ZENEI ÉLET

Utolsó frissítés: 2017. április 07.

Kedves Olvasó!

Ezen az oldalon a nagykárolyi egyházmegye zenei tevékenységeibe kaphatsz betekintést. A híreket és publikációkat folyamatosan frissítjük!

A Királyhágómelléki Református Kántorok Szövetségének Alapszabályzata pdf. formátumban letölthető itt!

A fizetési sávok pdf. formátumban megtekinthetők itt!

 

Bejegyzés dátuma: 2017. április 07.

Meghívó kórustalálkozóra

Egyházmegyei kórustalálkozónkat idén Szentháromság-vasárnapján, június 11-én tartjuk du. 4 órai kezdettel. Az esemény házigazdája: Nagykároly-Kertváros.

Mivel kell készülni? Összesen 3 énekkari művel (2 szabadon választott, 1 legyen énekeskönyvi ének).

Összkari ének: Áldjuk a mennyei Atyát! (Finn dallam, Révész László feldolgozásában – 1984).

Tanácsok az összkari mű tanulásához: az I. szólamot a szoprán és a tenor fogja énekelni, a II. szólamot pedig az alt és basszus.

Kérjük a karvezetőket, részvételi szándékukat jelezzék Geréb Miklós zenei előadónál legkésőbb június 1-ig!

Aldjuk-a-mennyei-Atyat0001Aldjuk-a-mennyei-Atyat0002

 

Bejegyzés dátuma: 2016. április 08.

Kántorok munkaköri leírása

Jelenleg hatályos munkaköri leírás, amit az EZB 2o11-ben dolgozott ki, az IgTan 2o13-ban hagyott jóvá. Amíg nem készül el a komplex kántortörvény, addig ez a mérvadó, és ez a hivatalos.

Pdf formátumban letölthető itt!

 

kantor munkakori leiras-page-001 kantor munkakori leiras-page-002 kantor munkakori leiras-page-003 kantor munkakori leiras-page-004

 

Bejegyzés dátuma: 2015. november 23.
A Krisztus az énekem c. ifjúsági énekeskönyv kíváló segédeszköz egyházzenészek, vallástanárok és lelkipásztorok számára egyaránt. Igényes összeállítása az egyházi év valamennyi jeles napjára kínál hangszeres kísérettel lekottázott énekanyagot. Teljes anyaga .pdf formátumban letölthető a Dunamelléki Ref. Egyházkerület honlapjáról az alábbi hivatkozásra kattintva:
 

—————————————————————————————————————————

A Nagykárolyi Református Egyházmegye Zenei eseménynaptára a 2015. évre:

—————————————————————————————————————————

» Június 6., szombat: Liturgikai kerekasztal (1) – az OLTT által akkreditált tudományos szimpózium lelkipásztorok és egyházzenészek részvételével.

Helyszín: Krasznamihályfalva, M. de Ruyter Ház

Időtartam: reggel 9:00 – d. u. 6 óráig.

Előadók: drs. Benkő Tímea (Kolozsvár), Berkesi Sándor (Debrecen), Dobai Zoltán (Ákos), dr. Zalatnay István (Budapest).

Résztvétel: egyházzenészek Geréb Miklós zenei előadónál jelentkezhetnek be, lelkipásztorok az OLTT továbbképzési rendszerén keresztül regisztrálhatnak. A jelentkezés a regisztrációs díj befizetése után válik hivatalossá. FONTOS TUDNIVALÓ, hogy a jelentkező lelkészeknek a szeptember 26-án esedékes második szimpzóiumon is részt kell venni, hogy megkapják a kreditpontokat! A helyek száma korlátozott (10 lelkész – 10 egyházzenész)!

***

» Június 13., szombat délelőtt – Egyházmegyei kórustalálkozó – az egyházmegye legnagyobb méretű zenei rendezvénye 

Helyszín: Szilágypér, református templom

Részvétel: az egyházmegye területén szolgáló – elsősorban – gyülekezeti énekkarok számára meghirdetett seregszemle. Amatőr, félprofi és profi, egynemű- és vegyes-, gyermek-, ifjúsági, ill. felnőttkórusokat egyaránt várunk.

Kritériumok: 3 szabadon választott mű. Ezek közül 1 kötelező módon genfi zsoltár (1 vagy többszólamban), 1 az énekeskönyvi dicséretek közül választott ének vagy annak többszólamú feldolgozása, valamint 1 tetszés szerint választott mű. Az összkari, közös ének az alábbiakban látható.

elgar1-page-001elgar2-page-001

***

» Szeptember 26., szombat – Liturgikai kerekasztal (2) – az OLTT által akkreditált tudományos szimpózium lelkipásztorok és egyházzenészek részvételével.

Helyszín: Ákos, Siloám Ház

Időtartam: reggel 9:00 – d. u. 6 óráig.

Előadók: dr. Dávid István (Nagykőrös), Farkas Zsolt (Nagyvárad), dr. Fekete Csaba (Debrecen), drs. Geréb Miklós (Iriny).

Részvétel: lásd fent.

***

» November 21., szombat – egyházmegyei szakmai nap egyházzenészek részére

Helyszín: Iriny, református templom

Téma: karvezetési gyakorlat kezdőknek és haladóknak

Előadó: Márkus Zoltán, nagyvárad-réti karnagy, zenetanár

Részvétel: hivatásos egyházzenészek és a zene iránt érdeklődők is jelentkezhetnek felekezeti hovatartozástól függetlenül. Az egész napos program lényege, hogy konkrét feladatokon keresztül gyakorolhassuk a karvezetést, egy mű megtanítását, stb.

 

ifj. Geréb Miklós

Melléklet: Továbbképző – füzet

Bejegyzés dátuma: 2015. június 15.

ktsz2

Kilenc énekkar jelentkezett az idei egyházmegyei kórustalálkozóra: Ákos, Bogdánd, Börvely, a nagykároly-belvárosi Károli Gáspár Énekkar, a nagykároly-kertvárosi Pro Ecclesia Énekkar, Szaniszló, Szilágypér, Tasnád, Tasnádszántó-Érszodoró. A helyszínt egy néprajzi és hitéleti szempontból is különleges település, Budai Ézsaiás (1766-1841) néhai püspök festői szépségű szülőfaluja, Szilágypér biztosította, ahol ebben az évben ünneplik a kórus fennállásának 25. évfordulóját. Méltó alkalom volt ez az ünneplésre.
Ünnepről beszélek, mivel a feltámadott Jézus Krisztus a Lk 24,44-ben megmagyarázza a tanítványoknak, hogy ami vele történt, azt előre megírták a próféták és a zsoltárok, ezért amiről húsvét előtt és után olvasunk az evangéliumban, az Isten igéjének a beteljesülése. A zsoltárok tehát nem pusztán a „kegyes lélek felbuzogását” szolgáló énekek – mint ahogy a 19. századi liberális teológusok állították, pusztán érzelmi síkra korlátozva az ének-zene fogalmát -, hanem ugyanolyan igehirdető funkciót látnak el, mint a prédikáció. Nyilván nem minden zene rendelkezik ezzel a töltettel, de amikor a Bibilia szövege zenébe öltözik, akkor – és csak akkor – az ének és zene nem egyszerűen hangulatfestő járuléka az istentiszteletnek, hanem a hirdetett ige közvetítőjévé válik. A keresztyén egyház Jézus, az élő (mert feltámadott) Úr megdicsőülésének idejében éli napjait, ezért a széles közönség előtt vállalhatja örömét.
Nagy Sándor esperes úr szószéki szolgálata után Geréb Miklós zenei előadó és Szabó Sándor házigazda lelkész köszöntötte az egybegyűlteket. Jelentős változás ebben az évben, hogy vasárnap délutánról szombat délelőttre szervezték a találkozót: vasárnap délután az emberek már az órát nézik, a fáradtság, a másnapi munkahelyi gondok nem hagyják őket teljesen átadni magukat a zenének, és szerettük volna, ha több idő jut egy ilyen találkozón a beszélgetésekre is. Emellett irányt akartunk adni a karvezetők számára, hogy elsősorban a Magyar Ref. Énekeskönyv gazdag választékából ihletődjenek, és a kórus szolgálata gyülekezetszerű legyen, az énekkar pedig istentiszteleti szolgálatával segítse a gyülekezetet az új énekek elsajátításában. Szeretnénk meggyőzni a karvezetőket és a lelkes kóristákat, hogy nem szégyen unisonóban vagy két-három szólamban énekelni. De óriási lendületet adhat a gyülekezetnek, ha vasárnap az énekkar egy új énekkel felkészülve megy a templomba, és vezeti az egész közösséget a tanulásban.
Az énekkaroknak választaniuk kellett egyet a 150 genfi zsoltár, a 151-504. sorszámú dicséretek közül, ill. lehetőségük volt egy szabadon választott énekkari mű előadására. A tapasztalat azt mutatja, hogy még mindig bátortalanul nyúlunk a zsoltárokhoz, holott a magyar református hagyományban évszázadokig ezek voltak a hitmélyítő kegyesség családi és templomi használatra egyaránt alkalmas eszközei. Ugyanakkor számos pozitív példa igazolta, hogy az idősebb korosztály is képes ráérezni a genfi dallamok zamatára: pl. a házigazda szilágypéri kórus eleven, lendületes stílusban szólaltatta meg a 89. zsoltárt. Tasnádszántó-Érszodoró érdekes színfoltja volt a seregszemlének. Egyrészt azért, mert két település, társegyházközség közös formációjaként jöttek el, másrészt mert egyedüli kamarakórusként megmutatták, hogy a tiszta, minőségi egyházzene műveléséhez elég 5 ember, aki ismeri a szólamát, és tudja, mi a dolga. Falusi gyülekezeteknek, ahol nehezebb kórustagokat verbuválni ajánljuk, hogy társuljanak a szomszéd közösséggel és alkossanak olyan énekkarokat, amelyek a közös szolgálatban is „egymás terhét hordozzák”.
Lőrincz Szilveszter, az nagykárolyi Elméleti Líceum zenetanára, kertvárosi karnagy fiatalosan rátermettséggel vezette a több, mint kétszáz fős gyülekezet beéneklését, különféle hangképző gyakorlatokkal segítve az énekesek magabiztosságát.
Ákos az igényesen válogatott repertoárral hívta fel magára a figyelmet, Bogdánd, Börvely és Tasnád voltak a nagyobb létszámú énekkarok, akik ezt a lehetőségüket, hangzásvilágot ki is használták. Szaniszló egy feltörekvő gyülekezeti énekkarral büszkélkedhet, dicséretérükre váljék, hogy vállalják az unisonóban előadott zsoltárt, és ezzel épp a kitűzött gyülekezetcentrikus szolgálatot. Nagykároly-Kertváros Pro Ecclesia Énekkara kétségtelenül jelenleg az egyházmegye reprezentatív kórusa, amelyik már polifón művekkel is megbírkózik. Évről-évre magas nívójú szolgálattal készülnek a találkozóra. Nagykároly-Belváros és a Károli Gáspár Énekkar az utóbbi években értékelendő figyelmet fordít a genfi zsoltárok gyülekezeti éneklésére, és azzal lepett meg bennünket, hogy elvállalták a 2016-os egyházmegyei kórustalálkozó szervezését.
A találkozó díszvendége Kozma Gyula bihari zenei előadó, a kántorképző tanfolyam tanára, valamint Orosz Otília Valéria kerületi zenei előadó voltak. A Partium legnagyobb református orgonista-karnagya néhány gyakorlati tanáccsal összegezte az énekkarok szolgálatát, olyan tapasztalattal, közvetlen, egyenes, emberséges hangon, hogy a gyülekezet valósággal csüggött a szavain. A Jelenések Könyve refrénszerű igéjét idézve (akinek van füle, hallja…) elmondta, hogy a találkozó legfontosabb élménye, hogy hallottuk és meghallgattuk egymást. A kórus a legszebb hangszer, mert élő emberek alkotják. Ez a karvezető számára kihívást és gyönyörűséget is jelent. Kiemelte, hogy a dinamikai eszközök milyen hatásosan árnyalhatják az éneklést. A szöveg és a dallam szorosan összetartoznak a kórus szolgálatában, ezért a szöveges üzenetnek is minden alkalommal érthetőnek kell lenni, célba kell érni. Az érthetőséget a nyelvben a mássalhangzók szavatolják, s ezeket a kórusnak is tisztán kell megformálni. Bátorította a karvezetőket a relatív szolmizáció alkalmazására, és kitért a szólamvezetők szerepére is, akik az énekkar magvát alkotják. Orosz Otília a második kiadásához érkezett Református Zenei Kalendáriumot méltatta és népszerűsítette, mint karvezetők, kántorok részére (nemcsak…hanem…is) készült példaértékű segédanyagok, ami hozzájárulhat hogy a gyülekezet emelt szintű egyházzenei élmény részese legyen.
Edgar Elgar dallmával és Gerzsenyi László míves szövegével csendült fel az összkari mű, amelyet Kozma Gyula vezényelt és Geréb Miklós kísért orgonán. A találkozó végén, oklevelek és virágok átadása után a házigazdák szeretetvendégségre invitáltak minden résztvevőt. Szilágypér jelesre vizsgázott szervezésből: köszönjük nekik, de már előttünk van a jövő évi alkalom: találkozzunk 2016-ban Nagykárolyban, Károli Gáspár és a magyar Biblia városában!

ifj. Geréb Miklós

 

Bejegyzés dátuma: 2015. június 13.

Szilágypér volt a házigazdája a Nagykárolyi Református Egyházmegye idei kórustalálkozójának. Kilenc énekkar bűvölte el a hallgatóságot. A templomot Istent dicsőítő, lélekmelengető dallamok töltötték be. A szilágypériak pedig igazi magyaros vendégszeretettel fogadták a kórustagokat.  

ktsz3

Az ünnepi esemény nt. Nagy Sándor esperes igehirdetésével kezdődött, aki a 34. zsoltár szavain keresztül szólt a gyülekezethez. A prédikációban rámutatott arra, hogy az ének is egyfajta imádság. Majd emlékeztetett arra, hogy évekkel ezelőtt az emberek munkaközben még dúdolgattak, énekeltek. A hétköznapokban is ott volt a magyar nép ajkán a templomi ének. A mai gyermekek már nem tudnak úgy énekelni mint őseik, amiért a szülők is felelősek. Az örökös hajtás miatt nem jut idő a közös éneklésre, de még a beszélgetésre sem. Arra buzdított, hogy rendszeresen dicsérjük énekkel az Urat. Köztudott, hogy vannak olyan fogyatékossággal élő embertársaink, akik fogyatékosságuk ellenére hangszeren tanulnak meg játszani. Érdekli őket a zene. Akkor pedig mi, akik egészségesek vagyunk, hallunk, beszélni tudunk, épek a testrészeink, még inkább kell dicsőítsük gondviselő  Atyánkat.

Az esemény főszervezője ifj. Geréb Miklós irinyi lelkipásztor, a nagykárolyi egyházmegye zenei előadója volt. Beszámolt arról, hogy az idén néhány újításra került sor. Célzott irányba kívánják a kórustalálkozót elmozdítani, azért, hogy az „új” református énekeskönyv minél szélesebb körben terjedjen. Az énekeskönyvről megjegyezte, hogy bár sokan tévhitben vannak, de ez az énekeskönyv már 1996 óta van használatban, ezért újnak már nem nevezhető.

Szabó Sándor, mint házigazda lelkipásztor köszöntötte a megjelenteket. Kiemelte: ahol az Urat együtt áldja egy közösség, az a hely megszentelődik. Azt kívánta, hogy legyen szent most is az a hely, ahol a kórusok együtt magasztalják az Urat. Majd a kórusok szolgálata következett, melyen csodálatos énekekkel örvendeztették meg a közönséget az ákosiak, bogdándiak, börvelyiek, Nagykároly-belvárosiak, Nagykároly-kertvárosiak, szaniszlóiak, szilágypériak, tasnádiak,  valamint a tasnádszántóiak és érszodóróiak közös kórusa.

Az énekkarok fellépését követően Kozma Gyula, a bihari egyházmegye zenei előadója tartott értékelő beszédet, melyben hasznos szakmai tanácsokkal látta el a hallgatóságot. Orosz Otília Valéria, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület zenei előadója bemutatta a Nagyváradon megjelent 2015-ös zenei kalendáriumot, amit a jelenlevők szíves figyelmébe ajánlott. A kalendáriumban olvasható tartalom az egyházkerület zenei életét mutatja be. Ugyanakkor mindenki figyelmébe ajánlotta a  nyáron Nagyváradon sorra kerülő három hetes kántorképző tanfolyamot is.

Az énekkarok seregszemléjét követően szeretetvendégségre hívták a helyiek a vendégeket. A szilágypéri énekkarnak több szempontból is kiemelkedő volt ez a nap, mivel az idén ünnepli fennállásának 25. évfordulóját. Mindenki gazdagodott a kórustalálkozó által. Akik jelen voltak örömmel hallgatták végig a lélekhez szóló énekeket és találkoztak újra egymással. A nap végén pedig mindenki büszkén nyugtázhatta, hogy énekelni, kórustagnak lenni mégiscsak jó.

Bejegyzés dátuma: 2015. június 9.

A liturgia mint a közösség (megélésének) tere

(Krasznamihályfalva, 2015. június 6.)

Nagytiszteletű Hölgyek és Urak!

Örömmel tettem eleget a meghívásnak, hogy előadást tartsak ezen a lelkész-továbbképző programon. Elsősorban nem azért, mert engem hívtak – bár az is megtiszteltetés – hanem a téma miatt. Egy-két évtizeddel ezelőtt még nehezen lett volna elképzelhető, hogy liturgiai témája legyen egy egész napos programnak – még egy előadásnak is alig. Az, hogy most mégis így van, jelzi a liturgia utáni érdeklődés felerősödését – valójában nem csak nálunk, hanem a keresztyén világ nagyobb részében, és felekezeti határoktól függetlenül.

Elöljáróban két megjegyzést szeretnék tenni: az egyik az, hogy sok mindenről szeretnék beszélni, és ezért meglehetősen vázlatos lesz az, amit mondok. Másrészt: sok konkrét javaslatot, lehetőséget fogok fölvetni. A gyülekezeti gyakorlatban lévő lelkészeket elsősorban az érdekelheti – és ez nyitja meg az utat az esetleges elméleti érdeklődés felé is. Természetesen arról szó sincs, hogy ezeket a javaslatokat bárhol is mind alkalmazni lehetne. De valamit mindenütt – néhol több mindent is. Ez azonban a konkrét gyülekezettől és kiváltképp a lelkész józan ítélőképességétől, arányérzékétől függ.

A liturgia az egyház nyilvános istentiszteleti vagy kultikus életének egészét jelenti. Ez azonban szoros kapcsolatban van az egyéni hitmegéléssel is.  A hitélet nyilvános és személyes aspektusa közötti kapcsolatra vonatkozó néhány alapelvet igyekeztem megfogalmazni abban a 14 pontban, amelyet másolatban elhoztam ide.

Ha azonban létezik ez a szoros kapcsolat, – sőt a vonal még tovább húzható a „hétköznapok istentisztelete” felé – akkor a liturgiánál fontosabb kérdés nem is igen létezhet az egyház számára. Miért van akkor mégis úgy, hogy a református közgondolkozás számára, de a teológiai stúdiumok sorában is a liturgia harmadrendűnek, zárójelbe tehetőnek minősül nemzedékek óta?

Jelentős részt pontosan azért, mert a  liturgia „teret és közösséget” feltételez – márpedig a protestáns kegyességet jó három évszázad óta inkább ennek az ellenkezője jellemzi: intellektualizmus és individualizmus.

A „tér” alatt itt általában gondolhatunk a tapasztalható, érzéki világra, amely teret feltételez, amely elsősorban vizuálisan, de a fülünkön és más érzékszerveinken keresztül is folyamatosan bejelentkezik a tudatunkba. Hacsak meg nem próbáljuk kizárni. Nézzük csak: milyen is a mi hagyományos imádkozási testtartásunk? Lehajtott fej, csukott szem, összekulcsolt kéz – szinte a külvilágot, minden „érzéki tapasztalatot” kizárni akaró ember szobra. Hát persze: mert – szinte magától értetődőnek tekintjük – a „hit dolgainak nyelve” a teológia fogalmi világa és/vagy? az intim, személyes érzelmek. Ima-testtartásunk persze csak egy szemléletes példa, de jól érzékelteti valami lényegeset.

Másrészt – bármennyit beszélünk is és hivatkozzunk is a gyülekezetre – a mi kegyességünk bizony szélsőségesen individualista – illetve azzá lett az idők során. Méghozzá úgy, hogy máskülönben egymástól igen messze eső kegyességi irányzatok is ebben a vonásban közösek.  Hadd’ hozzak erre is egy példát. A legtöbb gyülekezetben énekeskönyveinknek a messze legnépszerűbb részét az énekanyagnak az a – legtöbbször angol eredetű XIX századi – rétege alkotja, amelynek alapvető jellemzője, hogy egyes szám első személyben szól és szinte kizárólag az egyes ember belső hitélményeiről. Énekeskönyveink régi és új anyagának karakteres eltérése ez: a régiek inkább „Wir-Liedek” az újabbak „Ich-Liedek”. Ez is csak egy kicsiny, de „szemléletes” példa.

Végül még egy rövid megjegyzés szükséges itt a bevezetésben. A liturgia reneszánszától egyesek azért félnek, mert úgy vélik: ez veszélyezteti az igehirdetést. Ha a liturgiát fogjuk hangsúlyozni, az háttérbe szorul. Nos, természetesen a „liturgia vagy igehirdetés” kérdés így logikailag is értelmetlen, hiszen rész és egész viszonyáról van szó, nem pedig két különböző dologéról. Ha a liturgia jobb, tisztább, gazdagabb, hitelesebb lesz – akkor az az igehirdetést ugyanúgy fogja segíteni, mint a liturgia minden más elemét. (Ez azonban egy külön előadás témája lenne.)

  1. A közösség és az istentisztelet

Ha megvan az oka annak, hogy miért szorult annyira háttérbe a protestantizmusban a liturgia, akkor azt a kérdést is föl kell vetnünk, hogy miért került legújabban mégis előtérbe? Emögött is fölfedezhető az egyház kulturális környezetének változása. Az individualizmus és intellektualizmus (sőt, kifejezetten racionalizmus) szélsőségessé válásától egyre jobban kezd megcsömörleni az ember. Most maradjunk csak az elsőnél: a mai, magányossá vált, saját Én-je börtönébe zárt ember egyre jobban vágyik közösségre, közösségi élményre. Nem véletlen, hogy ez az egyik fontos jellemzője ma a liturgiai útkereséseknek is. A változó technikai lehetőségek miatt, ma más nagyon sok minden elérhető virtuálisan, ami akár csak egy-két évtizeddel ezelőtt is csak személyes jelenléttel. Rádiós, tévés, videós istentiszteleteket „fogyaszthat” az, aki arra vágyik: a legszebb templomokból, a legjobb igehirdetőket és a legmagasabb szintű egyházzenét láthatja, hallgathatja a karosszékéből. De közösségi élményben ettől még nem-igen lesz része. Azt csak az istentiszteleten való tényleges részvétel adhatja meg – már amennyiben az valóban „a közösség megélésének tere”.

Így azután egyre jobban törekszik az egyház arra, hogy az istentiszteletnek közösségi jellege legyen – de, sajnos, legtöbbször rosszul törekszik. Hogyan is: hát úgy, hogy igyekszik minél többeknek valamilyen szerepet adni az istentiszteleten: lectio-olvasással, hirdetéssel, esetleg imádsággal bíz meg világiakat. Akik azután – nem lévén ilyesmiben gyakorlottak – „félelemmel és rettegéssel”, vagyis rosszul látják el legtöbbször feladatukat. Szerepeket osztunk felkészületlen, rosszabb szereplőkre – ami aligha segíti a közösségi élményt.

Másrészt sokszor igyekszünk színesíteni az istentiszteletet különböző „program-betétekkel”, plusz elemekkel. A legbiztosabb a gyerekek szerepeltetése – akik, legalább is egy bizonyos korig nem lámpalázasak, és bármit míveljenek is, olyan ember nem született még a Földre, aki nem találná őket „rém aranyosaknak”. De hasonló színesítő, dekoratív szerepe van legtöbbször az énekkari szerepléseknek, vagy valamilyen hangszeres produkciónak, fiatalok gitáros nyekergésének, teológus-kiszállásra érkező kis-tiszteletesek profibb, vagy nem-tiszteletesek kevésbé profi bizonyságtételének. Van, amikor az unalmas istentiszteletet megpróbáljuk ellensúlyozni hasonló hosszúságú, amannál mégiscsak izgalmasabb és sokkal frivolabb hangnemben is előadható hirdetés-eposszal.

Elnézést kérek az ironikus hangért, de úgy gondolom, látnunk kell azt, is hogy egy önmagában jó törekvés.  De most már lássuk, hogy hogyan is válhat valóban közösségivé az istentisztelet.

  1. a) az imádság

Mindenek előtt az imádságban. azáltal, hogy az istentiszteleti imádságban megjelenik a közösség a maga valós életével, örömével, bánatával, terveivel, útkeresésével. Az ennek érdekében teendő – csak – egyik, de fontos lépés, ha rá tudjuk szoktatni a híveket, hogy merjenek imádságot kérni. Ennek klasszikus eszköze az „imaláda”, ahol névvel név nélkül is lehet imakérést elhelyezni; mivel azonban ez elég idegen a mi szokásainktól, talán jobb azzal kezdeni, ha bíztatjuk a híveket, hogy merjék fontos ügyeiket a közösség által is Isten színe elé vinni. Ennek valamilyen, csökevényes formája létezik még a gyászolóért való imádság formájában. (Mintha az Úristen reszortja már csak ez lenne, a halottakkal, illetve hozzátartozóikkal való foglalkozás.) Természetesen erre is könnyebb nevelni a fiatalokat, mint az időseket.

Persze nevelni arra tud az ember, amit maga is ismer és gyakorol. Minden előtt a lelkésznek magának kell rendszeresen imádkoznia a gyülekezetért – és hatalmas áldás, ha ehhez társakat talál: a saját családját, egy-két presbitert vagy gyülekezeti tagot.

Így születhet meg egy olyan másik módszer is, amely az egész gyülekezetet nevelheti eredményesen. Az, hogyha a nagyistentiszteleti hirdetésben elhangzik, hogy kiért, miért történt imádkozás az azt megelőző héten. Gondolom, mondanom sem kell, hogy ez csak diszkréten, tapintattal, stílusban is visszafogottan történhet: kb. „Az elmúlt héten imádkoztunk a vizsgára készülő fiatalokat, két balesetet szenvedett idős testvérünket, a fiatalok jövő heti kirándulásának áldásaiért, a hivatalba lépett új községi vezetésért, imádságban hordoztuk egészségtelen körülmények között dolgozó testvéreinket, a kárpátaljai magyar reformátusságot, testvérgyülekezetünket stb.stb.

  1. b) az éneklés

Sokan tudják, hogy a MRE – a határon túli egyházrészek képviselőinek bevonásával – új énekeskönyvet készít elő. Attól tartok sokaknak van olyan illúziója, hogy az fog nagy változást hozni, ha megjelenik egy csomó új ének az énekeskönyvben. Valójában a mai énekeskönyv anyaga is alapvetően jó, gazdag, értékes. Az énekek cseréjénél még nagyobb horderejű változást hozhat az éneklés módjának, szerepének a megváltozása. Erről elég sok szó lesz még a nap későbbi részében, én ezért egyetlen részére szeretnék kitérni. Arra, hogy az egyházi éneklés nagy klasszikus, alapvető módszere a „váltakozva éneklés”.  Egy strófikus ének versszakait a legkülönbözőbb módon váltakozva lehet énekelni: váltakozhat a kórus és az egész gyülekezet, lehet hangszerrel és anélkül, a hangszer persze legtöbbször orgona, de lehet más is – és kiváltképpen is lehet nagyon sokszínűen játszani már egy néhány regiszteres orgonán is. Lehet énekelni az egyik verset egy szólamban, a másikat a kórusnak több szólamban (mondjuk a gyönyörű Goudimel vagy Maróthi feldolgozásokat). De szerepet kaphat szólista, vagy egy-két előénekes. Ez azért is nagyon fontos, mert választ ad arra a kérdésre is, hogy nem válik-e unalmassá egy ének, ha nem egy-két, hanem akár nyolc-tíz versszakkal énekeljük el. Akkor nem, ha az föl van építve a jelzett módszerek alkalmazásával. Ez nem csak azt jelenti, hogy akkor változatosabb, szebb zenei élményben lesz részünk, hanem valami még sokkal fontosabbat: azt élhetjük át, hogy valóban közösség végzi az istentiszteletet – kik-ki a maga sajátos szerepét betöltve.

  1. c) a hálaáldozat

Kevés kérdésben van olyan egyetértés a liturgiával foglalkozók között, mint abban, hogy a hálaáldozat tényleges megélése nagyon hiányzik istentiszteletünkből. A pénz templomból kivonulás közben történő perselybe dobigálása bizony nagyon messze van ettől.

Sokféle módon képzelhető el elmozdulás. Ahol lehetséges, jó, ha az istentisztelet alatt történik perselyezés – már csak azért is, mert ezzel fontos szolgálatot kaphatnak presbiterek, vagy mások, akiket aktivizálni lehet. Fölvetődhet az, hogy első lépésként legalább az úrvacsorás istentiszteleteken legyen így.

A mi hagyományunktól távoli, de megfontolandó az a különösen angolszász gyakorlat, hogy a perselyezés után az úrasztalához viszik az adományokat és ott elhangzik egy külön imádság. (Csak ne járjunk úgy, mint szegény Spurgeon.) Ha erre nincs mód, lehetséges, hogy a hálaáldozat kérdése állandó része legyen a nagy imádságnak. (Annak helye, az igehirdetés függelékéből önálló istentiszteleti résszé válása külön fontos kérdés, amelynek részleteire most nem térhetünk ki.)

Nagyon fontos az is, hogy a hálaáldozat távolról sem csak a pénzbeli adományokat jelenti, hanem mindazt, amivel a gyülekezet tagjai egymást, rászorulókat, az egyházközséget szolgálják. Minden ilyen felajánlás, munka, a kétkezi unkától kezdve az idősek látogatásán át, a gyülekezetnek felajánlott bármilyen szakmai munkáig a hálaáldozathoz tartozik, és meg kell, hogy jelenjen az azért való imádságos hálaadásban. Az imádságban röviden, visszafogottan – és esetleg nevesítve, részletezettebben a hirdetésben – vagy a gyülekezeti újságban, honlapon stb.

  1. d) az istentisztelet mint a közösség életének tere

Az itt elmondottak most már általánosíthatók is. Ahogy a gyülekezet tagjainak gyásza és hálaáldozata, úgy a közösségi élet minden más vonatkozása is „be kell, hogy lakja az istentiszteletet”. A gyülekezet közösségi életének foglalata, egyszerre kifejezője és ösztönzője az, ami az istentiszteleten történik. Kiváltképpeni helye ennek az imádság, de természetesen történik, kell, hogy történjen ez az igehirdetésben is, amely az örök Igét sokszor egészen konkrétan kell, hogy arra vonatkoztassa, ami éppen történik a közösséggel.

Az egyházban csak az fontos, ami valamilyen módon az istentiszteleten is megjelenik – illetve, ami fontos, meg kell, hogy jelenjen abba. Ettől válik az istentisztelet a közösség életének terévé.

A közösség, vagy egyes tagjainak, csoportjainak fontos életeseményei néha külön istentisztelet tartását indokolják; gondoljunk a templomszentelésre, valamilyen nagy esemény miatti hálaadó istentiszteletre, a régebben oly elterjedt, „nagy időben” tartott könyörgő istentiszteletekre. (A mi gyülekezetünkben, illetve elődjében ilyen volt a teljes éjszakás virrasztás és istentisztelet könyörögve a menekültek otthon maradt szeretteiért, vagy hálaadásunk egy fiatalért, aki hónapokig volt kómában.)

Van, amikor az adott kérdés egy liturgikus részt igényel az istentiszteleten belül: p. X éve konfrmáltak, vagy házasságot kötöttek, vagy gyászolók.

De legtöbbször és állandóan az istentiszteleti imádságban kell, hogy ez megjelenjen. Így valóban igaz, hogy a gyülekezet folyamatosan aktív formálója az istentiszteletnek.

  1. Istentisztelet és tér
  1. a) a (le)pusztulás folyamata

Tényleg nagyon hajlamosak vagyunk arra, hogy minden elszellemiesítsünk, elintellektualizáljunk. Azt hiszem, senki nem kérné rajtam számon, ha a mondottakkal letudottnak tekinteném a tér kérdését. Pedig természetesen nincs így. A közösség tere az, ahol az istentiszteletet tartjuk: a templom – esetleg imaház. A templom, amely mindig „teológiai alkotás”. Mármint az kellene, hogy legyen. És ha valami, akkor ez az, amivel nagyon komolyan, sokat kellene foglalkoznia az egyház vezető testületeinek. Az elmúlt huszonöt évben elég sok templom épült – anélkül, hogy bármilyen teológiai-építészi segítséget adott volna ehhez a közegyház. Annak, amit egy adott egyházi közösség gondol Istenről, emberről, egyházról, gyülekezetről tükröződnie kell a templomban, a megformált istentiszteleti térben.

Az a végletes individualizálódása és intellektualizálódása kegyességünknek, amelyről beszéltem, tökéletesen megfigyelhető templomainkban is, azok átformálódásában. Ahogy istentiszteletünk az idők során egyre hasonlóbb lett egy – elég érthetetlen körítéssel ellátott – előadáshoz, úgy kezdtek templomaink egyre jobban hasonlítani egy előadóteremhez. Ahogy az istentisztelet végzőjeként kezdett eltűnni a különböző szerepek szerint tagolt organikus közösség és helyébe lépett a hallgatóság szürke masszája, úgy omlott össze a templom térszerkezete is. Három lépést érdemes itt kiemelnünk.

Az első az, ahogy az úrasztala „zárójelbe lett téve”. A mai gyakorlatban az istentiszteletek nagy többsége nem úrvacsorás, vagyis az a tárgy, ami vizuálisan ma is a templomok egyik, ha nem leginkább központi helyét foglalja el, funkciótlanná vált. (Hiába hirdette Kálvin, hogy minden vasárnap úrvacsorás istentiszteletet kellene tartani, ebből semmi nem valósult meg. Az pedig természetesen nem eredeti funkciójába való visszahelyezése az úrasztalának, ha azt másra használjuk: pl. onnan hirdetünk.)

A másik fontos esemény az éneklőszék eltűnése volt Furcsa, de ez bizony jelentős részt az orgona bűne. A reformációt követő első két évszázadban az istentisztelet és a templom alapvető strukturálója volt a lelkész és a kántor, illetve az az által vezetett kórus – és ennek megfelelően a szószék és éneklőszék kettőssége. (Az egyháztörténészek Sherlock Holmes-i szenvedéllyel kutattak föl az elmúlt években több száz éneklőszéket a régi dokumentumokban; amelyek mind a templom piacán voltak.) A kántor orgonistává és az éneklőszék orgonává válása általában azzal is együtt járt, hogy mindketten felköltöztek a karzatra. Újabb lyuk keletkezett a liturgikus térben.

És végül harmadszor elkezdett eljelentéktelenedni, majd végképp eltűnni a negyedik liturgiailag döntő jelentősége hely is: a keresztelés helye. Persze ez nagyon hosszú történet, amihez érdemes megnézni a kiosztott rajzot, amely szépen mutatja a történelmi folyamatot már a reformáció előtt is. Az ott lerajzolt vonalat mi tovább is tudjuk húzni. Addig, ahol már egyáltalán nincs is keresztelőkút – mint templomaink nagy többségében, amikor már csak egy kis keresztelőedényből csöppentünk hármat (vagy talán csak egyet?) a keresztelendő gyermek fejére. Így a keresztelés helye is végképp eltűnt a liturgikus térből. (És bele sem gondolunk, hogy micsoda eljárás, hogy az étkezőasztalt – az Úrral és egymással való közös ünnepi étkezésünk helyét használjuk egyúttal mosdómedencének, amikor az úrasztalától keresztelünk.)

A pusztulás folyamatának vázolása után itt is lássuk a lehetséges gyógymódokat.

  1. b) az úrvacsora

Az elv nem vonható kétségbe. Az lenne helyes, ha minden vasárnap lenne úrvacsora. De aligha hiszi bárki, hogy ez valóra váltható belátható időn belül. Ezért született olyan javaslat a GK LB-ben, hogy a nem úrvacsorás istentiszteleten is legyen az „úrvacsora helyén” az úrasztalától elmondott (!), liturgikus rész, amelynek középpontjában egy, a sákramentumok folyamatosan megújuló áldásaiért mondott kötött szövegű liturgikus ima. Ezzel az úrasztala legalább alapvető funkciójára rámutató liturgikus aktus helyeként lépne vissza ismét minden istentiszteletünkbe.

  1. c) az énekvezér/kántor/orgonista/kórusvezető szerepe

Azokban a nagy gyülekezetekben, ahol erre lehetőség van egyáltalán nem baj, ha elkülönül legalábbis a kórusvezető és az orgonista szerepe. A kórus természetesen nem a betétszámokat éneklő énekkart kell, hogy jelentsen, hanem elsősorban az istentiszteletbe organikus beépülő kórust.

Az orgona esetében, ott ahol olyanok a technikai feltételek, adott esetben jó megoldás, ha van játszóasztal a liturgikus térben vagy ahhoz közel, ami lehetővé teheti, hogy ugyanaz a személy vezesse az ott lévő kórust, illetve az egész gyülekezetet és orgonáljon is felváltva.

  1. d) keresztelőkút

Keresztelőkutat elvileg bármikor be lehet helyezni egy templomba; nyilván még sokkal könnyebb eleve úgy tervezni új templomokat, hogy legyen bennük. De ha ez nem lehetséges is, fontos, hogy hangsúlyozzuk a keresztség jelentőségét. Amennnyire csak lehetséges, ragaszkodjunk hozzá, hogy keresztelésre a templomban kerüljön sor. (Erre nézve is jó lenne egyértelmű zsinati tanítás, útmutatás.) Azt mindenképp kerüljük el, aminek egyre nagyobb a veszélye, hogy családi keresztelés címén bat-man bohócként léptessenek föl egy baráti családi-baráti vigalom meglepetés-bonuszaként.)

  1. e) a mozgás

A tér nem csak statikus szerkezettel bír(hat), hanem dinamikussal is. Istentiszteleteink előadás-jellegének visszaszorítása miatt is fontos, hogy minél több mozgás legyen abban. Ezért jó, megőrizzük, vagy újra bevezetjük azt a szokást, hogy az istentisztelet elején a lelkésszel együtt vonulnak be a presbiterek, és/vagy a gyülekezet néhány állandóan szolgáló tagja. (Már csak azért is, hogy az ilyenkor letilthatatlan felállás ne a lelkész személyének szóló hódolatnak minősüljön.)

Egyáltalán nem baj, ha a lelkész sokat mozog az istentiszteleten: Mózes-szék, szószék, úrasztala, keresztelőkút között.

Nem tűnik rossznak az a több helyütt bevezetett szokás, hogy a gyerekek részt vesznek az istentisztelet elején és utána együtt vonulnak ki.

De legfőképpen az jó, ha az istentiszteleten résztvevők figyelme, füle, szeme mozog: mert különböző helyeken, különböző időpontban, különböző szolgálattal megbízottak végzik azt, ami éppen őrájuk bízatott.

Bejegyzés dátuma: 2015. február 23.

LITURGIKUS ZENETÁR

 

A Nagykárolyi Ref. Egyházmegye liturgikus zenetárából kizárólag önképzési és tanulmányi célból kölcsönözhetőek az alábbi segédanyagok. A kölcsönzést a zenei előadón  keresztül az egyházmegye lelkészi karának tagjai, valamint az egyházmegyében nyilvántartott kántorok igényelhetik.

 

EYCK, Jacob van – Genfi zsoltárvariációk furulyára, REZEM 052, Budapest, 1997.

GÁRDONYI Zoltán – Szívemnek kősziklája (Egyházi kórusművek I.), REZEM 060, Budapest, 1998.

GÁRDONYI Zoltán – Magasztaló ének (Egyházi kórusművek II.), REZEM 071, Budapes, 2001.

GÁRDONYI Zoltán – Sonata secunda pro organo (1947), REZEM 051, Budapest, 1995.

GÁRDONYI ZoltánGárdonyi Zsolt: Harmincöt orgonakorál, REZEM 057, Budapest, 1997.

KOBZOS KISS Tamás: Régi magyar betlehemes, REZEM 062, Budapest, 1999.

Könnyű fuvoladuók (közreadja DRASKÓCZY L.), REZEM 018, Budapest, 1993.

Könnyű klarinétduók (közreadja DRASKÓCZY L.), REZEM 019, Budapest, 1993.

MÁTÉ János (összes műve) – Tudom, az én Megváltóm él…, Diakóniai Alapítvány, Budapest, 2008.

Református Énekek CD-sorozat, I-XIII., a nagysikerű MŰPA-koncertek felvételei, a Periferic Records gondozásában

VALLET, Nicolas – Variációk genfi zsoltárdallamokra (1620), REZEM 030, Budapest, 1995.

 

Bejegyzés dátuma: 2015. március 03.

A debreceni Kollégiumi Kántus tette színesebbé az érszetntkirályi imahetet

668Különleges istentisztelet tarkította az érszentkirályi gyülekezet idei imaheti programját: kétféle igehirdetést kaphattak, akik részt vettek a szombat esti alkalmon.
Herdeán Gyöngyi nagyvárad-újvárosi lelkipásztor a Jn 4 alapján az empátiával megélt élet fontosságára hívta fel a figyelmet, és az emberek felé történő nyitásra buzdította a népes gyülekezetet, amely színültig megtöltötte az ódon istenházát. Ezután a debreceni Kollégiumi Kántus énekes szolgálata következett: az ige énekelt hirdetése. A kálvinista Rómából érkezett énekkar liturgikus időutazásra vitte a jelenlevőket: a középkori egyház énekes örökségétől a reformáció századának magyar és nemzetközi vonatkozású értékein keresztül a barokk, a romantikus és a kortárs ének-zene remekműveit szólaltatták meg. Nem okoztak csalódást: a Kántus méltán válhatott a Kárpát-medence leghíresebb református kórusává, hiszen nemcsak a múltja tekintélyes (276 éve folyamatosan fennáll) – a jelen legalább annyira ígéretes, mint az eddig megtett út Maróthitól Berkesi Sándorig. A Kántus értékálló. Nem lehet nem szeretni őket. Még a klasszikus zenétől idegenkedő réteg is megszelídül a tiszta hangzás és a keresztyénség zenekultúráját széles spektrumban megjelenítő énekkari művek igényes megszólaltatásának káprázatában, öreg és fiatal egyaránt lebilincselve hallgatja Berkesi Sándor karnagy felvezető gondolatait, amelyekkel a gyülekezet minden tagja beavatottá válik az éppen felcsendülő ének titkaiba. Sőt, ennél is maradandóbb élménnyel gazdagodtunk: két alkalommal az egész gyülekezet bekapcsolódott az éneklésbe, és együtt énekelt a Berkesi Sándor Liszt- és Magyar Örökség-díjas karnagy, ill. Marczi Ernő másodkarnagy által vezényelt Kántussal.
Alulírott két pozitív üzenetet fogalmazott meg az istentisztelet után: először, a Kántus jelenléte és szolgálata egyházmegyénkben azt jelenti, hogy 25 évvel a rendszerváltást követően az egyházzenében is „megnyíltak a határok”, és a Nagykárolyi Egyházmegye is részese kíván lenni annak az ébredésnek, amely a szívvel és értelemmel megélt istentiszteletre (Kálvin) ösztönzi a református híveket. Másodszor pedig, bebizonyosodott, hogy a vidéki gyülekezetekben nagy az érdeklődés a minőségi zenei szolgálat iránt, ezért ezek a közösségek is kezdeményezhetnek olyan spirituális feltöltődést nyújtó istentiszteleti alkalmakat, mint most az érszentkirályi, ami úgy igeszerű, hogy közben a szakmai nívó is igen magas. A debreceni Kántus a maga Istentől nyert elhivatottságával ehhez úgy járul hozzá, hogy ígéretet tettek: a jövőben gyakrabban ejtik útba a partiumi településeket az énekelt igével. Illesse köszönet a házigazda lelkipásztort, Nagy Tibort a példamutató kezdeményezésért, valamint az érszentkirályi gyülekezet tagjait, akik a meghívottak ellátásáról gondoskodtak!
Rev. Geréb Miklós VRNT, MTh