoskodtak-e róluk? A gyógyításban-tanításban részülők látták-e el őket gyógyításuk s tanításuk fejében? Mivel halászok voltak, bárkájuk volt, időnként halásztak-e, s azt tették pénzzé? – mindezekről a részletekről nincs tiszta képünk, de valószínűsíthető, hogy mindezek a források táplálták őket a mondott évek alatt. Egy bizonyos, hogy amikor az utolsó vacsorán Jézus megkérdezi őket: “Amikor elküldtelek titeket erszény, tarisznya és saru nélkül, volt-e valamiben hiányotok?” Ezt válaszolták neki: “Semmiben”. Élhető, nem nélkülöző, egészséges életet éltek, s közpénz alapján, vagyonközösségben. Egyetlen jelentés sincs magánkasszáról. Amikor Jézustól adópénzt kérnek, hogyan jut hozzá? “Menj a tengerhez, vesd be a horgot, és fog ki az első halat, amely ráakad. Amikor felnyitod a száját, találsz benne egy ezüstpénzt, vedd ki, és add oda nekik értem és érted” – mondja Péternek. Ha lett volna Jézus zsebében egy ezüst, vajon elküldte  volna-e Pétert?
Az ember vágya, hogy neki több jusson, mint embertársának. Hogy a gyerekünknek mindent meg tudjunk adni. A miénknek. Hogy a más gyerekének mi jut, az legyen az ő gondja! Ez nem Jézus szerinti gondolkodás. Jézus tanítása: szüntessük meg a pleonexiát, a többet birtokolni akarást.
A vagyoni különbséghez ragaszkodás, a vagyonbeli különbségek magam javára biztosítani akarása – örök forrása a verekedéseknek, a háborúknak. Nem jelent vele szemben védelmet a legerősebb katonai szövetség sem. 2001. szeptember 11-e óta ez nyilvánvaló. A többet birtokolni akaróknak azóta meg van üzenve a kérlelhetetlen s megnemszűnő háború.
Ha Jézusban őszintén hívő lenne minden ember, akkor azok élet- és vagyonközösséget alakítanának, s bizony nem hát milliárd ember eltartására alkalmas a Föld, hanem kétszer annyinak az eltartására is, ha nem a többet birtokolni akarás határozza meg a szívünket, hanem a megosztása egymással annak, amink van.
A tanítványok és a jeruzsálemiek hívők voltak, hittek Jézusnak, és megtalálták az útját és módját annak, hogy hogyan jussanak el az élet- és vagyonközösséghez. Ámen!
Sebestyén Elek Előd

 

Karácsonyi vendég (prédikáció)

toll“Örülj nagyon, Sionnak leánya, örvendezz, Jeruzsálem leánya! Ímé, jön néked a te királyod.” (Zakariás 9:9a)

Amikor tudjuk, hogy hamarosan egy kedves vendég érkezik hozzánk, igyekszünk idejében mindent előkészíteni az érkezésére. Már annak a tudatnak is örülünk, hogy nemsokára itt lesz velünk. Ezért ünneplőbe öltöztetjük a lelkünket, és ünneplőbe öltöztetjük az otthonunkat is, hogy amikor megérkezik hozzánk jól érezze magát. Amikor pedig már itt van, örömmel nyitjuk ajtónkat előtte, hogy beléphessen otthonunkba.

Ma három ajtó nyílik meg az igehirdetés során. Az első ajtót megnyitva, látjuk, hogy ki az, aki jön hozzánk. A második ajtó kinyitása után megtudjuk, hogy miért jön hozzánk. A harmadik ajtó kinyitását követően pedig kiderül, hogy milyen érzés a vele való találkozás.

Nyissuk ki tehát az első ajtót, a szívünk ajtaját, ahol már kopogtat valaki, úgy ahogy az több mint kétezer esztendővel ezelőtt is történt. Akkor egy gyermeket váró fiatal pár kopogtatott sok ajtón, hogy kinyíljanak azok és befogadják őket. De az ajtók nem akartak kinyílni. Csak egy ajtó nyílt ki. Egy rossz, régi istállónak az ajtaja, amely helyet adott a szállást kereső családnak. És megnyílt egy másik ajtó is akkor este. Egy ajtó az ég és a föld között, hogy beléphessen rajta a világ Messiása, Isten fia. Ő kopogtat most is a szíved ajtaján, hogy megnyisd azt és örök, békés szállást adj neki. Sokan várták, már az érkezését. Elsősorban a zsidók, akik a római birodalom fennhatósága alatt éltek és már rég szabadulásra vágytak. Várták Isten Szent Fiát, mert elesettnek, meggyötörtnek és szegénynek érezték magukat. Ahogy mi is nagyon sokszor vártuk őt. Vártuk sok hosszú nehéz éjszakán, amikor ott virrasztottunk egy beteg gyermek, egy szülő, egy hitves, egy kedves családtag ágya mellet és kértük Istent, hogy lépjen közel hozzánk. Hallgassa meg imádságunkat, gyógyítsa, segítse meg azt, akit szeretünk. Vártuk őt sokszor, amikor remegő szívvel indultunk el egy korház felé. Olyankor, amikor valami nagy feladat állt előttünk, egy vizsga letétele, egy munkahely megszerzése vagy elvesztése, mindannyiszor, amikor valamiért összeszorult a szívünk. Vártuk és hívtuk őt, hogy jöjjön és erősítsen meg minket, erős kezében tartson meg bennünket. Ugye, milyen sokszor vártuk már, hogy érkezzen Jézus, hogy legyen velünk Jézus? Most Ő jön, úgy ahogy érkezett az első karácsony estén. Nem keres palotákat, de keresi az alázatos, megtört emberi szíveket. Nem kér gazdag ajándékokat, de kéri, hogy gazdagon vidd szereteted ajándékát azokhoz, akik melletted élnek. Jön most is, hogy bekopogtasson, és szent fényt hozzon a bűntől ma is sötét emberi szívekbe és a tragédiáktól megfeketedett világba.

A második ajtót kinyitva megtudhatjuk azt is, hogy miért jön. A zsidók arra gondoltak, ha megszületik erre a földre a világ Messiása, akkor nemcsak lelki szabadulást hoz majd nekik, de elhozza a politikai szabadságot is és kivezeti őket a rómaiak uralma alól. De Jézus valami másért, sokkal többért jött, mint amit a zsidó nép várt. Miért jött? Jött, azért, hogy szabadulást, megváltást hozzon a bűnökből. Az első emberpár bűnesete folytán mindannyian bűnben fogantattunk és bűnben születtünk. Istennek pedig a bűn miatt való haragját senki más elhordozni nem tudta volna, csak ő, aki valóságos ember és valóságos Isten is. Az emberi bűn rabláncait csak Jézus születése szakította fel. Szabadságot hozott a bűn rabságából. Jött, hogy örömöt hozzon. Az angyalok így szóltak azon az éjszakán a pásztorokhoz: „Ne féljetek, mert íme hirdetek nektek nagy örömet”. A pásztorok féltek, mert sok veszély leselkedet rájuk és nyájukra. Ám akkor éjjel megtudták, hogy van egy másik sereg is, az angyalok serege, akik velük együtt vigyáznak a nyájra. Megtudták, hogy érkezett valaki, aki elűzi a félelem viharait, hogy helyettük az öröm felhői ragyogják be a földet. Megszületett közéjük Jézus, aki mindenkinek a vigyázó pásztora. Jött, hogy tanítson. Jézus beszédeit emberek ezrei hallgatták, mert érezték, hogy szavaiból béke árad. Éhezték és szomjúhozták azt a szeretetet és megbocsátást, ami a tanításaiból feléjük sugárzott. Jött, hogy gyógyítson. Sok beteg sietett Jézus elé, hogy tőle segítséget kérjen. Jöttek hozzá vakok, sánták, leprások, gonosz lélektől megszállottak és mások. Jézus nem utasította vissza őket. Visszaadta nekik azt, amire már évek óta, vagy egész életükben vágytak. Egészségesek lettek és ez volt számukra a legnagyobb ajándék, amit ezen a földön kaphattak. Jött, hogy csodákat tegyen. Megtörte az öt kenyeret, két halat és megsokasította azokat, úgy hogy több mint ötezer ember evett belőle. Jairus, a zsinagóga fők egyike kétségbeesetten szaladt hozzá, mert a lánya haldoklott. Jézus csodát tett és feltámasztotta a halálból a gyermeket. Jött, hogy új életet ajándékozzon. A parázna nőt mindenki megkövezni készült, amikor Jézus csak annyit mondott a népnek: „Az vesse rá az első követ, aki nem bűnös.” Senki sem merte bántani ezt a nőt. Jézus esélyt adott ennek az asszonynak a bűnbánatra és az új életre. Mindenki hátat fordított neki, mindenki megvetette, mindenki halálra ítélte. Jézus nem ezt tette. Ő megbocsátott és segített az újrakezdésben.

A harmadik ajtót megnyitva érezzük azt, hogy milyen a Jézussal való találkozás. Józsefnek és Máriának óriási öröm volt, amikor közéjük érkezett a kisded Messiás. Kezükbe vehették és tudták azt, hogy nem ők, akik vigyáznak rá, hanem Jézus vigyázza őket. A pásztorok lelkét békés öröm hatotta át, amikor oda hajoltak a pásztorok pásztorának jászolbölcsője mellé. A bölcseket büszkeség érintette meg, amikor letehették ajándékaikat a királyok királyának lábainál. Mi tölti el a mi szívünket? Sokszor megtapasztaltuk már mi is Jézusnak a közelségét. Hányszor készített már utat előtted is Jézus? Ő járt előtted, amikor megismerted életed párját, akivel szíved örökre egybeforrt, mikor egymásnak hűséget fogadtatok. Érezted, hogy egy pillanatra az idő is megáll veletek és ezek a csodálatos percek örök, szép emlékek maradnak számodra. Ő járt előtted, amikor odaléptél egy kicsi ágy mellé és magadhoz ölelted gyermeked vagy unokád. Öröm töltötte el lelkedet és hálás voltál Istennek, hogy drága ajándékkal látogatott meg. Ő járt előtted, mindannyiszor, amikor egy nehéz feladat állt előtted, és érezted, hogy segített ennek a tehernek a megoldásában. Boldog voltál, mert Jézus nem hagyott magadra. Ő járt előtted, amikor sokszor a könnyeidtől nehezen láttad az utat, talán beteg voltál, talán valakit vagy valamit elveszítettél. Úgy érezted nincs már semmihez sem erőd. Kezed összekulcsoltad és Jézus ölébe tetted le életed. Majd érezted, hogy valaki lassan letörli a könnyeket, valaki ott áll melletted, valakin keresztül Jézus szólít meg és vigasztal téged. Olyan jó volt érezni, hogy nem vagy egyedül, hogy Isten meghallgatta a kérésedet. Ő jár előttünk akkor is, amikor lassan kifogy majd az erő a kezünkből. Amikor elnehezedik a lélegzetünk és arra gondolunk ez az óra az utolsó számomra. Az utam itt már véget ér. Jézus megfogja majd a kezed, és amikor itt már minden ajtó bezárul egy új kaput nyit meg előtted: az örök életnek a kapuját. Ugye milyen jó érezni, hogy Ő most is itt van veled és mindig veled marad? Jézus az öröm, a biztonság és a végtelen remény érzését hozza közel hozzánk.

Kedves Olvasó! Most csukjunk be minden ajtót magunk mögött: a bűnöknek, a gyűlöletnek és kétségeknek kapuját. Nyissunk utat a sötétséget legyőző fény és szeretet előtt: Jézus előtt. Legyen Ő kedves vendége házunknak, akinek látogatását készülődve vártuk, és akit örök vendégként mindig szívünkben hordozunk. Ámen!

Sebestyén Elek Előd

 

A találkozás – adventi prédikáció

„Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse.”  (Lk 1,42)

Találkozni valakivel, akit már rég nem láttunk az egyik legdrágább pillanat. A mai történetben két asszony találkozik. Örülnek egymásnak és azonnal beszélgetésbe kezdenek. De vajon miről beszélgetnek? A prédikációból kiderül, hogy miről társalgott Mária és Erzsébet, milyen volt egy édesanya és gyermeke talákozása, miről szól két mai ember találkozása, és természtesen gondolatokat ébresztenek bennünk a sorok arról, hogy milyenek a mi egyéni találkozásaink.

Az első a Mária és Erzsébet találkozása. Az Úr angyala megjövendölte Máriának, hogy hamarosan gyermeket fog szülni, aki a Szentlélektől fogantatott. Ám nemcsak ő, hanem a rokona, Erzsébet is gyermeket várt. Erzsébet meddő volt és most megtörtént a csoda: Isten kegyelméből gyermeke fogant. Mária észreveszi az angyali szózat figyelmet ébresztgető mozzanatát: nem akarja elszalasztani azt a jelt, amelyről az angyal szólt, így azonnal elindul idős nőrokona, Erzsébet látogatására. A helyszín rajza igen hű: a jeruzsálemi templom papjai általában Júda, főként a hegyes vidék kisebb helységeiben laktak, csak szolgálatuk idejére mentek fel Jeruzsálembe. A két nő találkozásakor Isten ismét jelt ad: Jézus  – leendő anyjának közeledtére és megjelenésére ujjongva ad választ a születendő útkészítő. Az ünnepi percben Szentlélekkel telik meg Erzsébet, és áldó-magasztaló, túláradó örömmel és hálával telt szavakban számol be arról, hogy megmozdult a magzat méhében. Szózatának méltó befejezése az a makarismos, amellyel önmaga hitéről vall, de Mária hitét is erősíti. Erzsébet elmondta Máriának, hogy boldog mindenki, aki hitt, mert most beteljesednek mindazok, amiket az Úr mondott. Erzsébet és Mária áldásról, Istenről, hitről, boldogságról és beteljesülésről beszélgettek egymással. A szívük tele volt örömmel, és érezték, hogy olyan pillanatoknak a részesei, amit csak az tapasztal meg, aki őszintén szereti az Urat.

Milyen fontos a találkozás! Milyen fontos az, hogy időt szánjunk egymásra! Milyen fontos, hogy beszélgessünk azokkal, akik a legközelebb állnak hozzánk! Ilyen volt a Mária és Erzsébet találkozása, és az alábbi történet is arról tanúskodik, hogy érdemes időt szakítani egymásra. Különösen igaz ez karácsony közeledtével. A történet egy édesanya és gyermeke találkozásáról szól. ,,Huszonegy év házasság után a feleségem arra kért, hogy vigyek el egy másik nőt egy vacsorára és utána esetleg egy mozira. Majd hozzátette: “Szeretlek, de tudom, hogy ez a másik nő is szeret és jól esne neki, ha egy kis időt együtt töltenétek. És ez a bizonyos másik nő, akivel a feleségem kért, hogy randizzak nem más volt mint az ÉDESANYÁM, aki már 19 éve özvegy volt, viszont a munkám és a 3 gyerek miatt ritkábban tudtam látogatni, jóformán csak a nagyon jeles alkalmakkor. Még aznap este felhívtam, hogy menjünk el egy vacsorára meg esetleg egy moziba utána. ,,Mi történt, jól vagy, minden rendben?” kérdezte aggódva…Talán nem is csodálom, viszonylag későn este hívtam és ez a meghívás eléggé váratlan is volt, mivel ilyen randink soha nem is volt még. ,,Semmi baj nem történt, csak gondoltam jó lenne egyet vacsorázni, beszélgetni.” válaszoltam. ,,Csak te és én”. Majd egy kis néma csönd után rávágta, hogy ,,Nagyon szeretném, ez nem is kérdés.” Azon a pénteken ahogy érte mentem, hogy felvegyem a házánál egy kicsit ideges voltam, bár láttam rajta, hogy ő is elég izgatott a randi miatt. Az ajtóban várt, már a kabátját is magára vette. Még fodrásznál is volt előtte, a haja szépen begöndörítve és azt a ruhát viselte, amit a legutolsó házassági évfordulójukon vett fel. Úgy mosolygott, mint egy angyal. ,,Mondtam a barátnőknek, hogy randink lesz, teljesen odavoltak” szólt egyből, ahogy beült az autóba. ,,Alig várják, hogy meséljek mi volt a találkánkon.” Elmentünk egy hangulatos kis étterembe, úgy belém karolt mintha csak a First Lady lett volna. Éreztem, hogy milyen büszkén állt az oldalamon, mint, ahogy egy igazi anyának kell.. Miután leültünk elkezdtem felolvasni a menüt, mivel nem igazán látta tisztán az apró betűket. Ahogy olvastam, nagyjából a felénél felnéztem és láttam, milyen ámulattal bámul engem, egy kedves mosollyal az arcán. ,,Régebben mindig én olvastam fel a menüt neked amikor kicsi voltál” mondta majd a tekintetében látszódott is, hogy elmerengett ezeken a régi szép időkön. Nagyon kellemes, jó kis beszélgetés volt. Lényegében átbeszéltük kinek mik a jelenlegi dolgai, élményei stb. tehát jól elnyúlt, sőt olyannyira, hogy le is késtük a mozit is. Később, ahogy megérkeztünk a házhoz ezt mondta: ,,Mit szólsz egy következő alkalomhoz, de csakis ha megengeded, hogy a vendégem légy kisfiam” mondtam legyen, semmi gond. ,,Milyen volt a randi?” kérdezte a feleségem, mikor hazaértem. ,,Nagyon jó, sokkal jobb, mint amit elképzeltem” válaszoltam neki lelkesen. Pár nappal később édesanyám meghalt egy hirtelen szívrohamban. Nem tudtam semmit tenni, teljesen váratlan volt, így elbúcsúzni sem volt lehetőségem. Nem sokkal rá pedig jött egy boríték, egy előre kifizetett számlával, rajta az étterem neve, ahol a közös randink volt, benne egy cetlivel: ,,Előre kifizettem a számlát, mert nem voltam benne biztos, hogy már ott lehetek. Két főre, egyik a tiéd a másik pedig a feleségedé. Soha nem fogod megtudni, milyen fontos volt nekem az az este! Szeretlek fiam!” Most már tudom, hogy milyen fontos, hogy kimondjuk: ,,Szeretlek” és azt a másikat akkor szeressük amikor lehet, amikor velünk van. Semmi más az életben nincs olyan fontos, mint a családunk.” Szánjunk rá elég időt, és ezt akkor tegyük, amikor lehet, ne akkor, amikor már esetleg késő. Minden találkozás erőt ad, boldoggá tesz, szilárdabbá teszi a hitünk és felejthetetlen emlékekkel gazdagít.

Ha már találkozásról van szó, egy kicsit vizsgájuk meg, hogy vajon miről is beszélgethetünk azok során. Vajon a mi beszélgetéseink hasonlítanak-e a Mária és az Erzsébet beszélgetéséhez? Ugyanazok foglalkoztatna-e?

Képzeljük el, hogy ma találkozik két asszony, vagy akár két férfi. Szóba állnak egymással. A beszélgetés során sok minden szóba kerül. Beszélnek másokról, mert könnyebb a másik baját osztani, mint a sajátjukat. Mindenféle probléma szóba kerül: a betegségek, a gazdasági nehézségek. Szóba kerül a család, talán a gyermekvállalás kérdése is. Ha két idősebb beszélget egymással, akkor kibeszélik a mai fiatalokat: „Bezzeg a mi időnkben, nem volt kérdés a gyermekvállalás, pedig sokkal nagyobb volt a szegénység”. Ha két fiatalabb találkozik, akkor valahogy így hangzik a beszélgetés: „Tudod, még egyelőre várok a párkapcsolattal. Nem nagyon akarom lekötni magam. Vagy ha már párkapcsolatban is élek, még mindig szükségem van időre ahhoz, hogy építhessem a karrieremet. A gyermekvállalás még nem aktuális téma. Ha az is lesz, valószínű, hogy mi sem a nagycsaládok példáját követjük, mert az már amúgy is ritka.” A kisbaba érkezéséről szóló örömhír egyre ritkábban hangzik el két ember között, úgy ahogy arról Erzsébet és Mária örömmel tudtak beszélni. Isten helyett ma két ember inkább elbeszélget az aktuális politikáról, a legújabb Tv sorozatokról, a horoszkóp aznapi üzenetéről. Megbeszélik, hogy ki mit csinált a Való Világban, vagy ki az esélyesebb a különböző tehetségkutatókon. De vajon hányan beszélgetnek el arról, hogy milyen csodát tett az életükkel Isten? Hányan osszák meg másokkal azokat a hétköznapi csodákat, amelyeket Isten kegyelméből átéltek? Hányan beszélnek arról, hogy hitünk ma is megtermi gyümölcseit, és beteljesedik ma is mindenkinek az életében az, amit annyira várt Istentől? A boldog találkozás titka az, ha abban a találkozásban ott van Isten is. Ha találkozásunk során nem a hiányokról, a sztárvilág pletykáiról, vagy a másik ember nyomorúságáról beszélünk, hanem a Biblia tanításairól, a boldog családokról, a meggyógyult életekről és a csodát átélő hétköznapi emberekről. De talán a legfontosabb, hogy egyáltalán szakítsunk időt az egymással való találkozásra.

Kedves Olvasó! A mai bibliai történet a találkozást mutatta be. A Mária és Erzsébet találkozását, egy édesanya és gyermeke találkozását, valamint két mai ember találkozását. Amíg ezekről olvastunk egy kicsit elmerenghettünk azon, hogy milyen találkozásaink vannak nekünk, és milyenekre készülünk. Közeledik a karácsony. Készítsd el a szép ruhád, öltöztesd ünneplőbe a szívedet, és keresd meg azt, akinek a legfontosabb vagy. Beszélj vele, hallgasd meg őt! Minden pillanat drága. A legszebb emlékek pedig azok, amiket Jézussal és a szeretteinkkel élünk át. Ámen!

Imádkozzunk azért, hogy sok boldog találkozásban legyen mindenkinek része!

Sebestyén Elek Előd

Az álom – adventi prédikáció

„Szül pedig fiat, és nevezd annak nevét Jézusnak, mert ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből.”   (Mt 1,21)

Mindenki szeret álmodozni. Vannak álmok, melyekről szeretnénk, ha valóra válnának, és olyanok is, amelyek megrémisztenek.  Ma, advent harmadik vasárnapján egy különös álommal és annak üzenetével ismerkedhetünk meg.

József Máriának volt a jegyese. Mária áldott állapotba került a Szentlélektől, s József amikor ezt megtudta, arra gondolt magában, hogy helyesebb lesz, ha szakít a jegyesével. Miután mindezt eltervezte, megjelent neki álomban az Úr angyala, és arra intette, hogy ne féljen magához venni Máriát. Az angyal elmondta neki, hogy a születendő gyermek a Szentlélektől fogantatott. Arra intette Józsefet, hogy amikor megszületik a kisded, Jézusnak nevezzék, mert ő szabadítja meg majd a bűntől a népet. József miután felébredt az álomból, mindent úgy tett, ahogy az angyal mondta neki – ez volt József első különös álma. Ez az álom három ajtót nyit ma meg előttünk. Lépjünk sorra be ezeken!

Az első ajtón, ha belépünk a Jézus korába tekinthetünk be. Megvizsgálhatjuk, hogy mi az, amitől szabadulni kívántak akkor az emberek. Ahhoz, hogy ezt megértsük egy kicsit beletekintünk a zsidóság akkori történelmébe. A héberek Kr. e. 63-ban elveszítették önálló nemzeti létüket. Szíria provinciához csatolták. Bizonyos önállósága azonban ekkor még megmaradt. A vazallus-állam feje Heródes volt, aki Kr. e.  37-től Kr.e. 4-ig uralkodott. Nagy Heródes ravasz, kegyetlen, hatalomvágyó, ügyes, nagyvonalú, gátlástalan és bizonyos fokig tragikus szereplő volt a zsidó történelemben. A hellénista civilizációban nőtt fel és ugyanezt akarta továbbfejleszteni a saját területén. A zsidók több okból is gyűlölték. Kegyetlenségét bizonyítja, hogy megölette sógorát Arisztobuloszt, rokonát Józsefet, feleségének nagyapját II. Hyrkanust, majd feleségét Mariamnét és anyósát Alexandrát, sógorát Kostobárt és saját fiai közül hármat: Alexandert, Arisztobuloszt és Antipatert. A zsidó arisztokráciát többször is megtizedelte. Halálakor egész Palesztina fellélegzett. Országát végrendeletében három fiára hagyta. Archelaus (Kr. e. 4-Kr.u.6.) Ő volt az elsőszülött és örökölte Júdeát, Szamariát és Idumeát. Megkapta az ethnarcha címet. Éppoly kegyetlen volt, mint apja, ezért alattvalóinak követelésére Róma menesztette. Száműzetésbe küldték Galliába, Vienne-be. Területét Syria provinciához csatolták és egy római helytartó vezetése alá került.

Heródes Antipasz (Kr. e. 4. Kr. u. 39.) megkapta Galileát és Perea nagyobb részét, de Augusztus császár azt a feltételt szabta, hogy nem viselheti a királyi címet, hanem “tetrarcha” (negyedes fejedelem), egy negyedrész ura lesz. Apjától örökölte az építkezési hajlamot. Új várost építtetett a Genezáreti tó partján Tibériás néven. Tiszteletben tartotta a zsidók vallását, sőt bizonyos fokig ő maga is gyakorolta. Többször elzarándokolt Jeruzsálembe. Életének utolsó 12 esztendejében felesége Heródiás uralkodott helyette és felette is. Róma végül őt is letette és Dél-Galliába száműzték Lugdunum (Lyon) városába. Fülöp (Kr. e. 4- Kr. u. 34.) apjától északi területeket (Batanea, Gaulanitisz,Trahonitisz) örökölt, ő is a “negyedes fejedelem” címet kapta Rómától. Örökölte apjától az építkezési hajlamot is. A Hermon lábánál felépítette Caesareát, a Genezáreti tó partján pedig újjáépítette Bethsaidát. Mivel alattvalói főleg pogányok voltak, nem avatkozott a zsidók ügyeibe. Halála után az ő országát is Szíria provinciához csatolták.
Vallási tekintetben a zsidóság hite az egyistenhiten alapult. A vallási élet központja az ország egyetlen temploma, a híres jeruzsálemi templom volt.  Erős volt a Messiás-várás és ez a Makkabeusok óta állandóan erősödött. Legtöbben társadalmi, politikai szabadítót vártak. A kevés idealista, mélyen vallásos ember pedig a vallási megváltó eljövetelében hitt.
A zsidóság már ekkor sok más országban élt diaszpórában az anyaországon kívül. Így Egyiptomban is, főleg Alexandriában. Itt készült el az Ószövetség legrégibb görög fordítása, a Septuaginta a Kr. e. harmadik században. Az idegen környezetben zárt közösséget alkottak. Saját zsinagógáik voltak, amellett elküldték Jeruzsálembe a templomi adót és oda el is zarándokoltak. Ugyanakkor felvették a hellénizmus nyelvét és életmódját, kapcsolatba kerültek a görög vallásfilozófiával. Ilyen politikai, vallási és társadalmi körülmények között a zsidóség türelmetlenül egy olyan szabadítóra várt, aki elhozza számukra a lelki szabadság mellett a politikai függetlenséget is.  A zsidó nép abban a korban tehát szabadságra várt.

A második ajtón, ha benyitunk korunk politikai, vallási és társadalmi helyzetét tekinthetjük meg.  Tágabb értelemben nézve az emberiséget, ma is azt látjuk, hogy emberek milliói vannak, akik elnyomásban élnek. Diktatúrák, vallási üldözések és a szegénység áldozatai. Magyar népünket tekintve is azt tapasztaljuk, hogy a Kárpát-medencében több ország fennhatósága alatt élünk. Sokan vannak szegények is, akik arra várnak, hogy valaki néhány falattal oltsa éhségüket. Sokan vannak, akik a vallásuk miatt hátrányosan különböztetnek meg. Milyen hihetetlen és mégis igaz, hogy most a XXI. században, pontosabban néhány hónappal ezelőtt emberek százezrei hagyták el otthonukat, és menekültek el az iszlám állam terroristái elől. Emberek váltak földönfutóvá, otthontalanná a vallásuk, származásuk miatt, nem is olyan messze tőlünk. Megdöbbentőnek, talán helyben és időben távolinak tűnik, pedig ez történik manapság a világban. A másoknak ártó bűn egyre jobban terjed. Sokszor pedig nem is idegenek, hanem mi vagyunk azok, akik megvetjük egymást hitünk miatt. Acsarkodunk a másikra, mert az másképp imádkozik, vagy tiszteli Istent. Ismerve korunk helyzetét, mely sokban hasonlít az intertestamentális korra, ma is elmondhatjuk: várjuk a politikai, gazdasági és vallási szabadságot.

A harmadik ajtón, ha benyitunk egyéni sorsokat látunk. Olyan emberi életeket, akik ebben a pillanatban azért imádkoznak, hogy valami megváltozzon az életükben. Annyi minden van, ami a rabságában tart minket, embereket. Amiről azt mondjuk, szeretnénk ha már megszabadulnánk ezek béklyóiból. Rabságban tart sokakat a szegénység. Emberek vannak, akik munka nélkül,  szinte a semmiből kell fenntartsák családjaikat. Emberek vannak, akik nagyon kevés fizetésből vagy nyugdíjból kell gazdálkodjanak. Emberek vannak, akik saját hibájukból, vagy azon túl akkora adósságot halmoztak fel, melynek súlya alatt megroppan az életük. Bizony, sokan vannak, akik a szegénységből szeretnének ezen az adventen szabadulni. Vannak emberek, akiket a szenvedélyük tart rabságban. Nem tudnak lemondani az alkoholról, cigarettáról, drogról, vagy valami másról. Emberek, akik nemcsak a saját életüket teszik züllött életmódjukkal tönkre, de családjukat és környezetüket is. Bizony vannak, akik ezen az adventen azért imádkoznak, hogy Isten szabadítsa meg őket a szenvedélyektől, mert már ők is belátják azt a nyomorúságot, amit a családjukra hoztak. Emberek vannak, akik azért imádkoznak, hogy az Úr változtassa meg szerettük életét, mert így csak  mindenki szenved. Vannak emberek, akiket a misztikus okkultizmus és asztrológia tart rabságban.  A kereskedelmi TV csatornákon ma jól működő iparággá vált a jóslás, rontás levevés stb. Bizonyára nem működne, ha nem volnának emberek, akik ezekért pénzt fizetnének.  Ezek az emberek pedig sok esetben a magukat keresztyéneknek vallók közösségéből származnak. Vannak emberek tehát, akiket a gonosz megtéveszt, és lassan a maga uralma alá terel. Észrevétlenül, könnyedén belopakodik az életünkbe a bűn. Sokszor talán későn ébred rá az ember, hogy Isten ösvényét elhagyva, a bűn útján halad már az élete. Bizony, várjuk, hogy elhozza Jézus számunkra is a bűntől való szabadulást ezen az adventen. Jézus érkezésével elsősorban tehát a bűn fogságából való szabadulást kell várjuk!

Kedves Olvasó! Egy érdekes álommal ismerkedhettünk ma meg. Együtt nyitottunk be három ajtón. Láttuk a Jézus korában élő zsidók szabadító utáni várakozását. Láttuk korunk emberiségének a várakozását. És láttuk az egyéni sorsok várakozásait, akik ezen az adventen a bűnöktől, a családokat tönkretevő szenvedélyektől, és a szegénységtől való szabadulásról szólnak. Váljon valóra neked is a legkedvesebb álmod! Szülessen meg a szívedben Jézus, hogy elhozza számodra azt a szabadságot, amire vágysz! Ámen!

Imádkozzunk az otthontalanokért!

Sebestyén Elek Előd

Kire nézel? – adventi prédikáció

„De én az Úrra nézek, várom az én Szabadításom Istenét, meghallgat engem az én Istenem!” (Mik 7,7)

Az elmúlt vasárnap arról olvashattunk, hogy hétről-hétre közelebb kerülünk az ószövetségi nép várakozásától a mi várakozásunkig. Ma Mikeás próféta könyvén keresztül három nekünk érkezett levelet bontunk fel. Hadd nyissuk ezeket közösen ki, és nézzük meg tartalmukat!

Az első levelet ahogy kibontjuk, mindjárt egy kérdést olvashatunk: Kire nézel? Igen, ma valaki megkérdezi tőled, hogy te kire tekintesz. Annyi minden és annyi mindenki van ezen az adventen, amire vagy akire ráirányul a figyelmünk. A gyermekek példaképeikre néznek fel: celebekre és sikeres emberekre. Mindenki olyan szeretne lenni, mint ők: népszerűek és sikeresek. Hozzájuk hasonlókká próbálnak válni. Őket mintázzák le a divatban, gondolkodásban és viselkedésben. A felnőttek közül is sokan példaképeket helyeznek maguk elé, akikre feltekintenek, és akikhez szeretnének hasonlókká válni. Lehet egy ilyen példakép: egy népszerű művész, egy sikeres üzletember vagy egy sportoló. Valamiben tehetségesebbnek, jobbnak, szebbnek látják őket, és szeretnének egy kicsit hozzájuk hasonlítani. És vannak emberek, akiknek a példaképűk egy gondoskodó édesapa, vagy egy imádkozó lelkű édesanya, akire ha ránéznek, azt mondják: mi is ilyenek szeretnénk lenni. Annyiféle példakép van ebben a világban, akire felnézünk. Ám nem mindegy, hogy kire nézel, mert az formál téged. A sok példakép között vajon ott áll-e a legnagyobb: Jézus. Szeretnél-e hozzá hasonlóvá válni? Szelíden segíteni a rászorulókon, és alázattal elviselni a sebeket? Oh, milyen sokan vannak, akik egyáltalán nem szeretnék ezt. Akik szelídség és alázat helyett hatalomra és népszerűségre vágynak. Jézus pedig azt mondta: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem!” (Mk 8,34) Keresztről és nem sikerekről beszél, mert bizony a Krisztust követő ember alázattal fogadja a terheket. Nem keseríti el, ha nem ő a legnépszerűbb, nem az ő kezében van a hatalom, nem ő a legszebb, és nem ő a leggazdagabb. Krisztusra néz, és hozzá szeretne hasonlóvá válni. Krisztusra néz ezen az adventen, és nem a csillogást-villogást várja, hanem a meghittséget, a békét és családi szeretetet.

Egy kicsit megérint ma minket az a kérdés is, hogy mire nézünk. Vajon mire nézel ezen az adventen, kedves Olvasó? A kétségeidre? Már megint itt a karácsony, és nem lesz elég időm mindent előkészíteni. A kudarcaidra? Mindjárt itt az év vége, és ez az év sem úgy sikerült, ahogy én szerettem volna. A betegségeidre? Annyi fájdalom nyomja a testemet és szívemet, és nem tudom, mikor szabadulok már meg ezek bilincséből. A bűneidre? Olyan nyomorult az életem, és annyi kísértés támad reám. A magányodra? Lassan itt az ünnep és megint mindenkinek lesz, akivel együtt örülni, csak nekem nem. Ne csak oldalra nézz, hanem felfele is! Tekints a felragyogó betlehemi csillagra! Nézz Krisztusra! Ő megnyugtat a kétségekben. Ő sikerre fordítja a kudarcokat. Ő meggyógyítja betegséged. Ő eltörli a bűneidet. Ő odalép melléd ezen az ünnepen is. Vele nem leszel egyedül, és nem leszel magányos. A próféta az Úrra néz. Tekints te is Istenedre!

A második levelet felnyitva újra egy kérdéssel találjuk szembe magunkat: Mire vársz? Azt hiszem, most mindenki hosszú sort tudna felsorolni arról, hogy mire vár. Sok minden elhangzana. Az egyik ember arra vár, hogy sikeresen elvégezhesse tanulmányait. A másik egy megfelelő munkahely után vágyik. A harmadik azt szeretné, hogy végre megtalálja élete párját. A negyedik gyermekeket szeretne. És volnának, akik gazdagság, gyógyulás és családi összhangra várnának. Minden ember más és más dolgot vár. Egy közös várakozásunk van ezen az adventen, és ez nem más, mint a szeretet. Mindannyian a jézusi szeretetre kell várjunk!

„A régi időkben állt egy kastély, amely egy gazdag nemesemberé volt. Ez a férfi a földi élet napos oldalán élt, és teljes mértékben kiélvezte e mulandó világ örömeit. Élete teljében feleségül vett egy csodaszép, gazdag nőt, aki vidám gyereksereggel ajándékozta meg. Földi boldogságának csúcsán felesége beleszeretett egy másik férfiba. Cserbenhagyta férjét és gyermekeit, és azzal a másik férfival világgá ment. A kastély nemes urának boldogsága romba dőlt, megtört emberként halt meg. Előtte azonban kastélyának bejárati csarnokába nagy betűkkel felíratta: Ne vágyj túl nagy gazdagságra és túl szép feleségre, mert Isten haragjában mindkettőt megadhatja!” Annyi minden van, amire várhatsz, de ez a történet is arra buzdít most téged, hogy a mulandó kincsek helyet az örök értékeket keresd.

Ám sokan vannak olyanok is, akik nem valamire, hanem valakire várnak szüntelenül. Modern korunk egyik velejárója, hogy a munkahely, a jobb életmód és házasságkötés miatt sok ember elkerült szülőfalujából vagy szülővárosából. Sok családot hosszú kilométerek és országhatárok választanak el egymástól. Öreg szülők maradnak otthon árván, és testvéreket választ el a távolság. Sokan vannak, akik most titkon arra várnak, hogy az ünnep megérkezésével újra magukhoz ölelhetik drága gyermeküket vagy szüleiket. Ünnep számukra minden találkozás és fájdalom minden elválás. Várjuk bizony sokszor valakinek az érkezését. Várjuk, hogy újra láthassuk, magunkhoz ölelhessük őt. És sokan vannak magányosak, akik tudják, hozzájuk már nem sokan kopogtatnak be. De várják, várják, hogy jöjjön Jézus. Hogy lépjen be életükbe és szívükbe Jézus. Nemcsak advent idején, hanem életük mindenegyes napján. Egy kicsit mindannyian magányosak vagyunk. Egy kicsit néha mi is úgy érezzük, hogy egyedül vagyunk, és mi is mindannyian várjuk, hogy Jézus örök társunk legyen. Mikeás az ő szabadításának Istenét várta. Örömmel várd te is a Szabadítót.

Bontsuk fel a harmadik levelet is! Ez az üzenet választ ad nekünk arra, hogy ki hallgat meg. De mielőtt elolvasnánk, hadd gondolkozzunk el azon, hogy kik is hallgathatnak meg általában minket? Ha valamilyen panaszunk van, olyankor elsősorban a családtagjainkat keressük meg, és ők hallgatnak meg. Ha már elmondtuk nekik, utána a barátaink következnek. Egy jó baráttal sok mindent megbeszélünk. Egy jó barátnak van türelme meghallgatni minket. Vannak olyan kérdések is, amelyekkel törvényszék elé járulunk, mert úgy látjuk, hogy valaki olyan kell meghallgasson, aki igazságot szolgáltat. Mégis sokan arra eszmélnek, hogy hiába mondják a magukét, a családban senki sem hallgatja meg őket. Hiába osszák meg kérdéseiket a barátaikkal, mert gyakran azok sem kezelik bizalmasan a megosztott gondolatokat. Hiába mondjuk el vélt igazukat a hivatalokban, mert a törvényszék is igazságtalanul ítél. Csak egy valaki van, akinek mindig elmondhatjuk gondjainkat. Ő mindig meghallgat, és mindig igazságosan ítél. Az Ő neve szerepel a harmadik felnyitott levélben: Isten.  Mikeás prófétát – aki a Kr.e. VIII. században élt – felháborították Samária és Jeruzsálem társadalmi igazságtalanságai, az emberek romlottságai és visszaélései. Erkölcsi feddésében az Isten előtti alázatot, a szeretetet és az erkölcsi elveket hangsúlyozta. A bűnösöket szókimondóan megnevezte. Egy eljövendő uralkodóra irányítja könyvében a figyelmet, aki Betlehemből fog származni és Jahvét fogja képviselni, illetve Jáhve választottja lesz. Az Ő erejével fog uralkodni, és Ő lesz a béke megtestesítője. A próféta így örömmel és töretlen reménnyel mondta el: „Meghallgat engem az én Istenem!” Töltse el öröm a te szívedet is, mert ha sokan vannak is, akik nem hallgatnak meg, akik nem figyelnek oda rád, ő mindig meghallja szavad, figyel rád, és megadja azt, amire igazán szükséged van.

Kedves Olvasó! Három levelet bontottunk ma fel együtt. Az első tartalma arra biztatott, hogy ne a bajokra és más emberekre, hanem a mostani adventben is felragyogó betlehemi csillagra nézzünk. A második arra irányította figyelmünket, hogy a karácsonyi csillogás-villogás helyett a meghittséget hozó Jézust várjuk. A harmadik pedig választ adott arra, hogy ha sok mindenki nem is hallgat meg, a mi Istenünk azonban mindig maghallja hozzá szóló szavunkat. Ámen!

Imádkozzunk azokért, akik testi vagy lelki szegénységben várakoznak ezen az adventen!

Sebestyén Elek Előd

Várakozás – adventi prédikáció

„Szabadításodra várok Uram!” (1  Móz 49,18)

Ma beléptünk az adventi időszakba, melynek általános elterjedése a Kr.sz. 4. századra nyúlik vissza. Karácsonyhoz közeledve egy-egy gyertya gyúl meg az adventi koszorún. És ahogy hétről-hétre meggyújtjuk ezeket, úgy jutunk el az ószövetségi nép várakozásától egészen korunk emberének várakozásáig. Vagyis az elkövetkező vasárnapokon egy csodálatos üdvtörténeti utazásban lesz részünk. Jertek, hadd induljunk el ezen a közös úton, és lássuk mit rejteget számunkra Isten!

Gyújtsuk meg az első gyertyát, amelyet most várakozásnak nevezzünk el! Vizsgáljuk ezt meg! A talpa a várakozást jelképezi, a törzse a szabadságot, a világító szál pedig Istent. Vegyük sorra a gyertya elemeit!

A gyertya talpa a várakozás. Jól ismerjük mindannyian ezt az érzést. Kivel ne fordult volna elő már, hogy nagyon várt volna valamit, vagy valakit. Akkor úgy érezte, hogy végtelenül nehezen telik az idő. Minden másodperc hosszú óráknak tűnt. Annyi mindenre és mindenkire várunk. Hány megtört emberi élet van, akik változásra várnak. Súlyos betegségeket hordozók, akik azért kulcsolják titkon össze a kezüket, hogy Isten szabadítsa meg őket a betegség súlyos keresztjétől. Olyan nehéz sokszor ezt a keresztet hordozni. Olyan nehéz ennek a súlya. Lehet, veled is megtörtént már, hogy korházban voltál, és érezted, hogy olyan nehéz a fájdalom terhe. Olyan jó volna letenni belőle, de nem lehetett. Azt a terhet neked kellett végighordani. Bizonyára sokszor sóhajtottál fel Istenhez és kérted, hogy gyógyítson meg téged. Kérted, hogy erősítsen meg téged. Bíztál Benne. Szüntelenül hívtad és vártad őt. Sokan a betegségeikből való gyógyulást várják. De vannak más várakozások is. Várakozás, amikor valaki titkon azért imádkozik, hogy minden a helyére kerüljön a családi életében. Annyi szomorúság van abban a házban, annyi fájdalom és annyi könny. Milyen sokan vannak, akik várnak arra, hogy holnaptól változni fog majd a hitvese, aki talán megcsalja őt, talán alkoholfüggő, vagy valamilyen más szenvedélynek él. Milyen sokan vannak, akik azt várják Istentől, hogy holnaptól újra visszaköltözik a szeretet, a hűség és a tisztelet a házukba. Sokan pedig azért őrlődnek magukban, mert úgy érzik teljesen feleslegessé váltak itt ezen a földön. Szívük zsúfolásig van keserűséggel, mert elvesztették a munkahelyüket, és immár sehol sincs rájuk szükség. Bizony, kedves Olvasó, sok olyan megfáradt ember van, aki szeretne dolgozni, de még sem találja meg a maga helyét, vagy nem becsülik munkáját. Milyen sokan sóhajtanak fel Istenhez és várják tőle, hogy az ő kezük munkája által is kerüljön kenyér az asztalra. Alig van ember, aki ne várna valamire. Várunk a gyógyulásra, várunk a családi békére, várunk egy munkahelyre, várunk sokszor sikerekre, megbecsülésre és mosolyra. Sokan vannak, akik ünnepről-ünnepre várnak arra, hogy végre megszabaduljanak a gondoktól, és szeretet költözzön a házukba.

A gyertya törzse a szabadság. Mindenféle várakozásunk a szabadságra néz. Ha valamit várok, akkor azért várom, mert tudom az szabaddá tesz engem. Szabaddá a betegségemből, szabaddá a lelki terhekből, szabaddá egy kényelmetlen élethelyzetből. Ha valakire várok, akkor szintén szabadságra várok. Szabadulni akarok a magány érzésétől, szabadulni akarok a hiány érzésétől. Ha újra találkozok azzal, akire várok, akkor szabadnak érzem magam.
A felolvasott ige Jákob ajkairól hangzott el a régi ószövetségi korban. Szabadításért kiáltott fel Istenhez, miközben áldásait osztja gyermekeinek. Mert ahol áldás van, ott szabadság is van. A szabadságot pedig néha akkor tudjuk igazán értékelni, ha elveszítettük azt. Annyi minden van, ami rabbá tesz bennünket. Rabbá tesz a karrier építése, rabbá tesz a hatalomvágy, rabbá tesz a népszerűség hajhászása, rabbá tesznek a bűneink. Sokszor észre sem vesszük, hogy miközben ezeknek élünk milyen hamar a fogságukba esünk. Akkor vagyunk igazán szabadok, ha a testünk és a lelkünk egyaránt mentes minden tehertől. Hogy mit jelent a bűn rabságában lenni akkor is, amikor leróttuk az emberi ítélet által kirótt büntetést, az alábbi történet kitűnően szemlélteti: „Két férfi ül az egyik vonatfülkében. A fiatalabbik végtelenül szomorúnak tűnik. Bizonyára valami nagy terhet nyomja a szívét. Útitársa elgondolkodva figyeli, végül társalgást kezdeményez az időjárásról és a szép vidékről, hogy szomorú útitársát szóra bírja. S lám, a jég gyorsabban megtörik, mint gondolta volna. Az oly komolynak, oly nyugtalannak és feldúltnak látszó fiatalember beszélni kezd, először félénken és szaggatottan, hosszú szünetekkel. De miután észreveszi, hogy nem a kíváncsiság, hanem az együttérzés szól útitársából, egyszerre megindul belőle a szóáradat, mint valami régóta bezárt, mély pincéből.

– Igen, hosszú ideig börtönben ültem – mondja. Éveken át. Ma reggel szabadultam. Most hazafelé tartok. Milyen szégyent hoztam a hozzátartozóimra! Egyszer sem látogattak meg a hosszú börtönévek alatt, és levelet is csak nagy ritkán írtak. Nem veszem tőlük rossz néven. Eljátszottam a szeretetüket. De talán azért is nem látogattak meg, mert olyan drága az utazás. Leveleket pedig otthon nem igen írnak. Mégis remélem, hogy megbocsátottak, még ha a látszat nem is erre utal.

– Ó, mennyire utálom eddigi életemet, és mennyire bánok mindent – izgatottan rejti egy pillanatra tenyerébe arcát. Azután folytatja: Azért, hogy a szüleim helyzetét megkönnyítsem, levélben azt javasoltam, hogy adjanak jelet. Egy jelet, amelyről azonnal láthatom, amikor a vonat elhalad a városszéli kis udvarunk mellett, hogy miként éreznek irántam. Azt írtam nekik, hogy ha megbocsátottak, akkor kössenek egy fehér szalagot a sínek melletti nagy almafára. Ha azonban nem akarják, hogy hazatérjek, akkor semmit se csináljanak. Ebben az esetben fenn maradok a vonaton, és utazom tovább, tovább, egészen messzire. Még magam sem tudom hová. A fiatalember izgatottsága szemmel láthatóan nő. S ahogy a vonat közeledik otthonához, izgalma annyira elviselhetetlenné válik, hogy már nem képes kinézni az ablakon.

– Nemsokára jön egy kis híd, azután a sorompó, és azután… és azután… Útitársa gyorsan helyet cserél vele, és megígéri neki, hogy figyeli a nagy almafát. Alighogy ez megtörtént, kezét a fiatalember karjára teszi.

– Ott van! – Ezt már csak suttogni tudja, mert a hangja elcsuklik, és hirtelen könnyek gyűlnek a szemében.

– Minden rendben! Az egész fa tele van fehér szalagokkal. Ebben a szempillantásban eltűnik minden keserűség, minden gond, minden félelem. Mindketten úgy érzik csodát éltek át.”  Kedves Olvasó! Neked vannak-e olyan rejtett vágyaid, terheid, melyek rabbá tesznek téged? Kérd Jézust, hogy érkezzen meg hozzád, és szabadítson meg ezektől!

A gyertya világító szála: Isten. Jákob így kiált fel: „Szabadításodat várom Uram!” Ki vajon a mi életünknek ura? Ki jelenti a fényt az életedben? Te kitől várod a szabadítást? Vannak, akik a pénztől várják a segítséget. Mivel sok mindent megtudnak szerezni vele, egyre és egyre többet akarnak belőle. Az egészségüket áldozzák a pénzért, később pedig az összest odaadnák azért, hogy egészségük legyen. Mindent odaadnának azért, hogy üressé vált életükben csöppnyi örömöt leljenek. Sokaknak a kiváló kapcsolatok jelentik a mindent. Az emberi kapcsolatok és pozíciók pedig gyorsan változnak. Különböző érdekekért hamar romba dőlnek barátságok, és néha pont azok buktatnak hátra, akiktől a legtöbb segítséget várhatnánk el, vagy vártuk volna. Különböző bálványok vannak, amiket, vagy akiket Isten helyett tisztelünk és várunk.
Ézsaiás próféta könyvében olvasunk arról, hogy néhányan a zsidók közül is eltévelyedtek és bálványokat kezdtek tisztelni Isten helyett. Voltak, akik áldoztak a spiritizmus istenének: Moloknak, az élők és holtak világának kapcsolatát keresve. Voltak, akik a szerencse istenét, Gádot imádták, és olyanok is, akik a sors istennője Möni előtt hajoltak meg. Kedves Olvasó, vajon csak akkor fordult elő, hogy némelyek eltévelyedtek a helyes útról? Hányan vannak ma is olyanok, akik többre becsülik a spiritizmust, mint a keresztyén értékrend ápolását. Hányan vannak, akik inkább a sors irányításában bíznak, mint Isten vezetésében. És hányan vannak, akik jövedelmük jelentős részét szerencsejátékokra, lottószelvényekre költik, mert inkább bíznak a szerencse istenében, a római mitológiából ismert Fortuna istennőben, mint a Gondviselő Atyában. Ki a te urad, akit szolgálsz? A pénz, a kapcsolatok, a spiritizmus, a sors vagy a szerencse? Mered-e életedet valóban Isten tenyerébe helyezni, akinek egyszülött fiára vár az adventet ünneplő világ?

Sok negatív példa sorakozott fel, de nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy nagyon sokan vannak, akik életük egyedüli urának Istent tartják. Őt várják a hosszú sötét éjszakákon át. Tőle várják minden testi és lelki rabságukra a szabadítást. Az Ő gondviselésében élik mindennapjaikat, és egyedül csak Őt imádják.
Kedves Olvasó! A prédikáció során képzeletben együtt gyújtottuk meg advent első gyertyáját: a várakozást. Láttuk, hogy minden várakozásunk egyfajta szabadságra tekint. Végül pedig együtt gondolkodhattunk el arról, hogy ki is valójában a mi Urunk. Ki az, akire várunk és kitől várjuk kéréseink beteljesítését. Adventi drága fényével legyen világosság előttünk a mi Urunk, életünk minden egyes napján. Ő vezessen és Őt szolgáljuk mindörökké! Ámen!

Imádkozzunk azért, hogy Jézus ezen az adventen hozza el mindannyiunk számára, amire várunk!

Sebestyén Elek Előd

Térj magadhoz! – prédikáció

toll“Térjen meg mindenki a maga gonosz útjáról és gaztetteiből! Akkor mindörökké azon a földön lakhattok, amelyet nektek és őseiteknek adott az Úr. Ne kövessetek más isteneket, ne tiszteljétek és ne imádjátok őket! Ne bosszantsatok engem kezetek csinálmányaival, hogy rosszat ne tegyek veletek! De ti nem hallgattatok rám – így szól az Úr -, csak azért, hogy bosszantsatok kezetek csinálmányaival, a saját vesztetekre. Azért ezt mondja a Seregek Ura: Mivel nem hallgattatok az én igéimre, elhozatom észak valamennyi nemzetségét – így szól az Úr – meg szolgámat, Nebukadneccart, Babilónia királyát. Rázúdítom erre az országra, lakóira és valamennyi szomszédos népre. Kiirtom őket, hogy megborzadva felszisszen, aki látja, mert örökre romhalmazzá teszem őket.” (Jeremiás 25,5-9)

Amikor évekkel ezelőtt Velencében jártam, halkan a gályarabok énekét dúdolgattam: „Térj magadhoz, drága Sion van még néked Istened…”. Egyik legszebb élményem volt, hogy abban a városban, ahol egy néhány évszázaddal ezelőtt a gályarabokat felszabadították elénekelhettem ezt a dicséretet, amely egykori lelkészek gyötrelemi között született. Ebben az igehirdetésben a kínokról, szenvedésekről olvasunk néhány gondolatot. Olvasunk arról az igeszakasz alapján, hogy milyen kínokon mentek keresztül Izráel fiai. Olvasunk arról, hogy milyen kínokat éltek át protestáns elődeink és végül pedig, hogy milyen kínokat élünk egyen-egyenként személyesen át.

Először tehát hadd lépjünk messze vissza az időben, a Kr.e. VI. századba. A zsidók, ahogy történelmük során már nagyon sokszor most is történelmük egy nehéz periódusához értek. Jeremiás próféta szólítja meg a népet és megtérésre hívja fel figyelmüket. A próféta emlékezteti a népet milyen nehéz évszázadok vannak a zsidók mögött. Isten már a Kr. e. VIII. századtól kezdve folyamatosan megtérésre szólította fel a népet prófétái által. Figyelmeztette őket Ézsaiás és Ezékiel próféta is, azonban a nép szíve újra és újra megkeményedett. Idegen isteneket imádtak és idegen szokásokat vettek át a környező népektől. Isten folyamatosan figyelmeztette és próbálta sorsukat a helyes úton vezetni. Ám a nép mindannyiszor mikor nem hallgatott az Úrra, nem azt tette, amire az Úr kérte őt, szenvedéseket kellett átéljen. Jeremiás próféta ezúttal hetven éves fogságot, szenvedést jövendöl a népnek, mivel azok nem hallgatnak az Úr figyelmeztetéseire és a saját fejük után mennek. Izráel életében be is következik a büntetés, hiszen Isten valóban feltámasztotta mind az északi országokat Izráel ellen, mind pedig a babiloni királyt: Nabukodonozort. Nabukodonozor Kr.e. 587-ben el is foglalja Izráelt és a népet  három szakaszban viszi fogságra. Jeremiás próféta is a néppel együtt fogságba kerül. A zsidók közül egy néhányan Nabukodonozor király ellen szervezkedtek, és ezek később Egyiptomba menekülnek, ahová magukkal viszik Jeremiás prófétát is. Ezzel mintegy ellensúlyozva azt, hogy a sok rossz között legyen valami jó is.

A zsidók fogságba kerültek. Történelmük egy nehéz szakaszához értek újra. Szenvedniük kellett Egyiptom miatt. Szenvedniük kellett az Asszír birodalom miatt és most újra kínokat élnek át, immár a babiloni birodalom miatt. Izráel életében folyamatosan ott látjuk a nép szenvedését. Szembesülünk azzal, hogy nemcsak egyéni szenvedések vannak, de bizony némelykor egy-egy népcsoport teljes közössége él át nehéz kínokat.

A történelem lapjain tovább lapozva és egy óriási lépést téve kiderül, hogy egy-egy kisebb közösség is milyen súlyos kínokat élhet át. A XVII. században a magyar protestáns lelkipásztorok közül néhányat Itáliába vittek gályarabságba. Történt ugyanis, hogy az ellenreformáció korában I. Lipot cseh-magyar király uralkodása alatt 1674-ben 800 protestáns lelkészt idéztek be bíróságra, akik közül 336 jelent meg. Közülük 89-et ítéltek el és 26-ot vittek Nápolyba gályarabságba. Ezek közül 21 volt református, 5 pedig evangélikus lelkipásztor. Ezeket a lelkészeket hitük miatt ítélték örök büntetésre a Földközi tenger gályáira. Amikor gyalog elhurcolták őket nem volt esélyük sem arra, hogy egykor visszatérhetnek szülőföldjükre, vagy hogy családjukat újra lássák. Teljes kilátástalanságba kerültek, és szörnyű megaláztatást és gyötrelmet éltek át. Mégis bármennyire is nehéz volt a sorsuk, nem csüggedtek el. Az Úrban bíztak és énekükben kifejezték erős hitüket. Tudták az Úr azt bünteti, akit szeret, s ezért nem szabad elcsüggedni. Nem volt hiábavaló erős hitük és reményük, hiszen a hollandiai református vallású Michiel de Ruyter tengerészhadnagy közreműködésével felszabadultak Velencében a gályarabságból. Új lehetőséget kaptak és új életet kezdhettek. Egy részük Svájcba másik részük pedig Hollandiába vándorolt a történtek után. Szülőföldjükre többé nem tértek vissza. Történetükben látjuk az igazságtalan szenvedést, amikor az ember nem érti meg, hogy ha valaki nem tett másnak semmi rosszat, akkor a hite vagy meggyőződése miatt hogyan lehet mégis elítélni vagy megbüntetni. Mégis azt látjuk, hogy a történelem újra ismétli önmagát. A XX. század ötvenes éveiben szintén lelkészeket ítéltek el hitük és meggyőződésük miatt. Bebörtönözték, munkaszolgálatra vitték őket, akik közül volt, aki belehalt szenvedéseibe. Felfoghatatlan és teljesen értehetetlen, hogy milyen súlyos kínokat életek át bizonyos közösséghez tartozók egyszerűen a hitük és elveik miatt. Bebizonyosodott immár, hogy nemcsak népcsoportok élnek át egyetemesen sérelmeket, de azokon túlmenően kisebb közösségek is áldozatokká válhatnak.

A kört szűkítve elérkezünk a személyes szenvedéseinkig, mindazokhoz a kínokhoz melyeket nekünk kell átélnünk. Három oldalról is szorító, fájadalmakat kiváltó impulzusokat kapunk. Egyrészt a társadalmi problémák, másrészt a munkahelyi gondok, harmadsorban pedig a családon belüli nehézségek okoznak fájdalmat.

Mindannyiszor, amikor valamilyen krízisek éri társadalmunkat, akár gazdasági, akár politikai válság, azt mindannyian megérezzük személyes életünkben is. Bármennyire nem figyelünk oda, vagy nem akarjuk számon tartani, ezek kikerülhetetlenül válságot okoznak nekünk is.

A munkahelyi gondok is jelen vannak életünkben. Az egyik embernek azzal kell szembesülni, hogy bármennyire is szeretne dolgozni, mégsincs munkahelye. Vagy elveszítette az állását, vagy el sem tud helyezkedni, mert vagy túl képzett, vagy képzetlen. Vagy túl fiatal, vagy túl öreg. Ugyanakkor problémákba ütköznek azok is, akiknek van munkahelyük, ám ott állandó feszültségnek, stressznek vannak kitéve. Problémák vannak a munkateljesítménnyel vagy meg nem értés van a munkatársakkal.

Mindezeken túl megvannak a magunk személyes, családi gondjai is. Bármennyire is igyekszünk elkerülni a nehézségeket, mégis néha azokkal találjuk szembe magunkat. Valakit elveszítünk, és az okoz nekünk mély fájdalmat. Talán meg nem értés, összeférhetetlenség van az otthonunkban. Nem tudjuk egymással megosztani a gondolatainkat. Rideg tekintettel ülünk le egymás mellé az asztalhoz, vagy le sem ülünk már egymással. Hűtlenség van a hitvesek között. Tönkre teszik egymás életét és gyermekeikét a felnőttek. Annyi gond adódik családon belül is, ami emészti az embert. Néha betegség ér bennünket, és viseljük nehéz keresztjeinket. Néha valakiért aggódunk, imádkozunk a családban és kérjük Istent, hogy enyhítse fájdalmát. Oh, sokszor mennyire szeretnénk egymás terhében osztozni is, és magunkra vállalni a szerettünk keresztjéből egy darabot. Kínokat, fájdalmakat hordozó emberek vagyunk tehát mindannyian. Békés napokat, heteket vagy éveket is éljünk akár át, ám előbb-utóbb mégis valamilyen kereszt nehezedik a vállunkra, amit hordoznunk kell.

Keresztyén testvérem! Ebben az igehirdetésben a kínokat átélő ember arcát vizsgálhattuk meg. Láttuk, hogy vannak egyetemes szenvedések, amikor egy-egy népcsoportnak van meg a maga keresztje. Vannak kisebb közösségek, akik néha  igazságtalanul válnak áldozattá, és vannak családi, személyes gondjaink, melyekkel egyedül kell megküzdenünk. Amint Isten megszabadította Izráel népét a különböző fogságokból, és amint reményt, új lehetőségeket adott a gályaraboknak, úgy minket is bátorítani, erősíteni kíván életünk nehéz pillanataiban. Új lehetőségeket és reményt ad nekünk is családjaink közösségében.  Ámen!

Sebestyén Elek Előd

Reformáció és/vagy a halloween? – prédikáció

tollElolvasásra ajánlott igeszakaszok: ApCsel 8,9-24 és Ef 4,17-20

Októberi hónapunk az egyházi és nemzeti ünnepek hónapja. Reformációi gondolatébresztőnek szánt írásom valószínű, nem lesz túl népszerű minden honlapolvasónk számára. Hogy miért? A felvetett téma miatt. Nemrég egy ifjú lelkészkollégám fogalmazta meg a következőt: amit ma magunk körül látunk, az sajnos nem reformáció, hanem deformáció. Nem a jó felé való alakulás, nem a jóra, az Isten szerint való értékekre való visszaalakulás, hanem deformálódás, vagyis az Isten rendjének megtagadása, a krisztusi értékektől való teljes eltávolodás. S hogy ez mennyire igaz, engedtessék meg nekem, hogy felhozzak példa gyanánt egy olyan, a reformáció ünnepével párhuzamosan zajló jelenséget, amely az utóbbi időben, főleg a rendszerváltás után igen hamar felütötte a fejét nálunk is, különösen a gyermekek és a fiatalok körében.

Egy tévériporter egy kisvárosban végigkérdezte az útjába kerülő járókelőket: mit ünnepelünk október 6.-án, 23.-án vagy 31.-én. Szinte senki nem tudta a választ… sokan még a halottak napját sem említették … Egyvalamit azonban majdnem mindenki megemlített: a Halloweent. Hihetetlen, hogy a megkérdezettek 90 százaléka tudta, hogy a Halloween október végén van. Egyszerűen elképedtem azon, hogy az egyházi és nemzeti ünnepeinket az átlagember miért nem ismeri, miért nem hallott róluk, miért nem érdekli. Bezzeg egy olyan eseményt (mert én a – szándékosan kisbetűvel írt – halloweent nem tudom ünnepnek nevezni), amelynek semmi köze nincs sem az egyházhoz, sem a magyarságunkhoz, és amelyet kívülről „erőltettek” ránk a globalizáció irányítói, lám, még a gyermekeink, még a kicsi óvodásaink is ismernek, sőt, már-már szinte kötelező megünnepelni az óvodában, iskolában, egyetemeken. Múlt pénteken még a vallásórás gyerekek is azt kérdezték: pap bácsi, az egyháznál nem tartunk halloween-bulit?

Most bárki megkérdezhetné: miért olyan baj, ha például megünnepeljük a halloweent? Mi a baj a halloweennel? Hiszen mennyire mókás dolog maskarába öltözni, tököt faragni, töklámpást készíteni, nem? Ez csak egy kis móka – mondaná erre bárki. Ha azonban tudjuk, hogy honnan származik a Halloween, és mi a tulajdonképpeni szellemi háttere, már nem is olyan mókás ez a dolog. Amerikában lett népszokássá, onnan jött vissza ebben a mai formájában ez az ősi pogány kelta szertartás, amelyet a halál istenségének és a holtaknak a tiszteletére rendeztek a kelta papok, a druidák. Anélkül, hogy most ebbe nagyon belemennénk, csak annyit, hogy volt ebben a szertartásban boszorkányság, mágia, szellemjárás, sőt, még emberáldozat is. Mielőtt az amerikai kontinensen elterjedt volna, tulajdonképpen a középkori egyház is részben átörökítette a kelták szokásait, hiszen például nagyon sok hiedelem és babonaság, ami régen a halottak napjához kötődött, voltaképpen innen (is) származik. Akit egyébként ez a téma bővebben érdekel, nézzen utána nyugodtan az interneten. Egy biztos: keresztyén szemszögből nézve, a pogány szellemi háttér miatt egyáltalán nem helyes dolog a halloween.

De nemcsak a halloweenről van szó. Sok minden más sem helyes, amit ma tesz, ma gyakorol az átlagember mindamellett, hogy eredetileg Krisztus követőjének lett megkeresztelve. A Szentírás nagyon sok helyen figyelmeztet arra, hogy ne engedjünk az Isten törvényétől idegen, pogány, mágikus szertartásoknak, ne essünk ezek kísértéseibe. Csak egyetlen hosszabb felsorolást és tilalmat hadd idézzek fel Mózes 5. könyvéből: “Ne forduljatok halottidézőkhöz, és ne tudakozódjatok jövendőmondóknál, mert tisztátalanokká váltok”… “Mikor bemész arra a földre, amelyet az Úr, a te Istened ád néked, ne tanulj cselekedni azoknak a népeknek utálatosságai szerint. Ne találtassék te közötted, aki a fiát vagy leányát átvigye a tűzön, se jövendőmondó, se igéző, se jelmagyarázó, se varázsló; se bűbájos, se ördöngösöktől tudakozódó, se titokfejtő, se halottidéző. Mert mind utálja az Úr, aki ezeket műveli, és az ilyen utálatosságokért űzi ki őket az Úr, a te Istened te előtted. Tökéletes légy az Úrral, a Te Isteneddel! Mert ezek a nemzetek, akiket te elűzöl, igézőkre és jövendőmondókra hallgatnak; de tenéked nem engedett ilyet az Úr, a te Istened.” (5 Mózes 18:9-14)

A Reformáció előtt nagy baj volt az egész középkori egyház hitéletével, erkölcsi magatartásával. Többek között jelen volt a közegyházi életben is egyfajta pogány eredetű, halottak napi kultusz. Az elhunyt szentek sírhelye zarándokhely lett, ahol már nem az Isten imádása volt a fontos, hanem a halott szent élete, cselekedeteinek dicsőítése, valóságos imádata. Arra gondoltam, vajon puszta véletlen, hogy Luther Márton épp mindenszentek/halottak napjára időzítette a 95 tétel kiszögezését? Mert – életútját ismerve ugyan igaz, hogy Luthert az egyház megújításának gondolata régebb óta foglalkoztatta, de – a „pontot az i-re” nála az tette fel, hogy látta, milyen bibliaellenes cselekedet a halottak üdvözüléséért adott/kicsikart pénzadomány (a Szent Péter bazilika megépítésére) és a bűnbocsátó cédulák árulása, mely többek között arról is szólt, hogy pénzért meg lehet venni az üdvösséget (ahogyan Simon mágus is meg akarta vásárolni a Lélek hatalmát)

Ugye, mi Reformáció ünnepén büszkén, önérzetesen valljuk: mi vagyunk azok a protestánsok, akik méltán emlékezünk Kálvinra, Lutherre, Károlyi Gáspárra, arra, hogy a protestantizmus milyen megtartó, igazi közösségformáló erő volt például a magyar nemzetet sújtó nehéz időkben. Mi vagyunk a reformátorok jogutódai, de… észrevesszük-e azt, hogy egy ideje, talán néhány évtizede hogyan engedjük beszivárogni az okkultizmust, a túlzott szabadelvűséget, a tőlünk idegen dolgokat az életünkbe, az egyházunk életébe és a köztudatba?

Könnyen el tudom képzelni, hogy Luther, Kálvin, Zwingli, s talán még maga Károlyi Gáspár is azt üzenné ma nekünk, amit Pál apostol gondolatában olvashatunk: többé ne járjatok úgy, mint egyéb pogányok is járnak az ő elméjöknek hiábavalóságában, kik értelmökben meghomályosodtak, elidegenültek az isteni élettől a tudatlanság miatt… Mit szólna vajon a mai keresztyénség felemás állapotához az a néhány kiemelkedő reformátor, aki annak idején egész Európa keresztyénségét megújította, az egyházi életet letisztította és visszavezette a krisztusi útra. Mit szólna ma Luther, vagy Kálvin a rengeteg babonaság, misztikum, ezotéria, okkult tanítások és spiritiszta szekták láttán? Mit szólnának, ha azt látnák, hogy a mai keresztyének legtöbbike egyik kezében a Bibliát tartja, a másikban pedig a napi horoszkópot szorongatja? Mit szólnának ahhoz, hogy ma jobban kutatják Nostradamus jóslatait, mint az Isten Igéjét? És még nagyon sok ilyen és ehhez hasonló kérdést tudnék leírni.

Még egy gondolat erejéig hadd térjek vissza a Halloween jelenségére, mert ez általában igaz a többi, Isten által tiltott praktika, cselekedet esetében is. Higgyük el, ezek veszélyes dolgok. Ami ma még a gyermeknek, az ifjúnak csak játék, vagy csak egy „jó buli”, az később nyitottá teheti őt a Biblia által tiltott dolgok irányába. Ma még csak bosziruhát, vámpírjelmezt vesz fel, holnap már kipróbálja a szellemidézést vagy asztaltáncoltatást, mert az is egy „jó buli”. Nekünk, a reformáció örököseként, a reformáció által visszaállított bibliai értékek hordozóiként óriási a felelősségünk. Az Úr parancsának engedelmeskedve hirdetnünk kell az evangéliumot, az örömhírt. Szükséges tehát, hogy figyelmeztessük embertársainkat – adott esetben még hívő testvéreinket is – a gonosz által felállított csapdákra. Le kell rántanunk a leplet a játékosnak, ártatlannak tűnő, de nagy veszélyt hordozó babonákról, népszokásokról. Luther , Kálvin és a többi reformátor példájából erőt merítve követnünk kell naponta Isten útmutatásait. Távol kell tartanunk magunkat minden olyan gyakorlattól, mely Istent valamely módon helyettesíteni akarja. Próbáljuk meg következetesen beazonosítani, majd kiküszöbölni életünkből azokat a tevékenységeket, amelyek annyira lefoglalják az időnket, hogy megakadályozzák az Istennel való személyes kapcsolat kiépítését és ápolását. Ha nem engedjük meg, hogy bármi is átvegye Isten helyét életünkben, a bibliai parancsot teljesítjük, mely kimondja: ne legyenek idegen isteneink Rajta kívül! Forduljunk hozzá, az élet Istenéhez Reformáció emlékünnepén is bizalommal! Az Úr adjon ehhez bölcsességet és erőt mindannyiunknak! Ámen!

Tolnay István

A híd – prédikáció reformáció emlékünnepére

toll“Mert a törvény cselekedeteiből senki sem fog megigazulni őelőtte. Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik. Most pedig törvény nélkül jelent meg Isten igazsága, amelyről bizonyságot is tesznek a törvény és a próféták, mégpedig Isten igazsága a Jézus Krisztusban való hit által minden hívőnek.” (Róma 3:20-22)

Vannak dolgok körülöttünk, amelyeknek a fontosságát akkor észleljük igazán, ha már elveszítettük azt. Ilyen például a híd. Amíg megvan és át lehet jutni rajta egyik parttól a másikig, addig teljesen természetesnek tartjuk. Ám, amikor valami történik azzal, vagy egyáltalán nincs a folyó, vagy patak fölött, megdöbbenünk, hogy most hogyan tovább? Hogyan tudunk egyik parttól a másikig eljutni? Amint a hídnak fontos szerepe van életünkben, úgy lelki életünknek is ilyen fontos a hit. Nem véletlenül helyezkedik hangzásban olyan közel egymáshoz ez a két szó a magyar nyelvben, hiszen a híd és a hit hasonló szerepet tölt be: összekapcsol valamivel minket. Ez alkalommal a mi református hitünk erős hídjáról fogunk olvasni a következő sorokban.

            Mint ahogyan minden hídnak erős pilléreken kell támaszkodnia, úgy a mi református hitünk is öt erős támpilléren nyugszik. Ezeket a pilléreket a reformáció korában fektették le és következők: SOLA SCRIPTURA, SOLA FIDE, SOLA GRATIA, SOLUS CHRISTUS és SOLI DEO GLORIA. Ezúttal ezeket a pilléreket vizsgáljuk meg együtt!

            Sola scriptura – egyedül a Szentírás által. Az első pillér. Mindannyiunknak az otthonában rengeteg könyv van. Ezek között vannak valamilyen tudományt magába foglaló könyvek és vannak könnyebb olvasmányok, romantikus regények stb. Néha leemelünk egyet közülük a polcról, hogy olvassunk abból, mert tudjuk, hogy az olvasás által csak gazdagodhatunk. És van egy másik könyv is a polcon, ami fölötte áll az összesnek és ez nem más mint a Biblia, amit a könyvek könyvének is nevezünk.  Ebben a könyvben találjuk életünk nagy kérdéseire meg a feleletet. Innen tudjuk meg, hogy honnan ered, s hová tart az emberiség. Itt kapunk választ a lélek kérdésére. Ám a Bibliát lapozzuk fel akkor is, amikor úgy érezzük, hogy döntéshelyzetben vagyunk és célt, irányt keresünk magunknak. A Biblia mindig segít nekünk a döntésekben, abban, hogy ne tévedjünk le a helyes útról. Innen merítünk reményt és biztatást, amikor elolvasunk egy-egy történetet Jézus gyógyításairól és csodáiról. Megérezzük, hogy Jézus minket is meggyógyít és velünk is csodát tesz. Egyedül csak a Bibliából ismerhetjük meg a mi Megváltó Jézusunkat és Teremtő Atyánkat. A Szentírás tehát az összes könyv között a legdrágább és legértékesebb számunkra.

            Sola fide – egyedül hit által. Hitünk második pillére. Hogy mit jelent hinni, azt mindannyian nagyon jól tudjuk. Azt, hogy mennyire fontos a hit akkor tudja meg igazán az ember, ha elveszti azt. Hit és bizalom nélkül összeroppan az életünk. Anélkül, hogy tudatosulna, jelen van bennünk a hit. Képzeljük csak el, ha nem volna bizalmunk a szüleinkhez. Mindig kételkednénk és bizalmatlanok volnánk. Aligha volna ilyen esetben élhető egy gyermek élete. Hiszünk abban, hogy a szüleink mindent a mi javunkra cselekszenek és úgy, hogy nekünk az jó legyen. Amennyiben néha szigorúak, vagy megbüntetnek, az mindig a mi javunkra szolgál. Istennek mindannyian kedves gyermekei vagyunk, akiben hinnünk kell és tudnunk azt, hogy bármilyen akadályt vagy megpróbáltatást is gördítsen elénk, Ő azt a javunkra teszi. A hit tehát megtartatást jelent számunkra. Nélküle pedig összeroppanunk. Mindenekfölött Istenben hiszünk, hiszen egyedül csak Őáltala van megmaradásunk.

            Sola gratia – egyedül kegyelem által. A harmadik támpillér. Vajon lehet-e kegyelem nélkül élni? Eltudnánk-e úgy képzelni az életet, hogy nem kapunk bocsánatot. Aligha. Nem tudjuk, úgy végigélni az életet, hogy közben ne sértenénk meg másokat, vagy minket ne bántanának meg. Előbb vagy utóbb ennek ellenére nekünk is megbocsátanak és mi is megbocsátunk másoknak. Az életet lehetetlen örök gyűlöletben és haragban eltölteni, ha mégis az már nem is rendes élet. Isten példát mutat nekünk a megbocsátás gyakorlásában. Ő annyira szeret minket, hogy ingyen kegyelméből üdvözülhetünk. Az üdvösséghez nem volna elegendő önmagában csak a jócselekedet, vagy csak a hit. Szükséges a harmadik tényező, ami Istentől jön: a kegyelem.

Kedves Olvasó! Ha Isten ennyire szeret bennünket bűnös embereket és megbocsát nekünk, akkor bizony nekünk is kegyelmet kell gyakorolnunk egymás iránt, hogy valóban egy élhető világunk legyen.

            Solus Christus – egyedül Krisztus által. A negyedik pillére hitünk hídjának. Csak Jézus által van üdvösségünk, aki kereszthalála által legyőzte az örök kárhozatot és a halált. Mindezt önzetlenségből tette értünk. Egyedül csak őáltala van bűnbocsánatunk Isten előtt. Nem más Ő mint egy híd közöttünk és Isten között, aki összeköt minket egymással. Egy vidéki farmon élt két testvér egymás szomszédságában. Egy napon egy jelentéktelen félreértés kapcsán összevesztek. Eddig kölcsön adták egymásnak szerszámaikat, ameddig az egyik távol volt, a másik vigyázott a farmra, megbeszélték a problémáikat, de most egy csapásra minden megváltozott. Hiába a negyven éves szomszédság, most végül odáig fajult a dolog, hogy nem is álltak szóba egymással. Egy szép napos reggelen az idősebbik testvérhez bekopogott egy idegen férfi, aki munkát keresett egy-két napra. Először el akarta hajtani, de végül, amikor meghallotta, hogy ácsmester, és jól bánik a fával, megmozgatta a fantáziáját. Azt a feladatot adta neki, hogy a testvére és az ő telke határába építsen egy kerítést. Olyat kért, amin még átlátni sem lehet, mert annyira haragudott a testvérére. Miután kiadta a feladatot és minden faanyagot, szerszámot, szeget a rendelkezésére bocsátott a mesternek, elment a városba. Az ács neki is látott a munkának. Estefelé, amikor visszajött az idősebb testvér megdöbbenve látta, hogy a telek határában, a kis völgyben nem egy kerítés, hanem ellenkezőleg egy híd áll, mely összeköti az ő és testvére telkét. Pont akkor jött ki a fiatalabbik testvér, aki szintén megdöbbenve nézte a hidat, ezt mondta: „Drága testvérem! Te képes voltál egy hidat építtetni, azok után ami köztünk történt? Azok után, amiket tettem és mondtam?” Erre mindketten nagyon elszégyellték magukat, és a híd közepén egymásba borulva kibékültek. Ennek örömére kérték az ácsmestert, hogy maradjon még pár napig, találnak még neki valami munkát. Erre a Mester így felelt: „Nagyon szívesen maradnék, de még sok olyan hely van, ahol hidat kell építenem!”

Sok hely van ahová Jézusnak el kell mennie, hogy szíveket vezessen vissza egymáshoz. Sokszor talán a saját életemben érzem azt, hogy szükségem van Jézusra. Szükségem van a segítségére abban, hogy újra béke legyen közöttem és a szüleim, a testvérem, a hitvesem, a gyermekem vagy valamelyik más kedves családtagom között. És bizony érzem azt is, hogy szükségem van arra, hogy Jézus megbékítsen engem az Atyával, akit vétkeimmel gyakran megbántok.

            Soli Deo gloria – egyedül Istené a dicsőség. Az ötödik támpillér. Ha magunk körül szétnézünk észrevesszük, hogy mindenünk, amink van Istentől kaptunk. Istentől kaptad az életed, a szeretteidet. Ő gondoskodik a mindennapi táplálékodról. Ő ajándékozta neked az otthonod, ahova mindig hazatérhetsz és ahol biztonságban érzed magad. Ő az, aki sikereket ad neked és megvéd a megpróbáltatás perceiben. Semmi sincs ezen a földön, amit ne tőle kapnánk. Ám Ő nemcsak itt a földön ad nekünk ajándékokat, hiszen tőle kapjuk az örökélet ajándékát is. A reményt, hogy ne féljünk az elmúlástól, mert valami véget ér itt ezen a földön, de a lelkünk tovább Isten kebelén örökre tovább él. Amikor valakitől valamilyen ajándékot kapunk, hálásak vagyunk neki. A mi Atyánk nap, mint nap drága ajándékokkal lep meg minket. Ezt hogyan hálálod meg neki? Legyen egyedül Övé a dicsőség örökkön örökké!

            Kedves Olvasó! Református hitünk öt támpillérét tekinthettük meg együtt. Ahhoz, hogy egy híd stabil legyen a pilléreknek is erősen kell állniuk.  Hitünk öt pillére – a SOLA SCRIPTURA, a SOLA FIDE, a SOLA GRATIA, a SOLUS CHRISTUS és a SOLI DEO GLORIA – álljon mindenkor erősen, hogy biztonságban őrizze életünket. Ámen!

Sebestyén Elek Előd

A tékozló fiú – prédikáció

toll“Az pedig monda néki: Fiam, te mindenkor én velem vagy, és mindenem a tiéd! Vígadnod és örülnöd kellene hát, hogy ez a te testvéred meghalt, és feltámadott; és elveszett, és megtaláltatott.” (Lk 15,31-32)

Ez alkalommal egy olyan történetet tár elénk a Biblia, melyben egy tobzódó életvitelt folytató ifjúval ismerkedhetünk meg. A tékozló fiú története két gyermektípust mutat be: a rossz és a jó fiú ábrázolását. A mai igehirdetésben ezt a képet két kút formájában ábrázolva ismerhetjük meg. Az egyik kútba beletekintve a rossz gyermeket látjuk, míg a másikban a jót.

Képzeljünk magunk elé egy pusztát, amelyen ott látunk két gémes kutat. Nézzünk bele ezekbe, lássuk, mi is van bennük. Az elsőbe, ha beletekintünk látjuk, hogy fel van zavarodva a vize, egyáltalán nem igényli az ember azt, hogy megízlelje ennek vízét. A másikba ha belenézünk, látjuk, hogy szép, hűsítő kristályvizet tartalmaz, amiből azonnal szeretnénk szomjunkat oltani.

Az első kútban tehát zavaros, undorító vizet látunk, amiből senki sem kíván fogyasztani. Ilyen a rossz gyermek képe. Senki sem szereti a rossz gyermeket. Egy szülő sem kíván magának ilyet, de még a barátok is lassan mind hátat fordítanak az olyan ifjúnak, aki erkölcstelen, züllött, megbízhatatlan életmódot folytat.

Az Ószövetségben mintát találunk a rossz gyermek példájára, amikor Éli, silói pap fiairól olvasunk: Hofniról és Fineásról. A leírásokból kiderül, hogy ezek az emberek mennyire romlottak voltak. Abban az időben az volt a hagyomány, hogy az emberek rendszeresen felmentek a templomba, hogy ott Istennek áldozatot mutassanak be. Ilyenkor állathúst áldoztak fel. Hofni és Fienás viszont az oltárról elvették a hús javát és végül csak a maradékot áldozták fel Istennek. Mindezt tovább tetőzték azzal, hogy a templomban szolgáló nőkkel paráználkodtak. Ezek az ifjak mindenben a maguk hasznát keresték, minden percnek kiakarták használni az élvezetét. Igen ám, de mindez nem tetszett Istennek, aki el is határozta, hogy véget vet mindennek. Isten figyelmeztette Élit arra, hogy fiai tékozló, erkölcstelen életmódot folyatnak, aminek gátat kell szabni. Mivel nem hallgatták meg Istennek a figyelmeztetését, a filiszteusok elleni csatában mind a ketten meghaltak. Mikor édesapjuk megtudta, hogy mi lett a fiaival, ő is meghalt.
Az ő történetükben felismerjük talán saját gyermekkorunk egy-egy periódusát. Bizony, egyáltalán nem idegen tőlünk a rossz gyermeknek a képe, aki engedetlen, aki a saját útját akarja járni. Hányszor hallunk ma is emberekről, akik mindenféle gátlás nélkül csak arra törekszenek, hogy mindent megszerezzenek, saját magukat gyarapítsák. Emberekről, akik elindultak a züllés útján és egyre lejjebb csúsznak. Alkoholisták vagy drogosok lettek, akik szinte egyáltalán vagy nagyon nehezen tudnak visszatérni a helyes útra, és újra ott folyatatni, ahol elrontották. Ilyen a rossz gyermek arca, mint az a kút, amelynek zavaros a vize és mindenki undorodik tőle.

A másik kútba beletekintve gyönyörű szép, tiszta, kívánatos kristályvizet látunk, amiből örömmel oltjuk szomjunkat. Ilyen az a gyermek, aki példás, szófogadó alázatos életet él. Élete tiszta, mint a kristályvíz.
Nem kell messze lapoznunk a Bibliában Hofni és Fineás történetétől, és máris ott találunk egy csodálatos történetet. Egy nap, miután Elkána és Anna olyan sokat imádkozott csodálatos ajándékkal látogatta meg őket Isten. Egy fiúgyermekkel ajándékozta meg őket, akiért annyit imádkoztak. Őt Sámuelnek nevezték el, s miután nagyobbacska lett az édesanyja elvitte Silóba, hogy ott a pap nevelje fel őt. Magában arra gondolt, az Úrtól kaptam a gyermeket és most visszaadom őt, hogy az Úrnak nevelkedjen. Egy nap csodálatos dolog történt Sámuellel Éli házában. Miután lefeküdt az ágyba, hangot hallott, amely így szólt: „Sámuel”. Sámuel arra gondolt, hogy Éli szólítja. Oda ment hozzá és azt mondta: „Íme, itt vagyok!”. Éli visszaküldte őt mert nem hívta. Sámuel újra a nevét hallotta. Megint odament Élihez, de az visszaküldte, mert most sem hívta. Igen ám, de Sámuel harmadjára is hallotta, hogy nevén szólítja őt valaki. Odament újra Élihez és megkérdezte, hogy szólította-e őt? Élinek akkor eszébe jutott, hogy valószínűleg az Úr szólítja a gyermeket, s visszaküldte őt az ágyba azzal az utasítással, hogy ha hangot hall, mondja: „Szólj Uram, mert hallja a te szolgád.” Sámuel amikor megint a nevét hallotta így is tett, és Isten elmondta neki azt az üzenetet, amit Élinek kellett átadnia. Ilyen a hűséges, jó gyermek. Minden szóra figyelmes és amikor megszólítják őt meghallja, amit neki mondanak. Nem fordítja el a fejét, hogy meg se hallja szülei vagy nevelői szavát, hanem alázatosan teljesíti azoknak minden kérését.
Sámuel életére – aki szelídlelkű volt – Isten áldása szállt. A későbbiek során az Úr elválasztott szolgája lett. Boldog, elégedett gyermek és felnőtt lett. Nem kívánt többet az Úrtól, mint azt, hogy Őt szolgálhassa. Éli nevelte őt is és saját két fiát is és lám mégis mennyire különböztek azok egymástól. Elkána és Anna pedig milyen büszke lehettek arra, hogy ilyen jó gyermekük van, akire mindenki tisztelettel néz fel, és mindenki arra vágyik, hogy neki is ilyen szép, tiszta életvitelt folytató gyermeke legyen.
A Sámuel történetéből kiderül, hogy bár Éli nevelte Sámuelt is és saját fiait is, mégis mennyire különbözővé válhatnak a gyermekek.
Ha a két kút példáját nézzük, láthatjuk, hogy végül is mind a kettőben víz van, amiből szomjunkat oltani tudjuk. A tékozló fiú történetéből, láthatjuk hogy egy apa mind a két fiára egyformán tekint, mert mind a kettő gyermek. Nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy egyik ember csak ilyen, a másik meg csak olyan. Nem általánosíthatunk és nem skatulyázhatunk be másokat. A tékozló ifjú elindult otthonról, és mikor mindenét eltékozolta, elvesztette, arra gondolt, hogy vissza kell térnie az atyai házhoz. Nem gondolt arra, hogy mindent ott fog folyatatni ahol abbahagyott. Tudta, hogy bűnt követett el és immár nem méltó, hogy az atyja fiaként visszafogadja. Szíve bűnbánattal volt tele. Akármilyen rossz volt, volt benne jó is. Nem szégyellt bűnbánatot tartani és kimondani azt, hogy „immár nem vagyok méltó, hogy fiadnak neveztessem”. A nagyobbik fiú otthon maradt és mindenben engedelmes és alázatos volt. Mindent megtett, amit az édesapja parancsolt. Nem tékozolt és nem dorbézolt. Mégis, amikor hazatért a testvére, irigység ébredt fel benne. Hát, miért fogadja vissza a házhoz tékozló testvéremet atyám? – gondolhatta magában. Engem pedig, aki nap, mint nap vele vagyok arra sem méltat, hogy a barátaimmal együtt egy kecskegödölyét elfogyasszak. A jóban is ott volt a rossz, amikor irigység támadt a szívében.

Egyikünk sem csak jó, vagy csak rossz. Jó és rossz tulajdonságaink egyaránt vannak. Mindannyiunk számára kérdés az, hogy milyen tulajdonságaink vannak túlsúlyban, és hogy mi milyen gyermekei vagyunk mennyei Atyánknak? Ámen!

Sebestyén Elek Előd

Új látás – prédikációvázlat

toll“Ó, Uram! Nyisd meg, kérlek a szemét, hogy lásson!” (2 Kir 6,17a)

A hit nemes harca nehéz harc. Nem egy állandó, szép felülkerekedés, hanem vannak gyakori alulmaradások is. Megtántorodnak a legkülönbek is. Nincs sziklaszilárd közösség, vagy lélek, aki magára úgy tekinthet, vagy tekintethet, mint aki minden helyzetben a magaslaton áll.

Nehéz nyugalomra inteni világunkat és magunkat, amikor állandó forrongást érzékelünk. Nehéz örvendeni, vagy örvendezésre biztatni másokat, amikor betegségek, kétségek miatt szemmel látható gondjaink vannak. Ilyenkor egyetértünk a költő által megfogalmazott életérzéssel: „Nem emel már föl semmi”. Pedig bízni, remélni próbálunk, de láthatólag minden a bizodalmunkat és reményünket csúfolja meg.

Elizeus próféta Isten Lelke által jelezte Izráel királyának azt, hogy Dótán városának melyik részén kell állandóan védelmező állásban lenniük az arámok királyának támadó csapatával szemben.  A támadó király a harci állást megerősíti. A tények önmagukért beszélnek. Harci szekerek vették körül a várost.

Elizeus szolgája is a hite, a bizodalma mellett szembesül a látható valósággal és kétségbeesik.

A XIX.  század első felében Vörösmarty Mihály, a Szózat költője még így reménykedett: „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért. S keservben annyi hű kebel szakad meg a honért.” A XX. század második felében Márai Sándor válaszol „kiigazítja” Vörösmartyt: „Nyugodj meg, lehet”. Igen jöhetnek megpróbáltatások. Senki sem mondta, hogy Arám királya nem készül Dótán városa ellen.

A hit harca állandó küzdelem és nem napsütéses délutáni séta. Péter apostol szemléletesen írja, hogy a kísértő, mint ordító oroszlán szertejár, keresvén, akit elnyeljen.

Elizeus szolgája jelzi kétségét és félelmét ura felé: „Jaj, jaj édes uram, mit csináljunk?”

Kérdezzük mi is gyakran: Mi tévők legyünk? A helyzet adott. Szemmel látható a veszély a nyomorúság. Eddig lehetet harcolni, most itt az ideje a harc feladásának?

Elizeus érdekes kijelentést tett: „Ne félj, mert többen vannak velünk, mint ővelük.”

Hogy mondhat ilyet, hiszen a helyzet, a számok mást bizonyítanak?

A próféta nem kezdi bizonygatni állítását, mert az hibavaló erőlködés lenne. Isten erejét, jelenvalóságát nem lehet és nem is kell emberi logikával bizonyítani.

Elizeus viselkedése, magatartása az irányadó az Isten szeretetének, jelenvalóságának hatalmának megismerése tekintetében. Majd Elizeus így imádkozott:  „Ó Uram! Nyisd meg, kérlek, a szemét, hogy lásson!”

A damaszkuszi úton Saul megvakult, majd Lélekkel betelve új szívet, új látást nyert. Erre alapozva tudja aztán teljes meggyőződéssel írni: “Nem a láthatókra nézünk, mert a láthatók ideig valók a láthatatlanok pedig örökkévalók.”

Manapság sok szó esik a szemléletváltás szükségességéről. Isten nem csak szemléletváltást ad, hanem új látást, ami által látta a próféta szolgája, hogy a hegy tele van tüzes lovakkal és harci szekerekkel, melyek Isten erejének a megtestesítői.

A hit nemes harcát tehát hitben és nem látásban vívjuk addig, míg végül diadalt nyerünk. Ámen.

Gál Sándor, Gencs

Békegalamb – prédikáció

toll„Kibocsátá a galambot is, hogy meglássa, vajon elfogytak-é a vizek a föld színéről. De a galamb nem talála lábainak nyugvóhelyet és visszatére ő hozzá a bárkába, mert víz vala az egész föld színén; ő  pedig kezét kinyujtá, megfogá, és bévevé azt magához a bárkába. És várakozék még másik hét napig, és ismét kibocsátá a galambot a bárkából. És megjöve ő hozzá a galamb estennen, és ímé leszakasztott olajfalevél vala annak szájában. És megtudá Noé, hogy elapadt a víz a földről. És ismét várakozék még másik hét napig, és kibocsátá a galambot, és az nem tére többé ő hozzá vissza.” (I. Móz. 8:8-12)

 

“Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, aki elhatározta, hogy annak adja fele királyságát, s lányát, aki a legszebben jeleníti meg a békét. Érkeztek is hamar a művészek, hogy elkészítsék alkotásaikat: festményeket, s szebbnél szebb dallamokat szólaltassanak meg. Aztán elérkezett a nagy nap, amikor mindenki bemutathatta alkotását. Hozták is a csodálatos tájakat ábrázoló képeket. Muzsikusok játszották a legkellemesebb dallamokat, de bizony a király egyikkel sem volt megelégedve, s mind csak sóhajtozott. Hát, bizony egyik sem az igazi – mondta. Már-már úgy tűnt senkinek sem lesz szerencséje, amikor belépett egy dalia legény, kezében egy különleges festménnyel. Amikor meglátta, fellélegzett a király. Ez a legszebben ábrázolt béke. Mindenki csodálkozott. Hát, mit láthat annyira szépnek és békésnek a király ezen a festményen, hiszen az egy harcmezőt ábrázol. De, bizony ám senki sem vette észre a képen, hogy a harcok mezején, ahol emberek gyilkolják egymást, egy galamb békésen, szelíden egy szalma szállat visz a csőrében, hogy fészkét megrakja. Ez volt az igazi béke, amikor a veszélyben is valaki békésen a fészkét tudta rakni.”

Kedves Olvasó! Ebben a prédikációban a békéről lesz szó. Ahogy Noé háromszor is kiengedte a galambot a bárkából, hogy lássa vajon van-e már szárazföld, ahol a galamb békésen fészkét építheti, úgy ma mi is  vizsgáljuk meg, hogy van-e lelkünknek igazi békéje?

Kiengedi Noé először a galambot, hogy az szárazföldet keressen. Ám a galamb visszatér, mert csak vizet talál. Képzeletben, ha először engedjük ki lelkünk galambját, látjuk hogy bár keresi az a békét a földön, mégis sehol sem találja, mert a békétlenség hullámai mindent eltakarnak. Nincs békéje az embernek. A békét nem találó galamb a gazdag ifjú történetére emlékeztet minket. Ez az ifjú volt az egyedüli, aki Jézus után szaladt, miután a Megváltó egyik településtől a másik felé haladt. Leborult előtte és megkérdezte: „Jó mester, mit kell cselekednem ahhoz, hogy az örök életet elnyerhessem?”. Ennek az ifjúnak mindene megvolt ezen a földön, hiszen gazdag volt, ám lelkének mégsem volt nyugalma. Tudta, hogy valami többre van szüksége, ezért szaladt Jézus után. Jézus el is mondja neki, hogy mit kell tennie. Be kell tartania a parancsolatokat. De Jézus el mond valami mást is, azt, hogy még van egy fogyatkozása, és pedig az, hogy a vagyonát jobban szereti mint Istent. „Add el minden vagyonodat és oszd szét a szegények között, és részed lesz a menyben” – mondja az ifjúnak. Annak ellenére, hogy Jézustól teljes útmutatást kap arról, hogy mit kell tennie lelke nyugalmáért, mégis lehorgasztott fejjel indul tovább, mert semmiképpen sem akar lemondani vagyonáról. A gazdag ifjú történetében egy kicsit ott látjuk a saját magunk sorsát is. Békét kereső emberek vagyunk mindannyian, és mégis gyakran érezzük azt, hogy teljes békétlenség vesz körül bennünket. Mi is jól tudjuk, hogy a békét Jézusnál kell keresnünk. Jézus nekünk is megüzeni az igehirdetések szavain keresztül, vagy egy-egy otthon elolvasott bibliai szakaszon keresztül, hogy mit kellene tennünk. És mégis sokszor lehorgasztott fejjel indulunk haza, mert nehéz megtenni azt, amit Jézus kér tőlünk, s így békénk sincs. Lelkünk béke galambja nem talál magának száraz helyet.

Noé másodjára is kiengedi a galambot, hogy az szárazföldet keressen. A galamb egy olajfa ággal a csőrében tér vissza. Már majdnem száraz a föld, de még mindig nem teljes. Ha másodjára engedjük ki szívünk galambját, hogy békét keressen, az még csak részleges békét talál, ami még mindig nem teljes. A második galamb Tamás apostolra emlékeztet bennünket. Jézus őt is elhívta tanítványai közösségébe. Boldog és bátor volt, hogy neki Jézus a mestere. Sem félelem, sem békétlenség nem volt a szívében. Ám, amikor látja, hogy Jézust elfogják és keresztre feszítik meginog. Amikor már nem látja mesterét kétely, félelem és nyugtalanság költözik a szívébe. Még akkor is kételkedik, amikor tanítványtársai elmesélik neki, hogy amíg ő nem volt közöttük, megjelent nekik a Mester. A többi tanítvány szívében béke és nyugalom lakott immár, mert tudták, hogy Jézus szavai mind beteljesedtek és a Megváltó örökre velük van. Tamás szíve pedig félelemmel és nyugtalansággal volt megtelve. Amíg látta Jézust, addig békés volt, amikor pedig nem, akkor békétlenné vált. Azt hiszem, magunkra ismerünk ebben a képben is. Hiszen hányszor vagyunk mi is úgy, hogy amíg jól haladnak a dolgok életünkben, egészségesek, szépek és fiatalok vagyunk, s látjuk, hogy az Úr áldása van rajtunk, ő van velünk, addig béke lakik bennünk. Ám, amikor oda lesz a fiatalságunk, a szépségünk, és beköltözik a hajlékunka a betegség, a nyomorúság, úgy érezzük Jézus hátat fordított nekünk, elhagyott minket. Pedig Jézus akkor is ott őrködik felettünk, mellettünk van. Mégis úgy érezzük nincs teljes békénk, valamit megízleltünk a jézusi békéből, de amikor nem látjuk őt, az áldásait, békétlenség költözik belénk. Lelkünk béke galambja ilyenkor még csak egy olajfaágat talál magának a béke óriási mezején.

Noé harmadjára is kiengedi a galambot, hogy az szárazföldet keressen. A galamb ezúttal már nem tér vissza, mert megtalálta azt, amit keresett. Fészkét megrakhatja. Amennyiben harmadjára is kiengedjük szívünk galambját, megérezzük, hogy az immár megtalálja a teljes békét. A harmadik galamb a bűnös nőre emlékeztet minket.  Ezt az asszonyt mindenki megvetette és kigúnyolta. Bűnösnek tartották őt. Talán sokan nem is ismerték közelebbről. Azt sem tudhatták, hogy mi lehet a bűne, de tudták azt, hogy mit tartanak róla mások, és ők is azoknak a véleményét osztották. Általánosítottak, megvetettek, beskatulyáztak valakit. Ugye mennyire ismerős ez a kép előttünk? Sokszor teszünk mi is így másokkal. Egyáltalán, vagy csak alig ismerünk valakit, de mégis megvan a véleményünk róla. Beskatulyázunk embereket és még csak esélyt sem adunk arra, hogy alaposabban megismerjük őket.

Ez az asszony szeretet volna megváltozni és új életet kezdeni. Az emberek azonban nem fogadták be őt, nem álltak szóba vele és nem segítettek a változásban. Gyakran érezzük magunkat a bűnös asszony bőrében. Mindig így érezzük magunkat, amikor mások hátat fordítanak nekünk. Segítségért kiáltunk, de a kérésünket senki sem hallgatja meg. Érezzük, hogy a bűneinkkel egyedül vagyunk. Bocsánat és segítőkéz helyett megvetést kapunk.

A bűnös asszony Jézushoz ment. Mindenkiben csalódott, mindenki hátat fordított neki, de bízott abban, hogy Jézus könyörül rajta és segít neki az újrakezdésben. Egy szót sem szól, amikor Jézussal találkozik. Jézus ennek az asszonynak a szívébe lát. Látja minden könnyét és bánatát, ezért így szól hozzá: „A te bűneid megbocsátattak. Eredj haza a te házadba békével!”  Ez az asszony teljes békével indult haza a maga otthonába, mert Jézustól új életet kapott és örökké tartó békét. Mindannyiszor, amikor megérezzük Jézus szeretetét és elfogadását, lelkünk béke galambja megtalálja azt, amit annyira keres: a kifogyhatatlan béke szigetét.

A prédikáció során jobban megismerhettük a békekeresés három útját. Van úgy hogy, tudjuk hol kell a békét keresni, de az érte való munkát mégsem akarjuk elvégezni. Van úgy, hogy ideig-óráig velünk van a béke, de amikor a gondok eltakarják a szemünk elől Jézust, megijedünk és a nyugtalanság költözik a szívünkbe. És van úgy, hogy egy-egy nagy vihar kell végigseperjen az életünkön, hogy végre elinduljunk Jézus felé. Akihez, ha megérkezünk örök életre szóló békét kapunk tőle. Legyen ez a harmadik a te utad! Találd meg Jézust, és örömmel fogadd el a neked ajándékozott békét. Ámen.

Sebestyén Elek Előd

Mit csinálsz itt, Illés? – prédikáció

toll“Itt bement egy barlangba, és ott töltötte az éjszakát. Egyszer csak így szólt hozzá az Úr igéje: Mit csinálsz itt, Illés? Ő így felelt: Sokat buzgólkodtam az Úrért, a Seregek Istenéért, mert Izráel fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg. Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni. Az Úr ezt mondta: Gyere ki, és állj a hegyre az Úr színe elé! És amikor elvonult az Úr, nagy és erős szél szaggatta a hegyeket, és tördelte a sziklákat az Úr előtt; de az Úr nem volt ott a szélben. A szél után földrengés következett; de az Úr nem volt ott a földrengésben. A földrengés után tűz támadt; de az Úr nem volt ott a tűzben. A tűz után halk és szelíd hang hallatszott. Amikor Illés ezt meghallotta, palástjával eltakarta az arcát, kiment, és megállt a barlang bejáratánál. Egy hang pedig így szólt hozzá: Mit csinálsz itt, Illés? Ő így felelt: Sokat buzgólkodtam az Úrért, a Seregek Istenéért, mert Izráel fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg. Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni. Ekkor azt mondta neki az Úr: Menj, kelj ismét útra a pusztán át Damaszkuszba, és amikor odaérsz, kend fel Hazáélt Arám királyává. Azután Jéhút, Nimsí fiát kend fel Izráel királyává; Elizeust, az ábél-mehólái Sáfát fiát pedig kend fel prófétává magad helyett! És aki majd megmenekül Hazáél kardjától, azt Jéhú öli meg, és aki megmenekül Jéhú kardjától, azt Elizeus öli meg. De meghagyok Izráelben hétezer embert: minden térdet, amely nem hajolt meg Baal előtt, és minden szájat, amely nem csókolta meg őt.” (1Kir 19,9-18)

 

Kedves Testvéreim! Manapság egyre többen aggodalmaskodunk civilizációnkért, kultúránkért és egyházunkért. Mert bizony, amikor a hírekből azt halljuk, hogy Európát elárasszák a más kontinensről jövők, és nem tartják tiszteletben kultúránkat, hagyományainkat és vallásunkat, akkor bizony összeszorul a szívünk és aggodalmaskodunk. Hiszen büszke az európai ember a civilizációra. Büszkék vagyunk azokra az örökségekre –akár épített, akár szellemi örökség-, melyeket elődeink szépen fejlesztettek, s reánk hagytak. Tudjuk azt, hogy a civilizációnk egyik ismérve az, hogy tudunk viselkedni. Tudunk viselkedni öröm esetén, vigasság esetén. Ilyenkor kifejezzük szavainkkal azt, hogy örvendünk az örülőkkel. A civilizált ember tud viselkedni a bajban, gyászban, a betegségben. Visszafogottabb, együtt érzőbb úgy a szavaiban, mint a cselekedeteiben ilyenkor. Kifejezi azt, hogy együtt érez a környezetével, amely most éppen szomorú. De azt sem szabad elhallgatni a civilizált emberről és kultúráról, hogy az évek és évtizedek alatt kialakul egy olyan a civilizált emberben, hogy leplezi az érzéseit. Sokszor nem azt mondjuk, amit gondolunk. Sokszor ha bánat ér, akkor vidám arckifejezéssel, kedélyes beszéddel próbálunk másról szólni és másról tanúskodni az arckifejezésünkkel, mint  amit valóban érzünk. Mert attól rettegünk, hogy esetleg kárörvendnek rajtunk a bajaink hallatán vagy láttán. Vagy ha valami öröm ér, akkor azt sem merjük maradéktalanul kifejezni, mert tartunk attól, hogy az irigység és rosszindulat megkárosít minket az örvendezésben. Amikor nem merjük az érzéseinket, gondolatainkat szavainkon, arckifejezésünkön és mozdulatainkon keresztül kifejezni, akkor valóban elmondhatjuk azt, hogy ez a civilizáció, amelyben élünk veszélyben van. Ugyanis nem szolgálja teljes mértékben lelkünk, elménk és fizikai létünknek az egyensúlyát és fennmaradását.

Illés próféta megkapja Istentől a megbízatást, és tudja, hogy hogyan kell ezt végezze. Prófétaként határozott fellépéssel a Baál szobrok ellen cselekszik és összetöri azokat. Sőt bebizonyítja Izrael fiai számára, hogy egyedül a mindenható Teremtő az Isten, és rajta kívül más isten nincs. Mert egyedül csak Ő adott tűzet, ami aztán megégette a felállított oltárt és rajta az áldozatot. Tudta, hogy hogyan kell szólni. Tudta, hogy hogyan kell viselkedni. Tudta, hogy határozottan kell fellépnie a Baál papjaival szemben. Íme, egy ember, aki igazán feltalálja magát. Aki a küldetésének megfelelően cselekszik. Azt is mondhatnánk, hogy egészen jól érzi magát, mivel azt teszi, ami a dolga, kötelessége, ami a hívatása. Ő tudta, hogy hogyan kell szólnia, ahogy azt tudja a mai modern, művelt, civilizált ember is. Tudja, hogy hogyan kell szóljon és cselekedjen. Amikor Illés szembesül azzal, hogy egyedül van, hogy Jézabel gyilkos szándékkal üldözteti, és azzal is, hogy a nagyhatású Kármel hegyi megnyilvánulás mégsem tisztította meg Izraelt, akkor már nem tudta azt mondani, hogy minden a rendjén van. Már nem tudott mosolyogni. Nem tudott bizakodóan élni, gondolkodni és szólni másoknak. Mikor rátört a magány, az aggodalom és félelem, akkor menekült és egy barlangban igyekezett átvészelni azt a nehéz időszakot, ami rá várt.

Testvéreim! Lehet egy ideig álcázni a gondolatainkat, az érzéseinket. Lehet egy ideig neveltetésünk, civilizációnk, kultúránk által elhallgatni azt, ami foglalkoztat bennünket. De amikor ránk tör az a sok kétség, az aggodalom, a bizonytalanság, a jövőnélküliség, akkor Illéshez hasonlóan, mi is megpróbáljuk átvészelni azt a nehéz időszakot, ami ránk vár. Illés egy barlang mélyében igyekezett elrejtőzni és kivárni azt, amíg Jézabel gyilkos szándéka elapad. Amíg jobbra fordul Izrael sorsa. Ebben a barlangban úgy gondolta, hogy a prófétaságot sem kell végezze, hiszen a mélységben, mindentől elzárva csak a saját létét, a puszta életét kell, hogy mentse. Illésnek a barlangba való elrejtőzése óta évszázadok, sőt évezredek teltek el. Sokat változott azóta az emberiség kultúrában, civilizációban, de nem tévedek, ha azt mondom, hogy bizony a mai ember is sokszor menekül. Menekülünk, mert amikor bizalmatlanok leszünk, olyankor menekülünk egymástól. Elzárkózunk. Lehet, hogy nem úgy mint Illés. Nem barlangba, rejtekhelyre bújunk el, hanem elbújunk a saját gondolataink mélységébe. Elbújunk egymás elől, és nem mondjuk el azt, ami foglalkoztat. Nem merünk együtt sírni a síróval, és együtt örülni az örvendezővel. Illéshez hasonlóan úgy érezzük, hogy a magány, a társtalanság, a jövőképnélküliség semmi mást nem biztosít számunkra, csak azt, hogy befele forduljunk. Elzárkózzunk mindenkitől, mert úgy sem foglalkozik senki a sorsunkkal. Aztán vannak ettől sokkal károsabb barlangok. Hiszen van, aki úgy húzódik el a valóság elől, hogy önpusztító, káros anyagokat vesz magához, amivel a tudatát kikapcsolja. Sajnos, fiataljainkat egyre inkább veszélyezteti a kábítószer fogyasztás. Mert ha nincs jövőkép, akkor a pillanatnyi öröm, a pillanatnyi kikapcsolódás máris kéznél van. Nagyon mély barlang, amelyben úgy gondolja nagyon sok fiatal, hogy itt csak ő lehet magában. Itt már nem kell sem a környezetével foglalkoznia, már nem kell az Istenre sem figyelnie, mert olyan mélységre jutott, hogy immár elrejtőzve lehet mindenki elől. Illés is így gondolta, hogy ha a barlangba elrejtőzik, akkor sem Izraelre nem kell néznie, sem Isten megbízatásának eleget tennie.  Olyan csodálatos hallani az Igéből, hogy ebben a mélységben megszólal az Úr. Egyszer csak így szólt hozzá az Úr szava: „mit csinálsz itt, Illés?” Ez az őszinte kérdés nem a megszégyenítésről szól. Isten nem akarta Illést elmarasztalni, hanem egyszerűen kérdezi őt, hogy mit keres ebben a mélységben? Miért jutott ő a barlang gyomrába? Természetesen tudja, hogy miért. Tudja, hogy mi zajlott le Izraelben és Illés életében. De a kérdés feltevése által Isten kíváncsi arra, hogy vajon Illés tudja azt, hogy mi van vele, körülötte, milyen az a világ, amelyben él? Őszinte kérdésre, őszintén válaszolt Illés. Már nem a formaságokra tekint, hogy azt mondja, amit hallani akar az Úr. Nagyon őszintén és keserű szívvel mondja el, hogy: „Nagyon búsulok az Úrért, a Seregek Istenéért, mert elhagyták szövetségedet Izráel fiai. Lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel megölték, csak én maradtam meg egyedül, de engem is halálra keresnek.” Illés tehát egy olyan helyzetjelentést ad, ami teljesen megfelel a valóságnak. Ő, mint próféta azt látja, hogy Izrael fiainak nagy része elpártolt az Úrtól. Nem foglalkozik a nép az Isten dolgaival. Nem az egy, igaz Istennek áldoznak a tiszta áldozati rend szerint, hanem a Baál áldozatok előtt hódolnak. Azt is látnia kell, hogy a prófétákat mind elüldözték, megölték. Helyesen állapítja meg, hogy őt is halálra keresik. Jó tehát Illésnek a helyzetfelmérése. Azt mondja el, amit érez, amit áltél. Mindezt teljes nyitottsággal mondja el.

Testvéreim! Az a csodálatos, hogy Isten a mélységben szólítja meg Illést. Az a csodálatos, hogy a legnagyobb életmélységeinkben, melyet akár magunk választunk, akár oda taszít sok külső, nyomorító hatás, Isten ott is megszólít. Nemcsak a templom áhítatában, hanem megszólít a korházi ágyon. Megszólít céltalanságunkban és kilátástalanságunkban. Megszólít azokban a mélységes barlangokban, amelyekbe sokszor vesztegelünk. Tőlünk is ugyanazt várja, hogy határozzuk meg, hogy mit érzünk. Nem azt akarja Isten, hogy mi másról beszéljünk, mint amit átélünk vagy érzünk. Mondjuk el azt, ami igazán foglalkoztat és keserít bennünket. Isten azt mondja a teljes keserűségét feltáró Illésnek, hogy Ő most itt éreztetni fogja jelenvalóságát. Az a csodálatos az Isten szeretetében kedves testvéreim, hogy nemcsak ünnepi pillanatokban érezteti jelenvalóságát, hanem a legnagyobb bajban és kilátástalanságban is. Érezteti, hogy Ő ott is közösséget és védelmet ajánl az övéi számára. Egy bajbajutott ember elvárná azt, hogy látványosan, szenzációsan jelenjen meg az Isten. A szentíró szépen felsorolja, hogy sem a menydörgésben, sem a szélviharban, sem a tűzben nem volt ott az Úr. Egy halk és szelíd szó hangzott, melyben felfedezte Isten jelenvalóságát Illés. Megértette azt, hogy vele van. Ahogy Pál apostol is gyönyörűen elmondja: „tudjuk, hogy akik az Urat szeretik, azoknak minden javukra van”. Tovább viszi a gondolatot, s eljut addig, hogy: „ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?” Itt már Illés látja, hogy vele az Isten. Ő érezteti velünk is szelíd igéjén keresztül, hogy velünk van. A kérdés, hogy miután az ember megérti azt, hogy vele van az Úr, azt követően hogyan érez? Ha mi megértjük a templom csendjében, hogy velünk az Isten, akkor ettől fogva milyen a közösségre való tekintésünk? Hogyan látjuk a világunkat? Hogyan látjuk az anyaszentegyházunk ügyét? Isten újra kérdez. Ugyanazt a kérdést teszi fel, mint korábban: „mit csinálsz itt, Illés?” Illés továbbra is azt mondja, amit érez. Válaszában elmondja, hogy szomorkodik az Urért, mert az Izrael fiai elhagyták szövetségét. Milyen elgondolkodtató, hogy találkozik egy halandó ember az Isten szeretetével. Tudja azt, hogy Istent nem lehet megnyugtatni. Bár ő úgy tekinti, hogy Isten ügye épp veszélyben van, mert a Baál prófétái veszélyeztetik azt. De szembesül Illés azzal, hogy az Úr vele lesz. Isten nem egy ügy, ami megtorpan. Ami egy másik eszme miatt esetleg alul marad. Ahogy Isten a barlang előtt elvonul a szelíd és halk hangban jelzi, hogy Ő állandó mozgásban, állandó cselekvésben van. Ennek ellenére Illés úgy érzi, hogy még mindig bajban van az Úr ügye. Még mindig úgy érzi, hogy ő magányos és tehetetlen. Pedig ha valaki tapasztalta Isten jelenvalóságát, akkor Illés tapasztalta. Isten azonban nem szemrehányással válaszol. Azt mondja Illésnek, hogy menjen Damaszkuszba, ahol kenje királlyá Jéhut, és prófétának utódjául Elizeust. Isten megbízatást ad. Ugyanezt teszi Jézus is az Újszövetségben, amikor tanítványait elhívja. Tudja, hogy tele vannak bűnnel, kétséggel és félelemmel, esetenként nagyravágyással. Mégis elküldi őket a szolgálatra. Illést is elküldi Isten, hogy végezze azt, amit rá bíz. Amivel megbízza őt, az a jövendőt szolgálja. Ezzel kifejezésre juttatja, hogy lesz jövendő. Még ha veszélyben is van Izráel, azzal, hogy Jéhu elkezdi királyi szolgálatát, megteremtődik Izrael számára a megtisztulás. Elizeus próféta szolgálata  pedig -aki tovább folytatja ezt a folyamatot- jelzés arra nézve, hogy megtisztul majd a vallásos élet is. Ha mindezt távolról szemlélné Illés, akkor nem hinné el. Mert ha mi is távolról kezdenék szemlélni azt, hogy lesz-e jövendője anyaszentegyházunknak vagy népünknek, akkor borúlátásunkban azt mondhatnánk, hogy térjünk vissza a magunk barlangjába. Térjünk vissza a lélek rejtekébe, mert a jelek nem kecsegtetőek. De ha Illéssel együtt elindulunk és tesszük azt, amit Isten ránk bízott, akkor boldogan tapasztaljuk, hogy kibomlik minden előttünk, ami rejtve volt eddig számunkra.

Azt,  hogy mennyire távoli Illés számára is a jövőkép, azt felfedezzük az Ige utolsó mondatában, amikor Isten így szól: „meghagyok Izraelben hétezer embert, minden térdet, amely nem hajolt meg a Baálnak, és minden szájat, amely nem csókolta meg azt”. Hétezer embert Isten meghagy, miután végrehajtja a tisztítást. Illés miközben végzi feladatát, mellyel Isten megbízta őt, hallja, hogy a feladat elvégzése után még marad hétezer ember. Mert amíg csak a magam keserűségét látom, addig elhagyatottnak, reménytelennek tudom minősíteni az állapotomat. De amikor beállok az Isten szolgálatába, akkor ráébredek arra, hogy nem kell féltenem sem a kultúrámat, sem a civilizációmat. Mert ott, ahol Isten akarata szerint imádkozunk, cselekszünk és dolgozunk, ott Isten megadja a boldog jövendőt is az Ő fia, Jézus Krisztus által. Ámen.

Gál Sándor, Gencs

Adósság – prédikáció

tollAz úr pedig megszánván azt a szolgát, elbocsátá őt, és az adósságot is elengedé néki.” (Mt 18,27)
Ma már talán kevesen vannak olyanok, akiknek ne volna valamilyen hitelük felvéve. Vagy a bankokból veszünk fel kölcsönt vagy barátainktól azért, hogy könnyebben tudjunk boldogulni. A hitelfelvétel nincs összefüggésben azzal, hogy ki mennyire jól szituált vagy szegény, hiszen sokszor egy-egy sikeres üzletember is kölcsönt vesz fel azért, hogy még nagyobb eredményeket tudjon elérni. De nemcsak pénzhiteleket veszünk fel, hanem sokszor lelkünk számlájára is kölcsönöket veszünk fel, bűnöket követünk el, és sokszor megfeledkezünk arról, hogy ezeket mind vissza kell fizetni.
A prédikáció során három vendég kopogtat be hozzánk. Az első vendéget TALÁLKOZÁSNAK hívják, a másodikat TÜRELEMNEK, a harmadikat pedig MEGBOCSÁTÁSNAK. Engedjük be őket szívünk ajtaján és ismerkedjünk meg velük!
Az első vendég a Találkozás. A Máté evangéliumában egy különleges találkozásról olvashatunk. Egy találkozásról, ami senkinek sem volt kívánatos. Egy hitelező találkozott az adósával. Mindkettejüknek nehéz volt arra gondolni, hogy szemtől szembe kell nézzenek egymással. A hitelezőnek is, mivel az adósa nem fizetett idejében, s most ő kell a jogos jussáért harcoljon. De, kellemetlen volt ez a helyzet az adósnak is, mivel jól tudta, hogy nincs miből visszafizetnie az adósságát, és most hogyan álljon oda a hitelezője szeme elé. Mégis megtörtént a találkozás. A gazda mikor találkozik a szolgával, kéri tőle a tartozását. Ám mivel az nem tud fizetni, könyörögni kezd. Arra kéri az urát, hogy adjon még egy kis haladékot neki, és később majd vissza fogja fizetni, mindazt, amivel tartozik. A gazda könyörül a szolgán. Nemcsak, hogy haladékot ad neki, de az adósságát is végleg elengedi neki. Elképzelhetjük mennyire boldog volt ez a szolga, miután túl volt ezen a kínos találkozáson, ráadásul úgy, hogy elvárásán felüli eredményt sikerült elérnie az ő hitelezője előtt. Lehet, sok hasonló találkozásunk volt már nekünk is, amikor valaki tartozott nekünk és amiatt voltunk nyugtalanok, hogy visszakapjuk-e, amit neki adtunk, vagy egyáltalán hogyan próbáljuk azt visszakérni. Másrészt lehet, hogy mi voltunk azok, akik másoknak tartoztunk, vagy tartozunk és amiatt szorul össze a szívünk, hogy hogyan fogjuk majd a hitelünket visszatéríteni. Van egy fajta hitel, amit mindannyian felveszünk a lelkünk számlájára, és ez nem más, mint a bűn. Ebben mindannyian egyformák vagyunk. Van, aki többet, van, aki kevesebbet vesz fel a lelke számlájára. És néha megfeledkezünk arról, hogy előbb vagy utóbb oda áll a hitelező, a Sátán mellénk, és már végleg kérni fogja a lelkünket. Az a helyes, ha valaki úgy próbálja beosztani azt, amije van, hogy nem kell mások kisegítésére szorulnia. Így van ez, lelki értelemben is. Jó az, ha minél kevesebb vétket követünk el, hogy Isten elengedhesse nekünk a bűn miatti tartozásunkat, a büntetést.
A második vendéget Türelemnek hívják. Valószínűleg jól ismerjük ezt a vendéget. Az adós arra kéri hitelezőjét, hogy legyen türelmes hozzá, és várjon még egy keveset. Hányszor vagyunk mi is úgy, hogy másoknak a türelmét kérjük. Sok ifjú vár haladékot a szüleitől és kéri őket arra, hogy legyenek türelemmel hozzá, hisz hamarosan meg fog változni. Szakít a züllött, tékozló és komolytalan múltjával. Holnaptól minden más lesz és megváltozik. Hányszor kéri egyik-másik ember a hitvesét, hogy legyen hozzá türelemmel és adjon neki új esélyt. Talán most még a karrierépítés fontosabb, mint a család. Talán a munka mindenek fölött áll. És hangzanak az ígéretek: ez már nem tart soká, és holnaptól csak a családomra figyelek. Holnaptól több időt töltünk egymással. Csak légy egy kicsit türelmes. Vajon van-e bennünk elég megértés, tudunk-e várni? Adunk-e új esélyt egymásnak. Milyen jól esik az embernek, ha valaki megértő hozzá és azt mondja: ne aggódj, én várok rád.
A harmadik vendég a Megbocsátás. Ezzel a vendéggel is gyakran találkozunk. Bármennyire is szeretnénk, nem tudunk úgy élni, hogy valakit ne bántanánk meg, vagy éppen fordítva: valaki ne bántana meg minket. Ilyenkor a harag vihara tombol végig a lelkünkön és nem tudjuk, tudunk-e megbocsátani. A történetbeli gazda megbocsátott a szolgájának. Az nem tudott fizetni és ezt megértette. Nem haragudott rá, nem bűntette meg. A gazda megbocsátó tekintetében ott látjuk a mi mindenható Istenünket, aki minden hozzá forduló gyermekének megbocsát. Ahogy a prédikáció elején olvashattuk, bizony sokszor kínos számunkra egy-egy találkozás. Sokszor talán arra gondolsz: „Uram, én vétettem ellened, most mi lesz velem?” És nehezen, vagy szégyenkezve lépünk oda Isten elé. Mégis, ha megtesszük a hozzá vezető lépteket, bevalljuk előtte bűneinket, Ő megbocsát nekünk. Milyen jó volna, ha ezt a megbocsátást mi is tudnánk a mindennapokban embertársaink felé gyakorolni.
Keresztyén testvérem! Ebben az igemagyarázatban három vendég látogatott meg téged. Az első vendég a TALÁLKOZÁS, a második a TÜRELEM, a harmadik pedig a MEGBOCSÁTÁS. Legyen mindhárom vendég életünk kísérője, de különösen hordozzuk szívünkben a harmadik vendéget: a Megbocsátást! Ámen!
Sebestyén Elek Előd

Alázat – prédikáció

toll„Mert aki magát felmagasztalja, megaláztatik; és aki magát megalázza, felmagasztaltatik. De jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok, mert a mennyeknek országát bezárjátok az emberek előtt; mivelhogy ti nem mentek be, akik be akarnának menni, azokat sem bocsátjátok be.” (Mt. 23:11-12)
 …
Keresztyén testvérem! Bizonyára néha elgondolkodsz azon, hogy ki is vagy valójában. Arról, hogy milyen értékeid és milyen hiányosságaid vannak, amelyeken talán a jövőben változtatni kellene. Mindenkinek megvan a magáról alkotott képe, ami nyilván pozitív. De vajon nekünk, akik Krisztusban hívő embereknek valljuk magunkat, hasonlítanak-e a jellemvonásaink nagy példaképünkére: a Jézuséra. Ebben a prédikációban az egyik Jézust legjellemzőbb tulajdonságra hívom fel a figyelmed, és ez nem más, mint az ALÁZAT. Vizsgáljuk meg együtt azt, hogy ki a legnagyobb és ki lehet a legkisebb közöttünk!
Kit mondasz te nagyobbnak a környezetben? Talán egyértelműen hangzik a válasz: „Hát, az, aki termetre a legnagyobb. Ki más lehetne?” Bizony nagyon sok esetben azt tartjuk a legnagyobbnak, számunkra szimpatikusabbnak, aki jól megtermett. Aztán más elképzeléseink is vannak arról, hogy ki lehet közülünk a legnagyobb. Az, akinek jó széles a pénztálcája. A gazdagok, azok, akik kiemelkednek közülünk, és akikre már igazán feltekintünk, és szeretnénk mi is olyanok lenni, mint ők. Talán mások azt mondják, hogy az a nagyobb, aki sikeres. Lehet ez egy elismert, talpraesett politikus, üzletember vagy sportoló, aki sok felnőttnek a példaképe. És mondja róla azt: „Na, én is ilyen szeretnék lenni!” De megvannak a tinédzsereknek is a maguk nagyjai. Azok, akik vagányságuktól vagy tehetségüktől fogva kiválnak a többiek közül. Felnéznek és nagynak tartják a „sztárokat”. Sikeres énekeseket, színészeket és még sorolhatnánk tovább a sort. Ők, azok akikre felnéznek és azt mondják, hogy a jövőben hozzájuk szeretnének hasonlítani. Őket szeretik és őket tisztelik.
De vajon valóban azok a legnagyobbak, akikről az előbbi felsorolásban olvashattunk? A termetre nagyok, a gazdagok, a sikeresek, a sztárok? Krisztus alázatos volt és alázatra is buzdít mindenkit. Nem sikerekre és gazdagságra törekedett, mégis a legnagyobb. És hány erős hitű édesanyáról és édesapáról lehet ugyanezt elmondani, hogy a maga helyén ő a legnagyobb. Mert, a legnehezebb percekben sem csügged el, Istenhez imádkozik és mindent megtesz a családjáért, a hitveséért és gyermekeiért. Sok olyan bátor szívű édesanyáról és édesapáról lehetne regélni, akik a legnagyobb megpróbáltatásokban, szegénységben vagy betegségben is mindvégig alázatosak maradtak és békésen kulcsolták össze kezüket. Nem kiabáltak és nem lázadtak. Nem törtek meg, de rá merték bízni sorsukat Istenre. Bizony, keresztyén testvérem, ezek az emberek a legnagyobbak, a legbátrabbak most is közöttünk. Három titkuk van: az alázat, a szeretet és a hit.
Ki a legkisebb a környezetedben?  No, nem azokra gondoltam, akik alacsony termetűek. De még azokra sem, akiket magadnál valamiben sokkal kisebbnek és kevesebbnek tartasz. Mert, hogy arra már bizony hajlamosak vagyunk, hogy magunkat mindenki másnál jobbnak, s különbnek tartsuk. Talán arra gondolsz most magadban, hogy kicsi az közöttünk, aki szegény, aki elesett, aki egyedül van, magányos, akinek nincs háttere. Ők a legkisebbek és az igazán sajnáltra méltóak. Kicsik a szegények, mert ők nem jutnak hozzá, ahhoz amit meg szeretnének szerezni. Kiszolgáltatottak, és lehet, hogy este éhesen hajtják le a fejüket. Kicsi mindenki, aki magányos. Nincs támasza, egyedül meg ide-oda sodorhatja őt az élet. Kicsi az, akinek nincsenek jó kapcsolatai és összeköttetése. Bárki félretolhatja az élet széles útján és bárki kihasználhatja. Talán emberileg nézve azt is mondhatnánk, hogy bizony mind-mind így van ez. És lám, hányszor megszégyenülünk, amikor egy-egy szegény vagy egyedülálló emberrel beszélgetünk. Több harmónia és kiegyensúlyozottság rajzolódik ki az arcukon talán, mint a mienken. Hány egyszerű ember van, aki mindenért elégedett Istennek, amit megkapott. Hálás azért, hogy nap, mint nap kenyér kerül az asztalára, és hogy láthatja gyermekei mosolyát. Hányszor szégyenülünk meg olyankor is, amikor egyedülálló özvegyekkel beszélgetve, kiderül, hogy sokkal bátrabbak mint mi. Tudják, hogy a Gondviselő vigyáz rájuk és talán nem is érzik magukat annyira kiszolgáltatottnak és magányosnak, mint mi azt gondoljuk. Egy történet szerint egyszer egy lelkipásztor látogatott ki a falu szélére, hogy ott egy magányos özvegyasszonyt látogasson meg. Amikor belépett az otthonába, meglepődött, hogy mindenhonnan fényesség és béke áradt. A lelkész megkérdezte az öreg nénit:

– Nem fél egyedül?

– Nem félek, mert sosem vagyok egyedül. Van egy kedves, drága vendégem, aki mindig velem van – válaszolta.
Sok vendége volt az életemnek – folytatta. Emlékszem, amikor még fiatal lány voltam egy derűs nap megismertem egy fiatalembert, akivel megszerettük egymást és összefonódott az életünk. Ó, milyen boldogok is voltunk, amikor egymás kezét megfogva örök hűséget fogadtunk egymásnak az Úr szent házában. Mintha az idő is megállt volna egy pillanatra körülöttünk. De egy nap megbetegedett a férjem és örökre itt hagyott minket. Nagyon szerettük egymást, ám mégis itt hagyott ő, a drága vendég. Emlékszem arra is, amikor megszülettek a gyermekeink. Ó, milyen büszkék, s boldogok voltunk, hogy az ölünkbe vehettük őket. Amikor kimondták az első szavakat. Amikor mosolyogni láttuk őket. De egy nap ők is megnőttek, férjhez mentek, megnősültek és messze idegenbe költöztek. Milyen drága vendégei voltak az életemnek. Néha, amikor ünnep van hazajönnek, meglátogatnak. Nagyon szeretem őket, drága vendégei az életemnek, de ők is itt hagytak. Ám van egy vendégem, aki sohasem hagyott magamra. Emlékszem még kislány voltam, amikor megismertem őt, és amikor a konfirmáláskor bizonyságot is tettem róla a templomban. Ő azóta is mindig velem van és én vele vagyok, ezért nem félek semmitől. Sok vendége volt az életemnek, akik lassan itt hagytak engem, de Ő mindig velem marad és én vele maradok.” Lám, hány alázatos, hívő özvegy édesanyának és édesapának az érzéseit ismerhettük meg ebből a történetből. Akik, nem voltak sem gazdagok, sem sikeresek, mégis boldogok voltak, mert vendégük a szeretet, a család, és örök vendégük marad a Megváltó. Legkisebbekként a legnagyobbak közöttünk.
Az igemagyarázatban együtt gondolkodhattunk el azon, hogy kik a legnagyobbak és kik a legkisebbek közöttünk. Legyen Isten gazdag áldása életeden! Ő tegyen gazdaggá szegénységedben és békéssé magányodban! Ne a földi sikerek határozzák meg önértékelésed és boldogságod! Fogadd szívedbe örök vendégnek Jézust, és meglátod Ő minidig vigyáz rád, és te leszel a legboldogabb mindenki között! Ámen.
Sebestyén Elek Előd

A szerencse (prédikáció)

toll“Légy bátor és erős, mert te teszed majd e népet annak a földnek örökösévé, amely felől megesküdtem az ő atyáiknak, hogy nékik adom azt. Csak légy bátor és igen erős, hogy vigyázz és mindent ama törvény szerint cselekedjél, a melyet Mózes, az én szolgám szabott elődbe; attól se jobbra, se balra ne hajolj, hogy jó szerencsés lehess mindenben, amiben jársz!” (Józsué 1,6-7)
 …

Kedves Olvasó! Szeretnél szerencsés lenni? Hát persze, hogy igen! Mindenki csak szerencsés szeretne lenni. Annak örülne, ha nap mint nap Isten áldásait tapasztalná meg életében. Ebben a prédikációban a szerencséhez vezető útról lesz szó. Beletekintünk Józsúé próféta korába. Megvizsgáljuk, hogy milyen küldetése volt a prófétának és a saját küldetésünket is számba vesszük. Megkeressük melyek a szerencséhez vezető ösvények. Végül pedig arról olvasunk, hogy mi is az igazi szerencse.

Az ige visszakalauzol bennünket a Kr. e. XIII. századba, az Egyiptomból való kivonulás korába. Egy nagyon nehéz, válságos korszak volt ez a zsidók életében. El kellet hagyniuk a földet, ahol ugyan rabszolgaságban éltek, de mégis ott születtek. Azt a helyet ismerték és azt a helyet szokták meg. Hosszú utat tettek meg, amíg megérkeztek az Ígéret földjére. A népet Mózes próféta vezette, ő azonban már nem léphetett be Kánaán földjére. Utódja Józsué vezette be a választott népet a megígért új hazába. El tudjuk képzelni, hogy egyáltalán nem volt könnyű feladat a Józsuéé, hiszen a folytonos költözés és kihívások kora volt ez a zsidók életében.

Józsué csodálatos, de egyben nehéz küldetést kapott Istentől ekkor. Az ő feladata volt, hogy mint lelki- és politikai vezető a nép elé álljon és közvetítse Isten üzenetét a nép felé. Néha bizonyára az emberek hitetlenségével és rosszindulatával kellett szembesülnie a prófétának. Sokan mondhatták akkor is, hogy: „Nem hallgatok én Isten szavára! Nem érdekel engem, az hogy mit mond a próféta!” Nem volt könnyű a próféta szerepe azért sem mivel ebben a korban még a népet a prófétákon keresztül Isten vezette, s csak később alakult meg a bírák és királyok kora. Sokszor érezhette úgy magát a próféta, hogy elviselhetetlenül nehéz teher nehezedik a vállára. Mégis bármi történt is vele, kitartó maradt a küldetése teljesítésében. Nem hátrált meg, hűséges maradt Istenhez. A szívében hordozta Istennek a szavait: „Légy bátor és igen erős, a törvénynek útjáról pedig se jobbra se balra ne térj le!”

Keresztyén testvérem! Neked is és nekem is küldetésünk van. Sajátos feladattal bízott meg mindannyiunkat Isten. Talán a te küldetésed az, hogy gondot viselj öreg szüleidre vagy nagyszüleidre. Sokszor egyáltalán nem könnyű ez a feladat, hiszen rengeteg türelemre és megértésre van szükség. Sokszor az összes szabadidőnket fel kell miattuk áldozzuk. És mégis szívesen és örömmel teszünk eleget annak a küldetésnek, amit Isten reánk bízott. Lehet, a te küldetésed az, hogy gyermekeket vállalj és jó édesanya vagy édesapa váljon belőled. Bizony a szülők el tudják mondani, hogy sokszor nehéz ez a feladat is. Rengeteg önfeláldozást, türelmet és szeretet igényel ez is. És vállaljuk ezt a küldetést, mert ez az egyik legszebb feladat, amit Istentől kapunk. Lehet, a te küldetésed között szerepel az is, hogy Isten igéjét terjeszd a világban. Krisztusról tégy bizonyságot a családodban, a munkahelyeden, mindenhol, ahol megfordulsz. Sokszor bizony ennek a küldetésnek is nehéz eleget tenni. Bár, imádkozunk és hívjuk szeretteinket a templomba, mégis néha szomorúan vesszük tudomásul, hogy nem akar megolvadni a szívük. A hitetlenség jege fagyasztotta meg bennük a hitet és szeretet. Hogy szeretnénk, ha ők is itt lennének velünk. Ha együtt dicsőíthetnék és magasztalhatnánk az Urat a zsoltárok éneklésével. De nem… És mégis kitartóak maradunk az egymás iránti imádkozásban és nem csüggedünk meg a Krisztusról szóló bizonyságtételben. Minden embernek más és más küldetése van, amit végig kell vinnie ahhoz, hogy ráléphessen a szerencse útjára.

Hadd vizsgáljuk, meg milyen utak vezetnek az ige alapján a szerencséhez. Az első a bátorság, a második az erő, a harmadik pedig a törvények betartása. Első hallásra sem tűnik könnyűnek ezeken az utakon haladni, de vizsgáljuk meg őket külön-külön.

„Légy bátor!” – hangzik a felszólítás. Néha annyira nehéz ennek eleget tenni. Hogyan lehetnék bátor, mikor annyi félelmem és aggodalmam van. Félnek sokan a holnaptól. Sokan aggódnak a munkahelyük elvesztése miatt. Ma még tudok dolgozni, még van hol. De olyan bizonytalanság vesz körül a munkahelyemen is. Bármi történhet és mi lesz, ha elveszítem a munkám. Sokan pedig, akik már elveszítették, amiatt szomorkodnak, hogy még meddig fog tartani a munkanélküliség, milyen új utakat, lehetőséget kereshetnének maguknak. Bizony mindenkinek szüksége van az ige biztatására: „Légy bátor!” S milyen jó, amikor a legnagyobb félelemben odalép mellénk Jézus, átölel bennünket. Érezzük, hogy úgy megnyugszik a lelkünk és bátorság ébred a szívünkben. Hányszor volt már úgy az életünkben, hogy nagyon féltünk valamitől, Istenhez imádkoztunk és ő bátrakká tett bennünket.
„Légy erős!” – buzdít bennünket az ige. Mi pedig gyakran erős helyett végtelenül gyengének érezzük magunkat. Olyankor, amikor súlyos betegséget hordozunk sokszor csüggedünk el amiatt, hogy mennyire elesettek vagyunk. Lassan telnek az évek is felettünk, és érezzük, hogy lassan meggyengül a kezünk. A szerszám kiesik a kezünkből és oda lesz az ifjúságunkkal az erőnk is. Milyen jó ilyenkor megérezni azt, hogy valaki mégis ott van mellettünk. Jézus vigyáz ránk, átölel minket és megerősít a legnehezebb, legkegyetlenebb percekben is. Ugye, te is érezted már azt, hogy Jézustól erőt kaptál, és olyan új utakra indulhattál, amitől azelőtt nagyon féltél?
 „A törvényektől se jobbra, se balra ne térj!” – figyelmeztet az ige. Ha őszinték vagyunk el kell ismernünk, hogy néha mennyire nagy erőfeszítés számunkra a törvények betartása. Különböző kísértések tesznek próbára bennünket, és néha az ember szeretne a bűn posványába süllyedni. Mert egyszerűbb, mert könnyebb útnak látszik. Elrejtőzni Isten elől, hogy ne kérje számon a bűneinket és ne ébressze fel a lelkiismeretünket. Talán sok bűn tapadna a mi kezünkhöz is, de milyen jó, hogy Istenbe vetett hűségünk visszatart ettől. Mindazok, akik jogosítvánnyal rendelkeznek tudják, hogy mennyire fontosak a különböző irányjelző táblák. Ha követjük azoknak az utasításait problémamentesen haladhatunk a kitűzött irányba. Elkerüljük azt, hogy egymásba ütközzünk és balesetet okozzunk. Minél több tábla van kihelyezve annál, könnyebb a közlekedés, mivel ezeket a kevésbé figyelmes vezetők is észreveszik. Ugyanígy irányjelző táblákként állnak előttünk Isten törvényei. Az életben ha sikeresen és könnyedén akarunk haladni, akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül ezeket a törvénytáblákat. Ezért soha ne feledd:„Isten törvényétől se jobbra, se balra ne térj!”
 …
Végül hadd vizsgáljuk meg, hogy mi az igazi szerencse! Józsué életében a szerencsét Isten támogatása jelentette, aki bátorrá és erősé tette. Istentől küldetést kapott és ehhez a feladathoz támaszt is. A te életed legnagyobb szerencséjét szintén Isten jelenti, aki személyes küldetést határozott meg számodra és kincseket bíz rád, akikről gondoskodhatsz. A küldetéshez pedig elégséges bátorságot és erőt kapsz tőle. Ő megbocsát nekünk. Hív és visszafogad bennünket, akkor is amikor nagyon szégyelljük magunkat és már megbántuk, amit tettünk. A megbocsátás az egyik legdrágább ajándék, amint azt a következő történetben is látjuk:  „A vonat lassan közeledett az állomás felé. Mindenki izgatottan várta, hogy hazaérkezhessen. Feltűnt nekem egy fiatalember, aki idegesen tekintett ki az ablakon. Miután szóba elegyedtem vele, feltárult előttem szomorú élettörténete. Fiatalon szülei ellen lázadva megszökött otthonról. Nem bírta a szülői ház légkörét. Új barátaival mindent kipróbált, amitől otthon óvták, intették. Hamarosan börtönben találta magát, ahol nagyon megbánta addigi életét. Éppen ma szabadult. Nem volt hová mennie, ezért írt a szüleinek, hogy bocsássanak meg neki, és fogadják vissza a szülői házba. Azt is megírta, hogy megérti, ha nem tudnak neki megbocsátani. A délutáni vonattal fog érkezni. Ha szülei készek visszafogadni, kössenek a kert égén lévő diófára egy fehér kendőt, amit ő a vonatról láthat, különben tovább utazik. Amikor a vonat a kanyarhoz közeledett, a fiún egyre nagyobb feszültség lett úrrá. Arra kért, hogy nézzem meg, ott van-e a fán a megbocsátást jelentő kendő. A kanyarban feltűnt a vén diófa. Felkiáltottam a látványtól. A fa tele volt kendőkkel, sőt lepedőkkel, nehogy a fiú tovább utazzon.” Milyen jó az, amikor nem kell a bűneink miatt szégyenkeznünk szüleink és Isten előtt, hanem felemelt fővel járhatunk embertársaink között. Az igazi szerencse az Istennel és családjainkkal való rendezett kapcsolatunk.
Kedves Olvasó! Talán sokszor nagyon szerencsétlennek és elesettnek érzed magad. Talán sokszor úgy látod, hogy neked semmi sem sikerül. Nagyobb feladatok és sikerek megvalósításához érzed magad elhívatottnak, de valami mindig keresztbe tesz neked. Ilyenkor mindig jusson eszedbe és adjon lendületet neked a Józsué története. Ne hátrálj meg! Ne roppanj meg az első kudarcok után! Légy bátor és érezni fogod, hogy Isten erőt ad neked is. Érezni fogod, hogy Isten áldása kísér téged is. Istentől kapott személyes küldetésed betöltve, ráébredsz majd, hogy a világon te vagy az egyik legszerencsésebb és legsikeresebb ember! Ámen.
Sebestyén Elek Előd

A Szentlélek ajándéka

toll„A reménység pedig nem szégyenít meg; mert az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szent Lélek által, ki adatott nékünk.” (Róma 5,5)

Kedves Olvasó! Örülsz-e annak, ha nem feledkeznek meg rólad és ajándékkal lepnek meg a születésnapodon? Ma az Egyház születésnapját ünnepeljük, a Szentlélek kitöltetését. Jó ha nem feledkezünk meg erről, és ugyanúgy megünnepeljük, mint a többi fontos ünnepünket. Legnagyobb ünnepeink közé tartozik a karácsony, a húsvért és a pünkösd. Mindegyik egyaránt fontos, hisz mindegyik ünnep valamilyen ajándékot hozott számunkra. Karácsony Jézust ajándékozta a bűnös világnak, húsvét a megváltás és  felámadás ajándékát hozta el, pünkösd pedig a Szentlélek ajándékát. Ma ez utóbbiról olvashatunk bővebben: a Szentlélek ajándékáról. Arról, hogy hogyan töltetett ki a Szentlélek, mi is a Szentlélek, és hogyan munkálkodik ma közöttünk?

I.

A Szentlélek kitöltetéséről a következő sorokat olvashatjuk a Szentírásban: „Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valamilyen lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak.” (ApCsel 2,1-4) Elérkezett az Atya ígéreteinek várva-várt teljesedése. A zsidók pünkösdjén együtt volt a közösség és feltételezhetően imádkoztak. A zsidók azért zarándokoltak Jeruzsálembe erre az ünnepre, hogy megünnepeljék a Sinai-hegyen adott törvényt, amely Izraelt Isten népévé tette. Az Ószövetségben régtől fogva társul egymáshoz a szél és a Lélek. A pünkösdkor tapasztalt tüzet és a Lelket előre megjövendölte Keresztelő János is: jön valaki, aki nagyobb nálam, “Ő Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket“. Azon is hangsúly van, hogy a jövendölés előbb van, mint a teljesedés. Innen a bizonyító ereje.

Amikor mindnyájan beteltek Szentlélekkel, különféle nyelveken kezdtek beszélni, ahogy a Lélek a szót az ajkukra adta. Az ApCsel 2,16-18 ezt a prófétai adományt missziós szempontból értelmezi. A misszionáriusokat segítette, hogy ügyesen adják át Isten szavát különböző nyelveken. Szemmel láthatóan Lukács nem sokat töpreng a “nyelvek adományán”, amiről különben az 1 Kor 12-14-ben is szó van. A mai karizmatikus csoportok annál többet emlegetik ezt az adományt.

Pál apostol a nyelvek adományát nem mint emberi nyelvet írja le, hanem mint Istenhez való imát, szavak és értelmi megértés nélkül. Ezért amikor a kívülállók hallották, azt gondolhatták, hogy őrültek, talán azért, mert ezek a nyelvek összefüggéstelen gagyogásnak tűntek. A bámészkodók egy része részegnek tartja az apostolokat a gagyogásuk miatt. Bárhogyan is van, Lukács ApCsel 2-ben található leírása szimbolizálja a bábeli toronynál levő büntetés ellentétét. Az 1Móz 11,1-9-ben a bábeli emberek, akik korábban egy nyelvet beszéltek, képtelenek már megérteni egymást. Pünkösdkor ellenben a különböző nyelveken beszélő emberek értik meg az apostolokat.

Péter apostol a Tizenkettő szóvivőjeként tevékenykedik, amikor megmagyarázza az embereknek a jelet. Azok csak láttak, hallottak, de nem értettek. A csodák rendszerint nyitottak mind a hívő, mind a nem-hívő magyarázat számára. Az Isten nem erőszakolja rá a hitet a népre, amikor csodát tesz. Ezért mondja őket Lukács inkább jeleknek – Isten hatalma és jósága jeleinek -, amelyek hitre ösztönöznek, de nem kényszerítenek.

Péter a beszéd elején elmagyarázza, hogy az apostolok viselkedése nem részegségből fakad, hanem beteljesedett Joel próféta jövendölése, miszerint a végső időben Isten kiárasztja Lelkét minden élőre. Az Ószövetségben a Lélek leszállása valakire néha kényszerítő hatású volt és szokatlan viselkedést eredményezett.

A Szentlélek kitöltetésére a tanítványok már vártak, hiszen Jézus ígéretet tett nekik erre. Általa az apostolok bátorságot nyertek és kiléptek az emberek közé. Bizonyságot tettek a feltámadt Krisztusról. Több csoda is történt, hisz a különböző nyelvet beszélő emberek, mind megértették az apostolok szavait.

II.

Ki vagy mi is a Szentlélek, akinek az ajándékát kapták a tanítványok? A Szentlélek a keresztyénség fő irányzatában a Szentháromság harmadik személye, az Atya és a Fiú kölcsönös szeretetének végpontja, kiáradása. Bár e nézetek szerint a Szentlélek személy, de sohasem ábrázolják személynek a keresztyének. A Heidelbergi Káté 53. kérdése így válaszol arra a kérdésre, hogy mit hiszel a Szentlélekről: “Először, hogy Ő az Atyával és a Fiúval egyenlő, valóságos és örök Isten. Másodszor, hogy Ő nekem is adatott; hogy igaz hit által engem Krisztusban s minden Ő jótéteményében részeltessen, vígasztaljon és mindörökké velem maradjon.” Az antitrinitárius irányzatok szerint viszont nem személy, hanem Isten lelke, vagyis ereje. A judaizmusban szintén Isten lelke, lélegzete. Az iszlám vallásban személy, egy szent természetű lélek Istentől, méghozzá Gábriel arkangyal. A Szentlélek létezését így három jelentős monoteista vallás, a judaizmus, az iszlám és a keresztyénség fogadja el, tiszteli és ünnepli, de jelenlétét hangsúlyeltolódásokkal máshogyan magyarázzák. Talán nem is az a lényeges, hogy milyen formában képzeli el az emberiség, hanem azok az ajándékok, amelyeket elhozott az emberiségnek. A keresztyének erkölcsi életét a Szentlélek ajándékai támogatják. Ezek az ajándékok maradandó készségek, amelyek az embert tanulékonnyá teszik, hogy kövesse a Szentlélek indításait. A Szentlélek hét ajándéka: a bölcsesség, az értelem, a jótanács, a lelki erősség, a tudomány, a jámborság és az istenfélelem. Kiegészítik és tökéletessé teszik azok erényeit, akik megkapják őket. A híveket tanulékonnyá teszik arra, hogy készségesen engedelmeskedjenek az isteni sugallatoknak. A Szentlélek gyümölcse pedig az a tökéletesség, amit a Szentlélek formál ki bennünk mint az örök dicsőség zsengéjét.

Az Egyház hagyománya e tökéletességet tizenkét kifejezéssel írja körül Pál apostol szerint. Ezek pedig: a szeretet, öröm, békesség, türelem, béketűrés, jóság, kedvesség, szelídség, hűség, szerénység, önmegtartóztatás és tisztaság.

III.

A harmadik kérdésünk, hogy hogyan munkálkodik a Szentlélek közöttünk? Sokszor a magunk bajait látva, arra gondolunk, hogy Isten is hátat fordított nekünk. És lehet, hogy pont, amikor a legmélyebben érzed az életed, akkor lép Isten szentlelke által hozzád a legközelebb. Akkor érzed meg igazán, amit Ady Endre Az Úr érkezése című veresében gyönyörűen megfogalmazott: „Mikor elhagytak,/Mikor a lelkem roskadozva vittem,/ Csöndesen és váratlanul/ Átölelt az Isten.” Sokszor ilyenkor érezzük meg a Szentlélek ajándékait az életünkben: a lelki erősséget, a jámborságot, bölcsességet és istenfélelmet. Ha megérezzük ezeket az ajándékokat, akkor biztosak lehetünk abban, hogy minden rendben halad az életünkben.

Sok évvel ezelőtt egy sarkkutató expedíciót indított az Északi-sarkra. A kietlen vidéken töltött két hosszú év után írt egy néhány soros üzenetet, hogy postagalambbal visszaküldje a több mint háromezer kilométerre levő Norvégiába. A kutató merengve nézett a galambra. Senki sem volt a láthatáron. Mindenütt csak jég, hó és véget nem érő zord hideg. Egy pillanatig még kezében tartotta a remegő kis madarat, aztán felengedte a jeges levegőbe. A madár körözött háromszor, aztán nekivágott déliránynak, és átrepült a jeges és fagyos óceán sok száz kilométeres sivár felülete fölött, végül a kutató feleségének az ölébe hullott. Az asszony a madár érkezéséből megtudta, hogy férjének dolgai rendben mennek ott az Északi-sarkon.

Az első pünkösd alkalmával a Szentlélek eljövetele bizonyította a tanítványoknak, hogy  Krisztus már belépett az isteni szentélybe és az Atya jobbjára ült. A Szentlélek eljövetelével beteljesedett  Krisztus ígérete.

Keresztyén testvérem! A mai prédikációban az ajándékozásról olvashattunk. Arról, hogy amint a saját születésnapunkat számon tartjuk, úgy kellőképpen meg kell ünnepelnünk az Egyház születésnapját is. Olvashattunk arról, hogy mi történt az első pünkösd alkalmával, ki a Szentlélek, és arról, hogy ma is munkálkodik közöttünk. Zárjuk ma szívünkbe Athénagorasznak a Szentlélkről megfogalmazott gondolatait: „A Szentlélek nélkül: Isten – távol van,/Krisztus – csak múlt marad,/ az evangélium – holt betű,/ az egyház – csupán egyesület,/ a tekintély – a hatalmaskodás egyik formája,/ a misszió – propaganda,/ a keresztyén élet – pedig rabszolga-morál.” Ámen.

Atyánk! Köszönjük, hogy a Szentlélek ajándékában minket is részesítesz. Kérünk, általa erősítsd a hitben megrendülteket, a bánatot és gyászt hordozókat! Ámen.

Sebestyén Elek Előd